Fekete Ibolya: Egyáltalán nem érett bennem. Néhány évvel azután, hogy az anyám meghalt, Rózsa János filmrendezővel egy kávézóban beszélgettünk, én pedig megemlítettem, hogy az én mamám milyen egy édes, hibbant asszony volt. Amikor elkezdtem mesélni az életéről, azt mondta, hogy ebből kéne filmet csinálni. Akkoriban az Objektív Stúdiót vezette, úgyhogy ez produceri bíztatás is volt. Elég hamar megírtam a könyvet – tudtam, hogy mit akarok, anyám nagyon sokáig élt, az utolsó pár évben volt időm elrendezni vele a kapcsolatomat. Bármilyen viharos is tud lenni egy anya-lánya viszony, egy 92 éves, demens, az eget is nagybőgőnek néző öreg hölggyel már nincs mit küzdeni.
Filmhu: Több okból kifolyólag, többször is nekifutottatok ennek a filmnek. Először az MMK-ban nyertetek támogatást, ám az megszűnt, aztán meg kellett várni, hogy felálljon a Filmalap. De maga a forgatás is két etapban zajlott. Hogyan tudtál újra és újra nekikezdeni?
F. I.: Részben Garami Gábor állhatatos kitartása miatt – végül ő lett a film producere. Az első két és fél éves lyukban, amikor könnyen feladhattuk volna, kigyötörtünk a NEFMI-ből annyi kicsi pénzt, hogy Danuta Szaflarskaval és Básti Julival felvehessük a kerettörténetet. Ebben az időszakben segített az NKA is. Danuta akkor már 96 éves volt és féltünk, hogy nem várja meg a Filmalap felállását, ki tudja, meddig lehet dolgozni vele? Ehhez képest most, több mint 100 évesen eljött a bemutatóra, kaptam is némi derűs szemrehányást, hogy mit hisztiztem négy éve. Aztán két évre leálltunk, majd pályáztunk a Filmalaphoz. A forgatás közben is le kellett állnunk egyszer, mert négy évszakos filmről van szó, két részletben tudtuk felvenni. Az természetes, hogy én újra és újra felpörgettem magam, hiszen az én álmomról volt szó, de nagyon hálás vagyok a stábnak, hogy ők is minden alkalommal ugyanolyan lelkesen kezdtek neki.
Filmhu: A Filmalap finanszírozási rendszerében először egy forgatókönyvfejlesztési fázison mennek végig a támogatott filmek. Te viszont már kész könyvvel mentél, ráadásul nagyon tapasztalt forgatókönyvíró vagy. Ilyen esetben hogy néznek ki a konzultációk?
F. I.: Jópár könyvön túl vagyok, írtam magamnak és Szomjas Györgynek is, de még soha nem készítettem szabályos, amerikai típusú forgatókönyvet, a szokásos, pontosan kidekázott dramaturgiával. Az Anyám…-nak is tökéletesen követhető könyve volt, de eltért a bevett formáktól. Ennek ellenére szerették a könyvet, nagyon támogatóak voltak, bementem és konzultáltunk. Ők elmondták, hogy kedvelik az egyenes dramaturgiát, én pedig elmondtam, hogy ez nem olyan és ebben maradtunk. Egyébként sok szempontból hasznos volt a konzultáció, mert felmerültek olyan kérdések és megfontolások, amikből érezni lehetett, hogy a történet adott pontokon nem működik, és ott még dolgoztam a könyvön.
Filmhu: Minden filmedben valamilyen módon megjelenik a 20. századi történelem és a politika, amely meghatározza a szereplők sorsát. Mi izgat ebben a témában különösen?
F. I.: Mindig is az érdekelt, hogy miben élünk, azt a világot találom halál izgalmasnak és szórakoztatónak, ami körülvesz minket. Az előző két játékfilmemben játszott a politika, habár a Chico-ban inkább az ideológiák, mert tapintható kapcsolatban álltak azzal a napi történelemmel, amit akkoriban éltünk. Az Anyám…-ban azonban kifejezetten a civil történelem a fontos. Amit a legtöbb ember átélt, végigcsinált, anélkül, hogy bármi köze lett volna politikához. Ez azoknak az embereknek a története, akik kénytelenek voltak elszenvedni és valahogy túlélni a dübörgő történelmet.
