A japán szervezett bűnözés, jakuza klánok világa markáns ellenkultúra. A második világháború utáni zűrzavaros időszakban az amerikai adminisztráció serényen törekedett a szamurájoktól átörökölt harci szellem megszelídítésére, nyugati mintára dolgos-szorgos fogyasztói társadalommá gyúrta át a nemzetet, a szilaj harcosok kultusza az élő hagyományok közül a történelemkönyvek lapjaira száműzetett.
Sem a politikai élet, sem a mainstream kultúra nem adott teret az amerikai befolyással szembeni kritika, ne adj’ isten, a passzív vagy aktív ellenállás számára – a tradíciók egy része a merev kódok szerint működő jakuza-klánokban élt tovább. A rendezők számára valóságos kincsesbánya ez a borzongató környezet: a nyers férfierő, a sötét konfliktusok, a sírig tartó lojalitás, a színes tetoválások, a tomboló szadizmus olyan dramaturgiai és formai muníciót biztosítanak a direktoroknak, melyet vétek lett volna elpocsékolni – nem csoda hát, hogy az olyan óriások, mint Kinji Fukasaku, illetve Takeshi Kitano is időt és figyelmet szenteltek a témának.
A három éve elhunyt Kinju Fukasaku volt a zsáner idős mestere: tucatnál is több mozit (például a Yakuza Papers 1-5) szentelt a témának, melyek szociológiai igénnyel mutatják be a háború utáni szervezett bűnözést, és húsz éven át követik annak változásait. A Hokuriku Proxy War (1977), mint a sorozat záró darabja, kiemelten kezelendő tétel; letisztult összegzése mindannak, amit Fukasaku el kívánt mondani a maffiáról, melynek létrejöttét és térnyerését testközelből is megtapasztalhatta. A vérvörös kanjikkal felvezetett történet főszereplője, Noboru Kawai (Hiroki Matsukata) a legkevésbé sem szimpatikus figura: ultra-agresszív, semmiféle tekintélyt nem tisztelő, ámokfutó vadbarom, aki bivalyként csörtetve tapossa ki a maga útját. Self-made jakuza, elsőgenerációs hivatásos, aki nem követi, hanem diktálja a szabályokat – nem csoda hát, hogy összeütközésbe kerül a nálánál nagyobbakkal, kik megpróbálják eltenni láb alól. A brutális túlerő által elkövetett merénylet hajszál híján sikerült, a kardvágásokkal dekorált, golyókkal bőven megszórt Noboru az intenzíven végzi, ahonnan társai, mint hullát csempészik ki, felépülése után pedig újjáépíti vérben fogant birodalmát, visszaszerzi és gyarapítja befolyását, végül pedig a tokiói és kiotói nagymenőket is kiűzi szülővárosából, Hokuriku-ból. Kaotikus, legfőképpen pedig nagyon durva történet ez, a jakuzák válogatott halálnemek által fejezik be bűnös életüket; aki lőfegyver által vész, akár szerencsésnek is mondhatja magát, a pechesebbeket pedig beássák a földbe és dzsippel hajtanak át a fejükön.
Fukasaku a mezítelen káoszt és a pőre brutalitást tolmácsolja, Hiroki Matsukata pedig tökéletes partnere ebben a véres játékban: a színész rémisztő hitelességgel formálja meg az eszelős vadbarom karakterét, arca, hangja és mozdulatai az agresszió iránti féktelen vágyat mutatják. Ő testesítette meg a rendező jakuza-eszményképét, a gátlások nélküli, nyers férfierőt, a nyomorból feltörő bűnözőt, s mellette régi kedvenc színésze, Sonny Chiba is megmutatkozik a vásznon. Az idős mester lehengerlő realizmussal mutatja be a konfliktusokat, a verekedések, a csonkítások és szadista tortúrák szerves részeit a történetnek, nem csupán a sokkhatás kedvéért beleerőltetett inzertek – a hivatásként űzött erőszak világában nincs helye a könyörületességnek.
