Hajszolja a katarzist a Petőfi-film

A Most vagy soha! körül felcsapó indulatokhoz képest az elmúlt néhány év történelmi produkciói egy lagymatag előjáték részeiként foghatóak fel. Hősökre van szükségünk – állítja egyöntetűen az Aranybulla, a Hadik és a Semmelweis, hogy most előlépjen végre történelmünk egyik legnagyobb hőse, a nemzet költője, és az alkotói szándék szerint hazaszeretetet, a magyar függetlenség eszményét táplálja belénk. Ez kétségkívül nemes szándék, és március 15. története alkalmas arra, hogy az egész nemzetet megszólítsa, hiszen a radikális ifjúság által vezetett forradalom a modern, polgári Magyarország alapjait teremtette meg. Egy olyan országot álmodtak meg, amiről nem túlzás azt állítani, mindannyian örömmel élnénk benne.

Petőfi-filmet készíteni irdatlan nagy felelősség. Azt látjuk viszont, hogy minden idők legdrágább magyar filmje mögött több olyan alkotó tölt be kulcspozíciót, akik eddig nem bizonyították az alkalmasságukat. Lóth Balázs rendező Pesti balhé című akcióvígjátéka humortalan és bárgyú, Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró úgy kapja az újabb lehetőségeket egyre nagyobb filmek írására, hogy erre a bizalomra sem a Pesti Balhéval, sem a Hadikkal nem szolgált rá, Rákay Philip kreatív producer pedig ugyan több évtizedes, komoly tévés tapasztalattal bír, de nem volt még nagyjátékfilmes munkája, és az Aranybulla társproduceri kreditje sem éppen jó ajánlólevél.

Rákay Philip további olajat öntött a tűzre provokatív nyilatkozataival: szerinte „hazafias kötelesség” megnézni a filmet. Több gond is van ezzel az állítással. Rögtön megosztja a magyarokat, ami teljesen ellentétes március 15. üzenetével. Igencsak rossz történelmi tapasztalatokat hozhat elő a magyarországi nézőkből, hogyha azt hallják, ezt és ezt kell tenned, ha hazaszerető polgára akarsz lenni az országnak. És azt talán már magyarázni sem kell – mindannyian szenvedtünk egy-egy kötelező olvasmánnyal –, hogyha valamire rásütik, hogy kötelező, az rögtön hátrányból indul.

Hadd legyek én is idealista, mint Petőfi a forradalom napján, milyen jó lenne egy olyan róla szóló film, ami a saját erejével vonzza be a nézőket, tud művészeti alkotásként létezni, és nem válik szinte rögtön a kultúrharc egy újabb állomásává, ahol a jegy megváltása vagy megnemváltása nagyrészt politikai hovatartozástól függ.

Azt is látni kell ugyanakkor, hogy egy Petőfi-film készítése óhatatlanul politikai cselekedet is, ezt a részét nem lehet kikerülni. A forradalmár költő már életében legendává és a magyar függetlenség egyik fő, kompromisszumra nem hajlandó ideológusává vált, később pedig mindegyik politikai rendszer igyekezett létrehozni a saját mitikus Petőfijét, ezzel legitimizálva hatalmi pozícióját. Az önkényesen megkreált Petőfik hagyományát már a 20. század elején kárhoztatta Ady Endre sokat idézett újságcikkében, és a következő több mint száz évben sem veszítette el aktualitását a szöveg. A film térhódításával a különböző Petőfik a mozikba is beköltöztek, és ott is politikai fegyverré váltak.

A Horthy-rendszer (Petőfi, 1922) után a Rákosi-diktatúra is előállt a maga mozgóképes lánglelkű költőjével (Föltámadott a tenger, 1953), azt a bizarr helyzetet teremtve, hogy két, ideológiailag egymással teljesen szemben álló politikai berendezkedés is a magáénak vallotta őt, Petőfiből konzervatívot, nacionalistát és kommunistát is tudtak faragni. Majd friss levegőként érkezett Kardos Ferenc Petőfi ’73-ja, amely egy forradalmi és a költő valós alakjához illő gesztussal visszaadta őt a népnek, konkrétabban az önfeledten játszó, ezzel a merev intézményi kereteket szétfeszítő ifjúságnak. A film tulajdonképpen egy felszabadító ajánlat a fiataloknak: lépjetek ki az iskolai ünnepségek kiszámíthatóan csordogáló unalmából, és a mindenkori hatalom helyett alkossátok meg a saját Petőfiteket.

