Musical? Elsőként talán Hollywood hőskorszaka juthat eszünkbe erről a szóról. Libbenő szoknyák, gáláns frakkok, könnyed táncjelenetek, túlcsorduló énekhangok és a többi kellék. Ha kicsit tovább gondoljuk, lepereghet lelki szemeink előtt néhány indiai (bollywoodi) film színpompás, zenés-táncos koreográfiája, mely keleti egzotikumával, szemérmes naivitásával von bűvkört a látványos jelenetek köré. A zenés film műfaja – eltekintve néhány zsákutcától – a mai napig életképes, ezt két olyan sikeres példa is igazolja, mint az amerikai Chicago és az indiai Devdas. Franciaország filmgyártásában a musical ritka madár, de ha mélyre ásunk, előkerül a hatvanas évek egy emblematikus darabja, a szín- és énekesőben fürdő Cherbourgi esernyők, mely annak idején sztárrá avanzsálta Catherine Deneuve-öt.
 |
| Látlelet banálisan egyszerű hangzású dalok segítségével |
Christophe Honoré (Ma mère, Dans Paris) a Szerelmes dalok-ban francia kortársaink párkeresési és identitásbeli zűrzavaráról nyújt meggyőző látleletet, mindezt a probléma komolyságát és a film szerkezetét meg-megszakító, banálisan egyszerű hangzású dalok segítségével. A filmet a halál és a (bi)szexuális identitáskeresés témái teszik izgalmassá és provokatívvá, ám Honoré ez esetben nem lépi át az ízléstelenség határát, mint a Ma mère című munkájában, ahol egy fiú (Louis Garrel) anyja (Isabelle Huppert) iránt érzett perverz vágyódását követhettük nyomon a maga naturalizmusában. A rendező ezúttal inkább ironikusan és játékosan provokál, s mindennek talán nem is a szexualitás, hanem a vitákra ingerlő műfaj az alapja. Vajon megzavarja, vagy újabb jelentésréteggel gazdagítja Alex Beaupain César-díjas zenéje a drámai szituációkat? Az biztos, hogy megosztja a közönséget. Bevallom, az én fülemet nem bántották a dalok, mert általuk közelebb kerültem a szereplők kaotikusan meghasadt világához, mégis kellemes utóérzet maradt bennem a film után. Az ellentétes hangulatokat keverő technika visszakanyarodik a francia filmek keserédes stílushagyományához, ám megdöbbentő fordulataival és humorral fűszerezett realizmusával el is rugaszkodik mindettől.
 |
| A halál miatt hetero- és homoszexuális viszonyok |
A Szerelmes dalok cselekménye egy férfi és két nő szerelmi hármasával indul. Ismael (Louis Garrel) és jegyese, Julie (Ludivine Sagnier) egy harmadik lánnyal, Alice-szal (Clotilde Hesme) próbálják színesíteni hétköznapjaikat. A könnyed élet tragédiába torkollik, mikor Julie, szívbetegsége következtében hirtelen életét veszti. A film játékos stílusa nem bicsaklik meg ennél a fordulatnál, csupán a szereplők, különösen Ismael alakításán láthatjuk a folyamatos leépülés jeleit, mely elindítja benne annak kényszerét, hogy újra felépítse önmagát, egy másik élet vállalásával. A halál miatt keletkezett űrt hetero- és homoszexuális viszonyokkal igyekszik betölteni. Érzékletesen ábrázolt homoszexuális kapcsolatot alakít ki egy breton gimnazistával, Erwannal (Grégoire Leprince-Ringuet), aki szelíd rajongásával segít Ismaelnek túlélni a tragédiát. A fájdalmat mi magunk is érezhetjük, de Honoré felment ennek teljes átélése alól, mert az (ön)irónia kifordítja magából a történetet. Ne szégyelljük magunkat, ha nevetésre ingerel néhány jelenet vagy pár butuska dalszöveg! Ez a rendező akarata.
Louis Garrel a maga csigás hajfürtjeivel kellően kisfiús-kislányos jelenség ahhoz, hogy hihetően megjelenítse az összezavarodott nemi orientációjú Ismaelt, tehetsége pedig képes velünk elhitetni azt az érzelmi mélyrepülést, melybe Julie váratlan halála taszítja a felhőtlen (és felelőtlen) élet után. Ludivine Sagnier a légiesen frivol szőke, Clotilde Hesme a melegszívű, bohém barna nőtípust képviseli Ismael ágyában, s e két lányt váltja fel az egyik dalszöveg szerint citromos palacsinta illatú breton kamasz. Julie gondoskodó nővérének szerepében Chiara Mastroiannit, Catherine Deneuve lányát láthatjuk, aki játékával és jeleneteivel kapcsolatba hozza a Szerelmes dalok-at az imént emlegetett Cherbourgi esernyők-kel.
 |
| Egymásba kavarodó testek és lelkek |
Egymásba kavarodó testek és lelkek, játékos szökellések vagy kínos, depresszív séták a párizsi utcákon, boldog lebegés és a mögötte meghúzódó féltékenység, fájdalom és halál. Mindez talán önmagában is megállná a helyét, hiszen a történet kellően érdekfeszítő a dalbetétek nélkül is, ám e tizennégy dal teljesebbé teszi a film stílusvilágát és hozzájárul a szereplők parodizáló vagy drámai lélekrajzához is. Alex Beaupain sanzonjai az élőszóhoz közelítő, hajlékony szerkesztésnek és szövegvilágnak köszönhetően nem idegenek a film szövetétől, bár megdöbbentő lelemények. A 2007-as cannes-i versenyprogramba beválasztott Szerelmes dalok figyelemre méltó formai kísérlet és egyben merész rendezői provokáció Christophe Honoré részéről. Bizarr, de szórakoztató elegye az élet ellentétes oldalainak, az ellentmondásokat azonban nem tudja, de talán nem is akarja feloldani.
