Igen tisztelt film.hu!
Ámbár személyes bosszúság miatt írok, mégis, talán többről van szó – a magyar film körüli közbeszédről. Elemi kommunikációs szabályokról, amelyek lehetővé teszik, hogy ember emberrel szót váltson. És olyasmiről, ami miatt nemhogy megszólalni, de lassan elmenni se érdemes szakmai rendezvényre: a félrebeszélésről, a szándékosan vagy butaságból félrecsúsztatott mondatok áradatáról. De elmentem az Magyar Forgatókönyvírók Egyesületének fórumára, mert fontosnak tartom a forgatókönyvírást, és mert nagyon érdekel, hogy hogyan gondolkozik az a jobbára fiatal társaság, amelyik a műfaji filmtől és az általuk angolszász hagyománynak definiált dramaturgiától reméli az áttörést.
Ámbár tartalmi kérdésekről nemigen esett szó a vitán, a jelenlévők inkább csak a forgatókönyvírásnak követeltek jobb pozíciót a magyar filmgyártási struktúrában, bátorkodtam felhívni a figyelmet, hogy a film azért alapvetően mégiscsak a forgatókönyvíró és a rendező közös munkájából születik. Egynél több példát láttunk már arra, hogy kitűnően megírt forgatókönyvből hogyan lett katasztrofálisan rossz film annak a rendezőnek a kezében, akit a producer jónak látott kijelölni. Amiből nem következik törvényszerűen, hogy minden producer alkalmatlan lenne és rosszul látna. Viszont nagyot lendítene a helyzeten, ha a felkínálásra íródott könyvek hozzáférhetőek lennének a rendezők számára.
Nem tettem viszont két olyan állítást, melyekről az Önök tudósítása beszámol:
1. „mindig is a rendező lesz a film elsőszámú alkotója” – ugyanis nem fogalmazok ilyen lapidárisan,
2. a forgatókönyvírók „ne a ’produceri’ filmgyártást tűzzék ki, mint céljukat” – dettó ugyanazért, meg mert a kijelentés értelmetlen.
Hozzáfűzném továbbá, hogy Dursttal nem vagyok egyszemély.
Közepesen bosszantja az embert, ha olyan magatartást (népszerű nevén: kényszerzubbony) próbálnak ráhúzni, ami nem az övé. Bár üdítő előrelépés lenne etekintetben, ha az, aki beszámol egy eseményről, értené azt, ami ott elhangzik, továbbá lenne affinitása a magyar nyelvhelyességhez. Nagyobb baj, hogy hiába kiabál itt mindenki az un. szakmai kommunikáció után, amíg egy megszólalás csak arra való, hogy hamisan konfrontálják.
Pedig lenne miről beszélni: hogy egy ipari szerkezetű filmgyártásból, a sokat hivatkozott amerikaiból mi hasznosítható – a struktúra, vagy tán a tanulságai? (Előbbi igyekezeteket az eredmények, nemde, elég hézagosan igazolják.) Hogy a műfaji film és a hagyományos dramaturgia miféle „helyi anyaggal” tölthető fel és hogyan (értsd: miféle dramaturgiába rendezhető a „helyi anyag”) – tán nincsenek tanulságai A mások élete, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy akár a Grbavica átütő nemzetközi sikerének? Egyáltalán: miféle technikákkal közelíthetők vagy teremthetők meg a toposzai ennek a rendkívül formátlan világnak, amiben élünk?
Nagyon érdekes lenne, hogy ez a társaság mit gondol minderről, de nem sikerül megtudni, mert nem fogunk szót érteni, amíg az oly igen közkeletű korosztályi rasszizmus jegyében – és erre valóban „hevesen ellenreagálok” – képesek emberek azzal érvelni, hogy szemben a 30 alatti korosztállyal, akik Tarantino-n nőttek fel, nincs mit kezdeni a 40 (sic!) felettiekkel, akik viszont Godard-on és a Szegénylegényeken.
Ennél a hülyeségnél fontosabb dolgunk is lenne.
Üdvözlettel:
Fekete Ibolya
