Grunwalsky Ferenc és Lovas Balázs a forgatókönyvírásról

filmhu: Elsősorban azért beszélgetünk most, mert  – a filmhu fórumozóinak „felhívására” - szeretnénk rendbe tenni egy-két, a magyar filmek és a hazai forgatókönyvek minőségét, mennyiségét érintő kérdést, úgy, hogy Balázs, mint gyakorló forgatókönyvíró, is jelen legyen.

G.F.: A filmhu fórumaihoz, cikkeihez írt olvasói kommentárokat olvasva úgy látom, hogy – a magyar filmek költségvetése és a támogatási szisztéma vitatása mellett - a hozzászólások általában a forgatókönyvírásról, a szkriptek hibáiról, vagy egyenesen a forgatókönyv hiányáról szólnak. Ezzel kapcsolatban van a legtöbb kritika, a hozzászólók között a legnagyobb vita. Mintha itt lenne a legtöbb indulat, homály.

L.B.: Valóban, évek óta ez egy „népszerű" fórum-téma, s gyakorló forgatókönyvíróként azt tapasztalom, hogy valós probléma. Azaz mondjuk ki: a hazai filmek egyik legnagyobb rákfenéje a forgatókönyv. Ami leginkább azért bosszantó, mert mégcsak nem is igazán tőkeigényes dolog, gyakorlatilag ez a legolcsóbb szakasza a filmgyártásnak. Egy használható stratégia mentén ki lehetne találni egy jó koncepciót, hogy tényleg odafigyeljenek a producerek a forgatókönyv fejlesztésére – hosszú távon ez a filmek minőségét segítené.

Különösen oda kéne figyelni a forgatókönyvekre az oktatás területén – például a Filmművészetin kellene a kérdésre fókuszálni egy átgondoltabb tanrenddel. Az utóbbi időben, mivel elkezdtem ott is oktatni, ebbe is jobban belelátok. A képzésen felül pedig nagyon hiányzik a gyakorlati forgatókönyv-fejlesztés. „Hogyan lehetne jobbá tenni a magyar forgatókönyveket?" Egyelőre az MMK-nál van egy forgatókönyv fejlesztési pályázat, de ez is csak félmegoldás, mert ez még nem kényszeríti rá a producereket, hogy valóban fordítsanak  a forgatókönyvek színvonalának javítására konzultánsok, dramaturgok bevonásával, s az ott elnyerhető összeg nem elegendő a forgatókönyvíró munkájának tisztességes megfizetésére.

G.F.: Azért egy dolgot tisztázzunk! A magyar hagyományok szerint, és a jelenlegi gyakorlat szerint is a filmek kilencven százaléka úgy kerül a producerhez, hogy a rendező előáll egy könyvvel. Annak nem alakult ki a gyakorlata, hogy a producer megvenne valahol egy könyvet, vagy annak a jogait, és ahhoz keresne rendezőt. A producereket, de a kultúrában mást sem, lehet „kényszeríteni” semmire.

Tárgyilagosan: hiába morgolódunk, hogy „a producer így, a producer úgy". Amikor a rendezők, egy könyvvel odamennek a producerhez, akkor az esetek nyolcvan százalékában tulajdonképpen úgy érzik, hogy ők ezt már művészileg kidolgozták. Aztán, amikor úgy néz ki, hogy valami lesz is belőle, akkor továbbdolgozzák, de az eredeti koncepció mentén. Ez ma még a producernek is, a rendezőnek is kényelmesebb.

L.B.: Ez így van, de pontosan ennél a szakasznál kéne, hogy bevonjanak egy szakembert. Ettől még nem veszne el a rendező-forgatókönyvíró művészi szabadsága.

