1999-ben döbbenetesen jó évet zártak Hollywoodban. Olyan filmek érkeztek a mozikba, mint a Magnólia, a Harcosok klubja, az Öngyilkos szüzek, a Tágra zárt szemek, az Amerikai Szépség, a Hatodik érzék, a Hivatali patkányok, a 10 dolog, amit utálok benned, A tehetséges Mr. Ripley vagy a Mátrix, de befutott az első Star Wars előzményfilm, és James Bond is visszatért. Ezt a mai szemmel is lenyűgöző listát gazdagította egy kakukktojás, a videoklipes-reklámos háttérből érkező Spike Jonze, aki olyan történetet választott az első filmjének, amit mindenki más nevetve elutasított. A John Malkovich-menet megszületéséhez nem csak egy óriási adag szerencse, de a ‘90-es évek felszabadító korszelleme is elengedhetetlen volt.
Charlie Kaufman a ‘90-es évek közepén még humoros szkeccs-tévésorozatok író csapataiban gyártotta a forgatókönyveket, miközben egyre feszültebb lett attól, hogy másokat imitálva kell írnia, a valódi énjének meg vissza kell húzódnia az írószoba sötétjébe. Félig ebből a frusztrációból, félig viccből, két munka között készítette el a John Malkovich-menet első változatát. A szürreális könyvnek és írójának egyből híre ment szakmai körökben, és a történet annak ellenére hírnevet szerzett neki, hogy mindenki a megfilmesíthetetlen kategóriába sorolta, pláne a címszereplővel a főszerepben.
Bár hamar eljutott hozzá a könyv, John Malkovich is éveken át elutasította a szerepet, bár az írást ő is nagyszerűnek tartotta, ezért még azt is felajánlotta Kaufmannak, hogy ő maga megrendezi, ha a főhőst Tom Cruise-ra vagy William Hurtre cserélik. Kaufman köszönte szépen, de minden változtatásra és egyéb ajánlatra nemet mondott, nem volt hajlandó az addigra hatalmas sikereket és két Oscar-jelölést maga mögött tudó Malkovich-ot másra cserélni. Várakozása beért, a bizarr forgatókönyveket hajkurászó John Cusack és a videoklipes reneszánszban felemelkedő rendező csatlakozásával elkezdett összeállni a csapat, és végül Malkovich is beadta a derekát – Jonze elmondása szerint ha ő nincs, soha nem készült volna el a film.
Felgördül a bársonyfüggöny, a színpadon kétségbeesett táncot lejt egy zsinóron rángatott marionett bábu. A hosszú hajú, szomorú tekintetű bábot a hosszú hajú, szomorú tekintetű gazdája (John Cusack) irányítja. Craig Schwarz el nem ismert bábművészként, depressziósan éli a szerény kis életét, felesége, Lottie (a bozontosra maszkírozott Cameron Diaz) gyermek hiányában egzotikus állatokkal pakolja tele a szuterén családi fészket. A férfi kizárólag a művészetében talál szenvedélyt, abból viszont senki nem kér. A bábokon kívül egyetlen dologhoz ért, fürge ujjaival kiválóan tologat aktákat, így kerül egy toronyház hét és feledik emeletén működő cég alkalmazásába. Craig hamar elvegyül a görnyedt hátú munkatársak között, és szinte azonnal bele is szeret a szomszédos irodában ücsörgő Maxine-ba (Catherine Keener), aki határozottan, undorát nem titkolva elutasítja a férfi közeledését. Aztán Craig egy nap egy fiókos szekrény mögött titkos átjáróra bukkan. A szűkös alagút berántja őt a sötétségbe és hirtelen John Horatio Malkovich (a középső nevében eltérő John Gavin Malkovich), az ismert színházi- és filmszínész fejében találja magát, majd negyedórányi, hétköznapi semmittevés után Craig teste kizuhan a New Jersey felé vezető autópálya mellett. Maxine-nal összefogva piaci rést látnak a lehetőségben, és utazási irodát nyitnak Malkovich fejébe a kétségbeesett, valóságtól menekülni vágyó fizető vendégeknek.