Fekete Ibolya Ónodi Eszter és Gáspár Tibort instruálja (fotó: Valuska Gábor) - Olvasd el forgatási riportunkat is!
Filmhu: Az előző két játékfilmedben a cselekményt a közelmúlt eseményei befolyásolják. Most viszont száz évet ugrassz vissza.
F. I.: Körülnéztem és azt láttam, hogy a világunkból rohamosan tűnik el a 20. század. Csúfos és gyalázatos század volt, de nem érdemli, hogy a kultúrájának és némely méltó emberi magatartásainak nyoma se maradjon. Az is lehet, hogy én öregszem, hiszen egy része számomra eleven élményanyag és nem szeretném, hogy elmúljon anélkül, hogy megemlékezünk róla. Más részét természetesen nem tapasztaltam meg, de idős szüleim voltak és mindent elmeséltek. Olyan részletgazadag képet adtak át arról, hogy milyen a volt a ’20-as, ’30-as vagy ’40-es évek, hogy elevenen láttam magam előtt. Kulcsfontosságúnak tartom, hogy mindenki írja meg, vagy mesélje el a családtörténetét, mert aranyat ér.
Amellett – akár tudomást veszünk róla, akár nem – mindannyian hordozzuk magunkban a saját örökségünket. Lehet úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne minket, de a mozdulatokban, a mondatokban, a gesztusokban, az egész habitusunkban jelen van. A ma elhangzó mondatok nem a semmiből jönnek, ezek már száz évvel ezelőtt is léteztek, csak az elmúlt évszázadban annyi ponton szakad meg a kontinuitás, annyi erőszaktétel történt, hogy az ember néha úgy érzi: mindahányszor a nulláról kezdjük újra.
Filmhu: Talán nem is annyira tűnt el a 20. század, mert ma Magyarországon mindenkinek fáj valami olyan, ami a múlt politikai, vagy történelmi fordulataiból adódott. Amelyik korszak az egyik családnak tönkretette az életét, az a másiknak aranykor volt és fordítva. Az Anyám…-ban viszont - bár bemutatod a 20. század összes viharát - még sincs ideológia.
F. I.: Nincs olyan rétege, osztálya, családja a magyar társadalomnak, amelyik a 20. században legalább egyszer csúnyán rá ne fizetett volna. Valami megaláztatásnak, gyötrésnek, atrocitásnak mindenki ki volt téve, hol ekkor, hol akkor, iszonyú sérelmeket szenvedtek el az emberek, és egy részüket ráadásul egymásnak okozták. Ezért olyan nehéz egy kicsit összébb rántani ezt az országot, valamiben egyetértésre jutni, mert mindenki a másikra haragszik. És ezen a lázas politikai állásfoglalások nem segítenek, hovatovább rontanak, mert az élet nem erről szól, hanem a “civilek” hétköznapi küzdelméről a talpon maradásért, szolíd, tisztes ambíciók megvalósításáért, családalapításért, effélékért...
Türelmesen meg kellene hallgatnunk egymás történeteit, hogy megértsük végre, ki miért, milyen élményanyagból mondja azt, amit mond. Nincs valós képünk arról, hogy mi hogyan történt, mert mindenki a saját politikai ideológiája mentén értelmezi az egyes korokat. Ebből próbáltam kilépni az Anyámban. Ezért is “futóbolondok” a címe, az én hőseim, a család és a barátok nem bátrak és nem realisták. Nem mérlegelik józanul a körülményeket és nem hoznak hősi döntéseket, csak nem merül fel bennük, hogy másképp is lehetne viselkedni, mint tisztességesen. Kedves, kicsit habókos emberek, akik számára ez nem opció cudar időkben sem. Semmi heroikus, csak igyekeznek becsülettel túlélni.