G.F.: Ez igaz. Ez még nem alakult ki, bár vannak ritka kivételek. De az európai filmgyártásban sem létezik az a fajta, amerikai forgatókönyvírói szemlélet, amiről te beszélsz. Mint már mondtam, mi senkit nem tudunk kényszeríteni, de megpróbáljuk ösztönözni, hogy tanulják meg fejleszteni a forgatókönyveket és ne legyen kőbevésett szentség az elfogadott verzió. Ne csak a produkció pénzügyi konstrukciójának megteremtésére koncentráljanak, hanem közös érdekük legyen a forgatókönyv további fejlesztése is.  Talán változik a pályázatoknál is a hazai helyzet, lévén, hogy ma már a forgatókönyvek nemzetközileg is pályázhatnak, ma már egyre több a market és a pitch fórum, ezek kifejezetten kedveznek a forgatókönyvírásnak, a fejlesztésnek, az író-producer kapcsolat kialakulásának. Az MMK is egyre nagyobb hangsúlyt fektet a projekt-előkészítésre, és az NKA, ill. a Filmjus Alapítvány is állandóan kiír forgatókönyv pályázatokat. Meglepően kevesen veszik igénybe, főleg producerek ill. a rendezők sokan ugyanazt adják be mindenhova. Nem változtatnak, nem fejlesztenek. Pedig egy jó anyag, az ma már erős húzóerő, de tudni kell, hogy nem végeredmény. Az egy produkció alapja, egy terv kiindulási pontja csak, még akkor is, ha nyer egy pályázaton. Attól még nem kellene azt gondolni, hogy „elkezdődött a film megvalósítása”.

Visszatérve a fórumok kommentárjaihoz: a forgatókönyvírás kérdéseivel kapcsolatban sokszor nagyon személyeskedő indulatok fogalmazódnak meg, de hogy az indulatok mögött pontosan milyen elvárások húzódnak meg az nem világos. Hogy legyen jobb? Vagy legyen olyan, mint..? Az hogy bezzeg máshol hogy csinálják…? Ez így nem elég. Ez azt jelenti, maguk is tanácstalanok, hogy milyen filmélményt szeretnének kapni a moziban? Amerikait? Thrillert? Horrort? Miért kielégítetlenek a hibák felsorolása mellett? Ezeket az elvárásokat tisztázni kellene, mert nagy segítség lenne mindenkinek. Minden acsarkodás ellenére én ezért tisztelem a fórumozókat, mert ők legalább – kár hogy álneveken, de kimondják a kifogásaikat. Azt hiszem őszintén dühöngenek - egymásra is. Jó élményeket szeretnének kapni, és mert kielégítetlenek, fel vannak háborodva. Ennek nyíltan is hangot kéne adni, ezért tervezünk egy nagy beszélgetést, a filmhun olvasható a meghívó. Fel kell oldani az alkotók és a hozzászólók között a régimódi „filmvitás” korlátokat, az elit, kontra civilek képletet.  Azt látom, hogy a hozzászólók a legtöbbet a közönségfilmeket szidják - az úgynevezett szerzői filmet eleve kiszortírozzák –, ugyanis azt a rendező magánügyének tartják, a szó pejoratív értelmében. Általában nagyon amerikai példákat hoznak fel, nem fogalmazzák meg pontosan a hazai elvárásaikat. Maga az igény forrong.

filmhu: Én azért látok fórumozó-igényt: hiszen az elég jól artikulálódik, hogy a hozzászóló néző mit nem szeretne. Egész biztos, hogy kiesett a közönségízlésből a békebeli fehér telefonos vígjátékok retrója – ha egyáltalán volt rájuk masszív igény. A felhozott amerikai, távol-keleti példák mögött pedig nem feltétlenül csak a közönségsiker, a „fogyasztható film" iránti elvárás húzódik meg – kiderül például, hogy a vígjáték mellett nagyon nagy az igény a sötét tónusú zsánerekre.

G.F.: De hogyan lehet teljesíteni ezeket az elvárásokat? A szakkollégiumi kuratóriumok a beérkező anyagok alapján szelektálnak. Ebben az egyben a fórumozóknak minden igényével és indulatával egyet tudok érteni, hogy valóban vannak nagyon rossz és nagyon idejétmúlt hozzáállású filmek. Minden műfajban. De hát itt korszakváltás van, s végülis most érik be az, hogy most már gyakorlatilag magánerőből is készülnek filmek, és szélesedik a paletta, a magántőke egyre nagyobb szerepet vállal, a közpénz pedig elsősorban ösztönző erővel bír. A producereknek, a magántőkének ezen a területen is nagyobb, kezdeményező szerepet kellene vállalnia. Újfajta együttműködésnek kell kialakulni a rendezők és a producerek között. Jelenleg minden filmben, minden műfajban esetleges, személyektől függő az együttműködés formája.