Rákayék produkciója tehát egy sokadik értelmezés a sorban, amelyben egymástól alapvetően és kibékíthetetlen módon különböző Petőfik állnak és vitatkoznak egymással. Azzal, hogy a legújabb film március 15. dicsőséges napjára koncentrál, illeszkedik a mostani történelmi produkciók narratívájába, amely a Tündérkert kivételével makulátlan hőstörténetek láncolatát adja ki. Látni kell azonban azt is, hogy a kontextus ugyan minden filmnél fontos, a Most vagy soha! esetében különösen, de ettől még a körítés nem nyomhatja agyon magát a művet. Érdemes úgy nézni, aminek szánták, történelmi kalandfilmnek, széles tömegeket megszólítani kívánó közönségfilmnek, és aszerint ítéletet hozni, hogy vajon jól szórakoztunk-e a mozi sötétjében.

Akcióval dúsított forradalom

A Most vagy soha! tulajdonképpen két film egyben. Felmondja a nap ismert eseményeit, ott vagyunk kora reggel a Pilvaxban a Nemzeti dal első elszavalásakor, és később az egyre dagadó tömeggel bejárjuk a forradalom emblematikus helyszíneit a Landerer nyomdától a Nemzeti Múzeumon át egészen Táncsics börtönéig. Ezt egészíti ki egy fiktív, kinézetben a New York bandáira hajazó szál, amelyben a Habsburgok ügynöke, Farkasch (Horváth Lajos Ottó) mindent megtesz azért a háttérben, hogy a forradalom sikertelen legyen. Alvilági alakokat bérel fel, sikátorokban mesterkedik, a cél érdekében magát Petőfit is próbálja megölni, már reggel, a Pilvaxban is kis híján leszúrja.

Így válik a produkció egyszerre történelmivé és kalandfilmmé. Az ötlettel önmagában nincs baj, akcióval, kitalált összeesküvéssel hozzuk közelebb március 15. szellemiségét a mai nézőközönséghez, a megvalósítással annál inkább. Ezt a két minőséget képtelenek voltak összeilleszteni, sokszor tényleg olyan érzést kelt, mintha két különböző film részleteit keverték volna össze: minden idők leglátványosabb március 15-i iskolai ünnepsége folyik előttünk túlcsorduló pátosszal és végeláthatatlan szavalatokkal, amit meg-megszakít egy hollywoodi üldözős akciófilm középszerű másolata.

Sokszor elhangzott Guy Ritchie neve a Most vagy sohá!-val kapcsolatban, aki fénykorában valóban képileg invenciózus, izgalmasan szabálytalan ritmusú filmeket hozott tető alá, de ez az igért formanyelvi játékosság csak egészen ritkán fedezhető fel a kész műben, és minőségében elmarad az inspirációtól.

Az alkotók is érezhették, hogy ezt a két szálat nehéz összefűzni, így jobb híján a filmzenét hívták segítségül, azzal próbálták egységesíteni a film hangulatát. Állandóan szólnak az érzelmes-heroikus vonós futamok, olyan érzetet keltve, mintha ülne valaki melletted a moziban, és ordítana a füledbe, hogy most hatódj meg, most álmélkodj, most pedig érezd magad szabadnak. A film vége fele a Helytartótanács elnöke, Zichy Ferenc azzal a feltétellel írja alá a márciusi ifjak követeléseit, hogy „ennyi mára legyen elég”. Sajnos ez a gondolat többször megfogalmazódhat bennünk a filmzenével kapcsolatban.

A Most vagy soha! ott követi el a legnagyobb hibát, hogy kis túlzással öt percenként akar katarzist előállítani. Pedig ahol szinte minden katartikus pillanatnak van beállítva, ott semmi nem lesz az. Nyilvánvalóan március 15. megrendítően erős élmény volt a résztvevők számára, de ezt a felemelő érzést nem sulykolni kell, hanem a szereplőket egy dramaturgiai íven végigutaztatva kell eljutni oda, hogy a néző is részesévé válhasson. Ehelyett rögtön a Nemzeti dal első, pilvaxos szavalásakor túlzottan hatásvadász filmnyelvi eszközöket vet be a film, majd rögtön könnyes tekintetek rajongó gyűrűjébe helyezi Petőfit. Túl sok, túl korán. A kívánt nézői reakció elérését az sem segíti, hogy a költőt megformáló Berettyán Nándor súlytalan a szerepében – láthatóan küzd vele. Tegyük hozzá, nehéz dolga volt, a szájába adott rengeteg kinyilatkoztatás és tételmondat mellett kellett volna lehoznia a költőt az emelvényről, és élettel telivé varázsolnia.