A jakuza-filmek a ’80-as években rengeteget veszítettek népszerűségükből, s csak a ’90-es években támadtak fel újra. Takeshi Kitano munkája, a Fivér (2000) már újgenerációs mozi, egy megváltozott világot mutat be, s bár tisztelettel viseltetik a régi mesterek iránt, mind a formai, mind a narratív jegyek tekintetében homlokegyenest eltér tőle. A Tokióból Los Angelesbe menekült, ott új családot alapító, majd életviteléhez méltó módon, stílusosan elbukó gengszter sztorija átgondolt és megfogott, okosan és csendesen építkező alkotás, felettébb távol áll tőle az a szemlélet, amely a háború utáni káoszban felnőtté cseperedő Kinji Fukasaku védjegyének tekinthető. Főszereplője, Yamamoto (Takeshi Kitano) hűvös profi, nem szenvedélyből vagy dühből öl, gaztetteit az üzlet érdekei diktálják. Megérkezése után átveszi a féltestvére által vezetett, szedett-vedett alakok által működtetett dealer-bandát, és gyorsan felvirágoztatja az illegális vállalkozást. A modern korban, amerikai földön járunk, a faji szelekció már nem szempont: a család olyan vegyes, mint az ENSZ békehadtest, feketék, chicanók, japánok, fehérek és félvérek egyaránt csatasorba állítódnak, megvalósult a humanista gondolkodók álma, a rasszok zökkenőmentes együttműködése. Yamamoto új paradigmát honosít meg körükben, a Japánból importált módszerek pedig bámulatos hatásfokkal működnek, az amerikai olaszok és a latinok egyaránt kapitulálnak, miután elszenvedik az első komoly veszteségeket – hiába peregtek el az évtizedek, a tradicionális modus operandi működőképes maradt.
A Fivér Takeshi Kitano bravúros magánszáma, s nem csupán azért, mert íróként és rendezőként is felel a produkcióért, hanem mert alakja oly óriási árnyékot vet, melyből az egyébiránt kiváló szereplők sem tudnak kilépni. Az ex-tévésztár nem véletlenül vált a kortárs mozi markáns ikonjává: mágneses kisugárzással bíró macho, nagyformátumú karakter, s bár eszköztára erősen korlátozott, karizmája erős jelenlétet garantál számára a vásznon. Amíg a Hokuriku Proxy War – és általában Fukasaku filmjei- tökéletesen humortalan, a permanens élethalálharcot legfeljebb nagy ivászatok és inkább többé, mint kevésbé erőszakos nemi közösülések tagolják, a Fivér szélsőségesen durva jeleneteit finom komikum és édeskés szentimentalizmus ellenpontozza. Takeshi Kitano eme rejtett oldala először a Kikujiro nyara (1999) című filmben tárult fel: ott is helyzet- és jellemkomikummal dolgozott, mellőzve a verbális tréfákat. A keményöklű jakuza, ki sorra teszi el láb alól riválisait (összeszámolták: a filmben 78 ember hal erőszakos halál által), hatalmas szíve mélyén vásott kölyök: csal a játékokban és trükközik a fogadások során, százdolláros jattot ad a szállodai takarítónőnek, irdatlan méretű limuzinját jótéteményként elcseréli egy hajléktalannal annak csörgő-zörgő kerékpárjáért. Vagyis a Fivér minden erőszakossága ellenére is szentimentális mese, az igaz barátság, a büszkeség és a hűség megindító története – Kitano elképesztő eleganciával ötvözte a két, egymással látszólag össze nem házasítható komponenst.
A jakuza-klánok szörnyű körülmények közt elkárhozott közkatonáinak és fővezéreinek története a japán mozi egyik specialitása, helyi nevezetesség, a popkultúra és a városi folklór leválaszthatatlan része – erős bástya, melyet semmiféle nyugati hatás nem dönthetett le.
Néhány, a tematikához illeszkedő ajánlás: Tokyo Drifter, Branded to Kill, Youth of the Beast (Suzuki Seijun rendezései), Yakuza Outlaw Killer, Yakuza Graveyard, Yakuza Papers 1-5 (mind Kinji Fukasaku filmje), Graveyard of Honor, Dead or Alive, Blues Harp, Fudoh (Takashi Miike filmjei) Postman Blues, Minbo, Tűzvirágok, Crying Freeman