Ezért is lenne fontos egy olyan vitafórum, egy találkozó, ahol ezeknek a témáknak – élőszóban - teret engedünk. Ahol nem konkrét filmet szidunk, hanem megpróbáljuk a helyzetünket elemezni, és a vita nem megy át a fórumokon gyakori, a hozzászólók közötti személyeskedésbe. Ahol a vágyakon túl felvetődnek a konkrét elképzelések arról, hogy hogyan, milyen formában, milyen típusú filmben érzik a hozzászólók azt a lehetőséget, hogy a forgatókönyvírói kimunkáltságot, továbbfejlesztést meg lehet csinálni. De azért a világon mindig lesznek olyan filmek, amiben nem lehet mindent előre leírni, vagy máshogyan kell leírni. Ez nem az a fórum kell hogy legyen, ahol csak a pénzről vitatkozunk.

Mert azért azt emeljük ki, hogy az MMK-nál és az NKA-nál is most már egy jó ideje a forgatókönyvekre is lehet pénzt kapni – kvázi vissza nem térítendő támogatásként.

filmhu: Mit tehet még ezen kívül például az MMK?

G.F: Meg kell nézni, hogy hol lehet inspirálni az alkotókat. Azt hiszem, rossz a szerzői és munkameneti viszony a producer-rendező-író háromszögben. Nagyon ritka, hogy kialakult teamek kapcsolódnának egymáshoz – ilyen a neorealizmusban, a francia új hullámban, vagy nemrég a dánoknál volt. De igazából egész Európában – az angolokat leszámítva – a szerzői filmes látásmód, az egyéniség, az önérvényesítés számít hagyománynak. Az egyéniség kapja a támogatást, még akkor is, ha a producer veszi fel. Az forgatókönyvíró pedig alig játszik szerepet, legfeljebb az író oldalán csatlakozik be. Irodalmi mű megfilmesítése esetén akkor, ha az eredeti mű szerzője lemond a filmírásról. A scriptdoktor-intézménynek már van hagyománya, de ritka, hogy több ember írja/jegyzi a forgatókönyvet. Első lépésként a forgatókönyvíróknak elsősorban a rendezőkkel és nem a producerekkel kellene kiépíteni a munkakapcsolatot. A producereknek pedig fel kellene építeni egy-egy saját scriptdoktori gárdát, különösen a zsánerfilmeknél.

A rendezőknek a művészet, a szerzőiség hagyományait nem szabad kiirtani, de meg kell tanulniuk megosztani a szerzői szerepeket. Ez egyébként létezett Magyarországon, hiszen Fábri, Makk, Máriássy, Ranódy és sokan a magyar írók legjobbjaival és ötletadó dramaturgokkal dolgoztak, Jancsó pedig Hernádival. Úgy látom a középkorú és a fiatalabb rendezőknek nincsenek ilyen társaik, nem sikerült jól működő partneri viszonyt kialakítaniuk az írókkal.

L.B.: Azt viszont te tudnád megmondani, hogy hogyan lehetne ezt a fajta szerzői összetalálkozást ösztönözni. A gyakorlatban én például azért kerültem meg a rendezőket, és hivatkozom mindig az író-producer kapcsolatra, mert - bár van pár rendező, akivel már kialakult a kölcsönös bizalom és alkotói kapcsolat - sok olyan rendezővel is találkoztam, akiket kifejezetten olyan filmtervek izgatnak, amelyek szembemennek a történetmeséléssel. Egy történetíró viszont nem tud mit kezdeni ezzel az abszolút szerzői filmes felfogással. Őket is támogatni kell, csak szerintem nem az általuk képviselt vonal az, amellyel az íróknak párbeszédbe kell elegyedni. Ha egy filmnek struktúrája, fordulópontjai vannak és folyamatosan fönntartja a feszültséget, illetve egy jól megrajzolt főhősre koncentrál, akivel lehet azonosulni, az számukra már nem érdekes, túl "amerikai". Mintha lenne egyfajta anti-történet felfogás, amelyet a szerzőiség manapság követne.

Amúgy szerintem a Filmművészetin azért már lehetne kezdettől fogva törekedni a rendező-forgatókönyvíró párosok kialakítására, ahogy például az operatőrökkel is összekötik a rendezőket.

