Egymásba kavarodó testek és lelkek, játékos szökellések vagy kínos, depresszív séták a párizsi utcákon, boldog lebegés és a mögötte meghúzódó féltékenység, fájdalom és halál. Mindez talán önmagában is megállná a helyét, hiszen a történet kellően érdekfeszítő a dalbetétek nélkül is, ám e tizennégy dal teljesebbé teszi a film stílusvilágát és hozzájárul a szereplők parodizáló vagy drámai lélekrajzához is. Alex Beaupain sanzonjai az élőszóhoz közelítő, hajlékony szerkesztésnek és szövegvilágnak köszönhetően nem idegenek a film szövetétől, bár megdöbbentő lelemények. A 2007-as cannes-i versenyprogramba beválasztott Szerelmes dalok figyelemre méltó formai kísérlet és egyben merész rendezői provokáció Christophe Honoré részéről. Bizarr, de szórakoztató elegye az élet ellentétes oldalainak, az ellentmondásokat azonban nem tudja, de talán nem is akarja feloldani.