Fekete Ibolya (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Anyukád ihlette a filmet, amikor kint jártunk a forgatáson, akkor pedig épp egy olyan jelenetet vettetek fel, amelyet egy édesapádról készített valós fotó szolgált alapul. Mennyire rugaszkodtatok el a valóságtól?
F. I.: Természetesen egyik szereplő se pont olyan, mint amilyenek a való életben voltak. Őrzök egy képet a szüleimről, ebből indultam ki, de a részleteken persze alakítgattam. A baráti kör, a nagyszülők, mindenki majdnem olyan, mint a valóságban, de sok mindent én találtam ki. Nem az az érdekes, hogy pont olyanok voltak-e, hanem hogy az egyes karakterek alapigazságát jól eltalálom-e el. Nagy teszt volt, amikor megmutattam a filmbeli Pistikének, aki történetben (s mellesleg annak idején a valóságban is) a Napóleon-aranyakon alszik, és aki ma már meglett öreg ember. Azt mondta, stimmel. Úgyhogy akkor ez rendben volt.
Filmhu: Nehezebb kiválasztani azokat a színészeket, akik az ember saját szüleit alakítják?
F. I.: Hát hogyne. A mai emberek külsőre is, reakcióikat, viselkedésmódjukat tekintve is nagyon mások, mint a régiek voltak. És nem is annyira a hasonlóságot keresi az ember, hanem a karaktert: Ónodi Eszter nem hasonlít külsőleg az anyámra, de ugyanaz a robbanékonyság, nonkonformitás, váratlanság, életerő, virgoncság van benne. Egyébként Básti Juli nagyon hasonlít a nagymamámra, Gáspár Tibor pedig az apámra. Nem is talán a vonásaiban, hanem ahogy tartja magát. A régi vágású úriember benne van minden gesztusában, mosolyában, és ez nem az én instrukcióim eredménye, egyszerűen tudta, hogy ez milyen.
Filmhu: Miért találtad ki, hogy a Básti Juli két szerepet is eljátsszon? A nagymamád karaterét, és annak unokáját?
F. I.: Általában két generációnként hasonlítanak a családtagok és saját élményem, hogy hogyan mosódnak egymásba a család különböző figurái. Ez olyan, mint a sorsanalízis – hogy a női sorsok hogyan adódnak át generációról generációra.
Filmhu: Szintén a forgatáson mesélte Gózon Francisco operatőr, hogy minden korszakot az adott kor filmes stílusában szeretnétek megmutatni. Ez azonban sokkal visszafogottabb lett, mint ahogy akkor az ő elbeszéléséből tűnt.
F. I.: Igen, Ő sokkal messzebb ment volna, de én egy kicsit visszább fogtam, épp csak az érzékelhetőség határáig, mert nem akartam, hogy a stiláris játékok elvonják a figyelmet a történetről. Mindig csak annyit tettünk bele, hogy a néző korszakonként egy másik világba, hangulatba kerüljön. Világról világra vándorolunk és ebben nagy segítség volt, hogy az adott korszak vizuális stílusában meséljük a történetet.
Filmhu: Tíz évig tanítottál az SZFE-n. Hogy tapasztaltad, mi érdekli most a fiatalokat a filmkészítésben? Hogyan állnak az Anyámhoz hasonló klasszikusabb meséléshez?
F. I.: Azt nem tudom, hogy mi van a fejükben, de a volt osztályomnak - akik még a húszas éveiket tapossák - megmutattam a filmet, és úgy láttam, hogy behúzta őket. Tudom, hogy az ennyi idős fiatal embereket nem pont az izgatja, hogy a nagypapa mit csinált 1920-ban, huszonöt éves koromban engem sem izgatott, mégis, talán fel lehet kelteni az érdeklődést, mert senki sem fog tudni talpon maradni, aki nem tudja, hogy mi van a háta mögött, hogy miből érkezett.