G.F: A Filmművészetin épp nagy változás zajlik, erről szerintem érdemes lenne máskor bővebben beszélni. Harminc évvel ezelőtt a fiatalok folyamatosan dolgozhattak stábokban, forgatásokon, ma – leginkább spórolásból – nem veszik be a őket a stábokba. Így az indulás, a forgatási munka megismerése inkább az iskola befejezése utánra esik. Amikor dramatizálni kell egy novellát a  Főiskolán, amikor tévéjátékot kell egyik évben csinálni, máskor kisfilmet valamilyen irodalmi alapanyagból, könyörögnek a srácok, hogy hogyan lehetne írót találni, aki segít, mert ők nem tudnak, nem akarnak egyedül írni... Tehát a most kinevelendő rendező-generációnak kifejezetten szüksége van olyan partnerekre, akik a történetmesélésben segítik őket, de úgy látszik nincsenek meg a megfelelő kapcsolatok, korosztályokon belüli ismeretségek. A különböző művészetekkel foglalkozók sem ismerik egymást, úgy tűnik ma nem alakulnak ki spontán szellemi együttműködések, barátságok.

filmhu: Visszakanyarodva az alkotók inspirálásához, milyen gyakorlati megoldásokat javasolsz?

G.F.: Amit már mondtam, például elsőre egy nyílt, mindenkinek nyitott, higgadt, problémafeltáró kerekasztal beszélgetést. Hogy megpróbáljuk csomópontokba szedni az ötleteinket és a gondjainkat is. Ne kifogásokat, és bűnbakokat keressünk, hanem megoldásokat.  Mindenképpen kerüljük el azt, amit a  drámairodalom oktatásnál úgy szoktak megfogalmazni, hogy a magyaroknak az a problémája, hogy nem abból indulnak ki, hogy „mi történt”, hanem felháborodva azt kérdezik: „hát ez hogy történhetett meg, micsoda disznóság, kikérem magamnak…” Ez a megközelítés jellemzi az egész gondolkodásunkat, ezzel kéne szakítani végre. Mert ebből nem lehet drámát írni, és így nem lehet megoldásokat találni.

Egyébként elengedhetetlen a kritikai hozzáállás – mert a szaklapokon, és szakportálokon kívül nincs elemző kritika, amely formálja a közvéleményt és elemzi a köztudatot. Generációk nőnek föl úgy, hogy a kritikai gondolkodás alapjait sem ismerik. S mivel a napilapokban hiány a kritika, ezért minden nézőnek magának kell fölfedezni a spanyolviaszt: hogy mégis mi a baja, mi nem tetszik, és miért nem tetszik. Így aztán megmaradnak a populista szlogenek  a „hülye rendezőről”, meg a „zsugori producerről” és a „tehetségtelen, maroknyi, egymásnak osztogató elitről”. Amik csak arra jók, hogy megkerüljük a valóságos problémákat. Hogy a filmírásnál maradjak, az egyik legnagyobb baj szerintem az, hogy még a legjobb és a legcselekményközpontúbb szerzőknél is úgy érzed, hogy mesterkélten, vagy nem elég erőteljesen, vagy nem elég szívbe markolóan tálalják a sztorit, illetve – akár a hagyományos magyar elbeszélésnél - túlságosan anekdotikus, tehát majdnem mindig előre tudom a történet végét.

Miközben olyan korszakot élünk, amikor hatalmas társadalmi átalakulásnak lehetünk tanúi, a családok szinte fele pozíciót váltott, vagy így, vagy úgy – és ez nem csapódik le a művészetekben, vagy csak alig. Inkább csak valami felütés-féle, alkotói háttér-hangulat van. De olyan történettel, történetmeséléssel, ami valamit is átszűrne ebből, akár olyan indulatosan, ahogyan hozzászólnak a fórumokon, azzal nem nagyon találkozunk.

"Kétélű dolog ez" Zuhanórepülés

G.F.: Én nem hiszem, hogy ennek önmagában kell témának lennie, de a háttérben ott kellene érezni, és egy történet akkor ügyes, ha egy sztorinak gazdag és pontos háttere van, úgy érzékelteti a valóságot, hogy mindeközben, fordulatos, karakteres és nézhető is. Hogy az irodalomból hozzak példát: Móricz összetalálkozott egy fél-paraszt, fél-proli árvalánnyal az utcán. Fölszedte, meséltette, és megírta a Csibe-novellákat, amiből később kikerekedett az Árvácska, ami abszolút sztori! Közérthető, fordulatos nyelven, miközben nem a korszak politikai vitájáról írt, de minden átjön a korból, érezni a zaklatottságát, az alkotó indulatát.