A márciusi ifjak közül még Jókai Mór és Vasvári Pál kapott jelentősebb játékidőt. Koltai-Nagy Balázs visszafogottságával, az eseményekre sokszor zavart meglepődéssel reagáló Jókaiként a film egyik pozitívuma, Fehér Tibor Vasvári karaktere viszont komoly tévedés. Petőfi néha felbukkanó, ügyefogyott szerkesztője (Berettyán Sándor) mellett Vasvári feladata volt humorral lazítani a film sűrű szövetén, ez azonban csak kevéssé sikerül neki, mivel idegesítő gigolóként, hamar önismétlővé váló pikáns megjegyzések kíséretében hajtja a nőket a pesti forgatagban. Többször viszont szándéka ellenére vált ki komikus hatást a film, például amikor a vonuló tömeg láttán felhevült hentes felkiált, hogy mostantól nem fleisch, hanem hús, és leveri a német feliratot.

A történelmi hűség önmagában nem erény egy fikciós film esetében, nyugodtan lehet változtatni a múltbéli eseményeken, na de mégis kétséges döntés volt március 15-ét megfosztani egy olyan jellemzőjétől, amely egyedülállóvá tette az 1848-ban Európán végigsöprő forradalmak sorozatában – ez pedig a vértelensége volt. Ha Farkasch vérgőzös hajszája a székhez szegezett volna, könnyedén túl lehetett volna ezen lendülni, de itt az történt, hogy egy fontos részlet veszett el, és alig kaptunk cserébe valamit. Két kiemelésre érdemes részletet azért igen. Jászberényi Gábor rendkívül meggyőző és félelmetes jelenség szűkszavú alvilági bandavezérként, a meglepő módon akcióhősbe fordított Szendrey Júliát alakító Mosolygó Sárát pedig szívesen megnéznénk egy jobban sikerült filmben is.

Más furcsaságok is tetten érhetőek a film történelemszemléletében. A nyitójelenet azt a képzetet kelti, mintha a márciusi ifjak színre lépése előtt teljes elnyomás és sötétség jellemezte volna akkoriban Magyarországot, pedig a ’48-at megelőző évtizedeket példátlan szellemi pezsgés és jelentős reformok kora volt. A márciusi ifjak ezt a folyamatot gyorsították fel példamutató bátorságukkal és radikalizmusukkal. A későbbiekben is kapunk felesleges leegyszerűsítéseket, például a gonosz, németül beszélő kislány személyében, aki csapdába csalja Szendrey Júliát. Amíg a magyar gyerekek Petőfiéket utánozzák a Nemzeti Múzeum előtt, addig ez az idegenszívű utcagyerek néhány falat élelemért eladja a magyar szabadságot. Ez a fajta szélsőséges ábrázolásmód hazug és kirekesztő.

Szendreyt a bűnözők ekkor hiába szorítják a falhoz és fenyegetik azzal, hogy megölik, egy sajnálatosan papírízű mondattal azt követeli, ennek a kislánynak magyarul kellene tanulnia az iskolában. A film két fontos dolgot felejt el, miközben a magyar nyelv eltűnésével riogat: az akkori Pestet jelentős számban németek is lakták, simán lehet, hogy ez volt a kislány anyanyelve, illetve 1844-től a magyar hivatalos nyelv lett az országban, törvénybe iktatták, hogy minden iskolában magyar nyelven történjék az oktatás.

A rekordköltségvetés meglátszik a Most vagy sohá!-n, látványosak a díszletek és jelmezek korhű kellékvilágban játszódnak az események és valószerű, saras utcákon hömpölyög a tömeg, és a professzionális CGI-nak köszönhetően felismerjük Budapest akkori képét.

Ezzel együtt a történelmi és a kalandszál mechanikus váltogatása, az elnyújtott éljenzések miatt végeredményben unalmassá válik, amit egy széles közönséget megcélzó műfaji filmnél mindenképpen el kellett volna kerülni. Így a győztes forradalmak alapvető természetét sem tudja megjeleníteni és átélhetővé tenni; azt az átmeneti és tünékeny, de annál határtalanabb szabadságélményt, hogy mi most együtt, közösen cselekedtünk, és egy új és igazságosabb úton indultunk el.

Ezért is tévedés a film végi flashback, amikor az ifjak néhány órával korábbi önmagukra emlékeznek vissza. Mintha nem értették volna meg, hogy március 15-ét ugyan ők indították el, de az túlnőtt rajtuk, a forradalom fontosabb, mint ők maguk. Ezt a visszaemlékezést csak némileg tudja tompítani, hogy aztán folytonosságot adva, máig hatóan, a forradalmat újrajátszó gyerekek veszik át a szerepüket a múzeum lépcsőjén. És ezzel a záróképpel végül is lehet menni: a mindenkori hatalom újból és újból megalkotja a saját Petőfijét, de közben mindig jön egy legifjabb generáció, és számukra ott a lehetőség, hogy szabadon ízlelgessék Petőfi gyakran felforgató, forradalmi gondolatait.