A tőlünk mégis északabbra, a napfényes svéd mezőkön játszódó, néha egyenesen pszichedelikus Fehér éjszakákat a szó szoros értelmében is több ezer kilométeres távolság választja el az amerikai kertvárosban zajló, éjsötét családi rémtörténettől és annak mélységes rettenetétől, más szempontból mégis szorosan követi azt. Témája ismét a diszfunkcionálisan működő mikroközösségek, a mentális betegségektől terhelt családi miliőt viszont egy baráti társaság és a külvilág elől elzárt kommuna helyettesíti.
(fotó: ADS Service)
A két, látszólag nagyon más közösség között találja magát Dani (Florence Pugh), aki Svédországban vakációzik barátjával és annak évfolyamtársaival. A lány a fiatalok között is kívülálló, a fiú barátai nem nézik jó szemmel kapcsolatukat. Az amerikaikat egy svéd diáktársuk hívja meg családjához nyár közepi ünnepségre, egy pogány természetimádó hagyományokat ápoló közösségbe. A lankás dombok között, zöldellő réten meghúzódó Hårga idillinek hat, a nap nyáron szinte le sem megy, összességében igazi paradicsom ez az antropológia-szakos hallgatóknak.
A falu lakói irigylésre méltó harmóniában élnek a természettel, önellátók, a házacskák között feltűnően szőke gyerekek szaladgálnak, a májusfát népviseletbe bújt lányok táncolják körbe és mindenki hosszú, ételtől roskadozó asztaloknál vacsorázik. Ugyan vesszőből font ember helyett egy ketrecbe zárt medve a legfurább látványosság, de azt azért a hülye is látja, hogy itt valami nagyon nincs rendben a túlontúl is nyájas helyiekkel. A Fehér éjszakák nem is csinál abból különösebben nagy titkot, hogy mi készülhet a szekta legszentebb ünnepén, szinte pofátlanul játszadozik azzal, hogy előre felvezet minden fordulatot. Gonosz húzással kárörvendővé teszi a nézőt: miközben a furcsa népszokások egyre fenyegetőbb jelleget öltenek, a szereplők csak azért is hagyják magukat meggyőzni arról, hogy mindez csak az ünnep ártalmatlan része.
Hasonló a helyzet Danivel is, aki még azt sem tudja, vagy nem akarja észrevenni, hogy egy milyen rossz párkapcsolatban van valakivel. Florence Pugh (akinek pályája a 2016-os Lady Macbeth-tel indult be) meggyőzően domborítja ki az érzelmi függőségben szenvedő Dani naivságát, amitől aztán fokozatosan megszabadulni kényszerül. A főszereplő társai természetesen harsányak, de nem túl érdekes vagy kidolgozott karakterek, nyomot maga után maximum a legidegesítőbb karakter, az ősők fáját levizelő, tajparaszt Mike (Will Poulter) hagy. Persze a mellékszereplők egy horrorfilmben úgyis csak fogyóeszközként vannak jelen, nagyobb baj viszont, hogy a lány önző pasija, Christian (Jack Reynor) is végig teljesen jellegtelen marad. Szinte érthetetlen, hogy bírták négy évig együtt, pedig kettőjük működésképtelenné váló kapcsolata a cselekmény egyik mozgatórugója.
(fotó: ADS Service)
Annál meggyőzőbb viszont az ördögi skanzen vonzereje, ami a maga módján mindkettőjüket elcsábítja. Pawel Pogorzelski operatőr napsütötte, színes-szagos látomást teremt. Ebben a világban ugyanolyan játszi könnyedséggel kelnek életre a virágkoszorúk, mint ahogy széthasadnak a koponyák. Lenyűgöző, hogy az alkotók épp olyan megszállott műgonddal hozták létre a nyaranta éjféli napsütésben fürdőző ősközösséget, mint ahogyan az Örökség anyafigurája, Toni Collette fabrikálta aprólékos miniatűr diorámáit. Hårga nemcsak saját mitológiával, hanem saját népművészettel lett felruházva, ami a helyiek viseletéből és minden egyes díszítőelemről is visszaköszön.
A film minden szempontból ambiciózusan építkezik, keresztül-kasul szövi magát sejtetésekkel, ugyanakkor a két és fél órás játékidőt nyugodtan meg lehetett volna kurtítani, néhány sehová sem vezető történetszáltól vagy értelmetlen rituálé bemutatásától megszabadulni a feszesebb tempó érdekében. A Fehér éjszakák sokat tesz érte, de mégsem ég bele az ember tudatába úgy, mint Aster első, jóval borongatóbb agymenése, de legalább kevésbé megterhelő élmény. A fantasztikus környezetben zajló napéjegyenlőség szerencsére így sem múlik el megrázó katarzis nélkül, amit a legjobban azok érthetnek meg, akik már voltak olyan kapcsolatban, ami rég megfeneklett, mégsem tudták időben elengedi a másikat.