És én azt hiszem, hogy most az életünk lett rendkívül médiaközpontú és szétaprózott. Az embereknek a média dobja fel a témákat, az jelöli ki, az hívja fel a figyelmet dolgokra – rossz szóval „tematizálja” a jelent., tehát és ketté is választja: minden vagy politika, vagy szórakozás. Ez aprófára töri azt, hogy egyáltalán az életednek a történet-elemei tudatosodjanak, vagy átéljed őket; csak nagyon kevés embernek van jelen-tudata, olyan erős személyisége, hogy ettől a nyomástól független történeteket vegyen észre, egyéni elbeszélésmódja alakuljon ki.

Hogy az emberek mit akarnak látni? Nem tudom! Az emberek azt látják, amit adsz nekik. És hogyha nagyon-nagyon elkezdenek többen valami jót csinálni, akkor elkezdik nézni. Nem annyira zárt a kör, mint azt sokan hiszik. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy azt kellene megvizsgálni, hogy hogyan lehet tömegsikert gyártani. Mert arra az a válasz, hogy sehogy! Hogy valamiből lesz-e tömegsiker vagy nem, előre nem lehet belőni.

Egyébként azt nagyon hiányolom a fórumok hozzászólásaiban, hogy végre rámutasson a kommentező, hogy egy adott jelenet, párbeszéd hol lett elrontva, ugyanis ez rendre elmarad, és így csak vagdalkozás az egész.  Az hiányzik, hogy lássam, hogy aki velem szemben ül és veszekszik velem, az dühös ugyan, de lát. Van szeme, és abszolút pontosan, nálam jobban azt tudja mondani, hogy nem az ajtón kellett volna kimenni, hanem az ablakon. És akkor jobb lenne..

L.B.: Igazad van abban, hogy tematizálnunk kellene a saját valóságunkat a filmjeinkben, és azzal is egyetértek, hogy nem lehet belőni, miből lesz siker. Például a Zuhanórepülés megbukott a mozi-pénztáraknál, de ebből még nem kell egyből azt leszűrni, hogy na, ez egy gyenge film, és ezek szerint a magyar néző csak blődlire meg esetleg romantikus vígjátékra megy be. Mert ott vannak a szomszédos országok, a kelet-európai példák, hogy igenis lehet sikereket elérni úgy, hogy súlyosabb műfajokban is próbálsz megszólalni.

Nekem egyébként is ez az egyik mániám, hogy színesítsük a magyar zsáner-palettát, hogy megoldást találjunk arra, hogyan lehetne – ahogyan Andris fogalmazott – sötétebb tónusú műfajokat behozni a magyar filmbe. Egyébként pedig iszonyatosan hiányzik ebből a szakmai színvonal, miközben a dolog nem pénzkérdés elsősorban: rengeteg olyan zsáner van, amelyek nem költségigényesek. A krimi, a thriller például tud olcsó és minőségi is lenni egyszerre. Még a horror is, bár idehaza az már nagyobb összegekből lenne megoldható, igaz, hogy nemzetközi szinten abszolút low-budget műfajnak számít. És ami nagyon fontos, hogy nem kell művészi igényességnek és zsánernek ellent mondania egymásnak: hogy a horrornál-thrillernél maradjak, gondoljunk csak a Psychó-ra vagy a Ragyogás-ra vagy épp a Coenek munkáira.

filmhu: Túl az igényeken, Balázs, tudsz olyan, szakmailag is magasan képzett hazai forgatókönyvírót, aki megteheti a kezdőlépéseket a zsáner-paletta színesebbé tételében?

L.B.: Kétélű dolog ez. Most már van egy erős írógeneráció, aki csak az írásra koncentrál, és nem rendező, nem producer akar lenni. De mindeközben nagyon hiányzik a szakmai tudás, hiszen az oktatás alapjai is hiányoznak – nyilván onnantól lesz megbecsülése az írói gárdának, ha sikerül olyan átütő erejű műveket letenni az asztalra, amelyeken látszik a szakmai ismeret is.  Mindezek megszületése azonban olyan finom, többirányú folyamat eredménye kell legyen, amelyben egymást gyúrja író, producer, rendező, MMK.

G.F.: Valóban, csak közösen lehet gondolkodni, és így lehet helyzetbe hozni a forgatókönyvírókat is. Ebben a folyamatban rendkívül fontosak a pitch-fórumok, hogy kontaktust lehessen teremteni rendezővel, producerrel egyaránt. Ugyanilyen fontos, hogy próbáljuk a pályázati rendszeren is változtatni - ezen törjük a fejünket most, hogy valamilyen módon jobb helyzetbe kerüljön az a forgatókönyv, ami átesett a megfelelő érlelésen. Tehát, amin többet dolgoztak, vagy többen dolgoztak, vagy van mögötte egy pitch fórum eredmény, ajánlás, vagy van mögötte egy scriptdoctori analízis, az előnyben legyen.

filmhu: Nem kellene esetleg az MMK-nak változtatni a pályáztatási arányokon?

L.B.: Kellene, de legalábbis nagyobb teret kéne engedni a műfajiságnak. Ugyanakkor – miközben magam is szakkollégiumi tag vagyok -  úgy érzem, hogy az MMK jelenlegi döntnökein még egy minőségi horror, egy minőségi thriller sem lesz képes soha átmenni, nemcsak az elavult népnevelő-értékteremtő szemlélet miatt, hanem azért, mert szakmailag sem feltétlenül tudják megítélni. Az már más kérdés, hogy a műfajiság és a kultúra – hogy a művészetet most ne keverjük ide – nem feltétlenül ütik egymást, sőt.

Amióta belülről is látom az Alapítványt, határozottan érzem, hogy egyfajta paternalista, moralista, bizonyos szempontból álkulturális felfogás uralkodik a szakkollégiumi kurátoroknál: „az MMK azért van, hogy kultúrát támogasson, kultúrát teremtsen”. Ami szép kijelentés, s az MMK ezt is csinálja, döntőrészt olyan filmeket támogat, amelyek egyébként nem készülhetnének el, ugyanakkor fájó, hogy a műfaji filmhez a legtöbb kurátor még mindig úgy áll hozzá, hogy „a kommersz filmek ne jöjjenek ide, azok tartsák el magukat a piacból!”. Márpedig ez abszurd elvárás. Tudjuk, hogy Magyarországon szinte lehetetlen üzletileg sikeres filmet csinálni – de hogy ez változzon, abban nagyon nagy szerepe lenne, hogy a zsánerfilmeknek megágyazzunk.
 
G.F.: Szerintem, és ezt nem azért mondom, hogy a mundér becsületét védjem, de úgy érzem, hogy amit mondtál egész egyszerűen egy beidegződés. Először is az MMK számtalanszor változtatott a pályázati struktúrán: támogatta és támogatja a közönségfilmeket, a koprodukciókat, képbe és helyzetbe hozta a producereket, mindezt ráadásul óriási értelmiségi felhördülés közepette. Ha valaki, az MMK állandóan korszerűsített, a legtöbbet korrigálta és korrigálja a működését és a legeredményesebben próbál új és új tendenciákat, igényeket befogadni az összes művészeti pályázati rendszer közül.

Szerintem a műfajiság támogatása kulturális feladat – ebben egyébként én is sokakkal vitában állok. Ugyanakkor én még mindig kísérleti műfajnak érzem a zsánerpróbálkozásokat – alig akadt valaki, akinek sikerült volna minőségi munkával eltalálnia, milyen lenne, hogy nézne ki egy magyar zsánerfilm.
Abban is egyetértünk, hogy szélesíteni kell a palettát – mondom ezt, miközben azt látom, hogy a közönség valamiféleképp beszűkült. Nem csak a nézőszám visszaesésére gondolok, - ami egyébként nem csak a magyar filmekre igaz, hanem világtendencia - hanem arra a jelenségre, ami a zuhanást kíséri. A közönség – nálunk pedig kifejezetten – a minimálra utazik, mert vásárol és nem szórakozik. Ezért elsősorban külföldi, de olcsó árut vásárol – te ne akarj neki okosakat, különöset mondani. Ne zavard őt a vásárlásban, a plázatolongásban. Jelenleg ez egy trend. A másik a fiatalok távolmaradása: kifejezetten divat lett nem moziba járni. Volt korábban is ilyen: „á, magyar filmet nem nézünk meg”, vagy volt olyan divat is, amikor vígjátékot nem néztek, és nem azért, mert hiánycikk volt. Most az a divat, hogy nem néznek semmit - moziban. A fogyasztás szerkezete átalakul, a technikai forradalom, az ezernyi szerkezet, amelyen képeket, filmrészleteket lehet nézni, mindez megváltoztatja a képi mesélés módjait, és az emberek figyelmének irányait. Ez nagyon nagy kihívás, legelőször ezzel kell számolni, ha fejlődni akarunk.

De épp ezért semmi értelme, hogy állandóan magunkat ostorozzuk, inkább folyamatosan meg kell felelni a kihívásoknak. Ez a legfontosabb feladat.