Kaufman gyakran állít elesett, szerencsétlen hősöket a történetei fókuszába. Az Adaptációban saját forgatókönyvírói válságát forgatta ki (a film a Malkovich-menet meta spin-offja, a forgatása is megjelenik benne), az Egy makulátlan elme örök ragyogásában a szerelmi bánat és magány teszi a főhős Joelt nyomorulttá, de hasonló egzisztenciális válságokban szenved a Kis-nagy világ (az első saját rendezése) és az animált Anomalisa főhőse is. Craiget az elismerés hiánya keseríti meg, a történet elején még szánalmat keltő, de manipulatív természete utat tör magának, amikor bábművész tehetségét felhasználva átveszi az uralmat Malkovich teste felett, és a saját céljaira használja fel a sikereit.
Craig törtető vágyaira (a művészet és Maxine iránt) a Malkovich fejébe vezető portál jelenti a megoldást, ami egy kifejezetten szürke, lehangoló, hétköznapi melankóliába ágyazódik. Ez a szürreális elem egyedülálló, és csak eszközként szolgál a nagyon is humánus történet elmondásához. Ebben a világban senki sem kifejezetten boldog, mindenki az elérhetetlent, a művészi beteljesedést, vagy az örök életet hajkurássza. A Malkovich fejébe belopódzó utasok a csillogó sztárélet helyett banális hétköznapokat kapnak, néha a pirítósát kenegeti vagy fürdőszobai szőnyeget vásárolgat. Craig mellett ő művészete is teljesen másodlagos (azt se tudják milyen filmekben szerepel), a tömegek mégis hajlandóak 200 dollárért bemászni a szülőcsatornát idéző fekete lyukba, csak ne a saját életüket kelljen élni – azt mind tudjuk, hogy több mint két évtizeddel később ennél sokkal súlyosabb dolgokat is képesek az emberek megtenni 15 perc hírnévért.
Lottie az egyetlen, akinek a Malkovich-ban tett látogatás valódi változást hoz az életébe, miután a férfi testébe megérkezve soha nem érzett nyugalmat és beteljesedést érez, az utazás után szinte rögtön megkérdőjelezi a saját szexualitását és még a nemváltás gondolatával is eljátszik. Bár később más irányt vesz a története (Malkovich testében ő is beleszeret Maxine-ba), az identitásának megkérdőjelezése és a transzneműség gondolata több izgalmas kérdést is felvet ebben a bonyolult metafizikai labirintusban, a válaszokat pedig ránk bízza.
Míg Craig és Maxine folyamatos ingázásban vannak a szánnivaló és manipulatív görbéjén, Lottie végig esendő marad, még akkor is, amikor egy ponton pisztollyal üldözi a terhes szerelmét, mert elárulta őt. A film főszereplője mindenkinél rosszabb állapotban végzi, a fináléra nem hogy nem látja be a tetteit, de fizikailag is teljesen megsemmisül. Hozzá képest még a családi házban tartott, traumatizált csimpánz is nagyobb ívet jár be – Kaufman érezhetően nem próbál megfelelni a hagyományos filmes elvárásoknak, még a látszólag boldog befejezésbe is belecsempész egy nagy adag paranoiát és kétségbeesést.
A színész tudatában zajló fegyveres hajsza az egyik olyan jelenetsor, ahol a Jonze-féle videoklipekben megismert, ötletes vizuális megoldásokon van a hangsúly: ahogy egyik emlékből a másikba nyílnak a menekülést jelentő ajtók és ablakok, feltárul a traumákkal és megalázással teli Malkovich (és talán az őt irányító Craig) fiatalkora. Jonze és operatőre, Lance Acord a tudaton kívüli világot meghagyják a realitás talaján – bár a hét és feledik emeleten görnyedő irodisták bőven adnak lehetőséget a képi humorra – a legizgalmasabb megoldások főleg a metafizikai térben jönnek elő. A sztár fejébe megérkező vendég vignettával keretezett POV-ben érzékeli a világot, még a férfi hangja is olyan tompa, ahogy a saját hangukat érzékeljük. És ott van a film talán legszürreálisabb, egyben leghíresebb képsora is a saját tudatába betekintő Malkovich-ról, aki egy olyan zsúfolt étteremben találja magát, ahol mindenki az ő fejét viseli, és csak az ő nevét képes hajtogatni.
A John Malkovich-menet YouTube-on is elérhető, félórás werkfilmje egy mai szemmel már elképzelhetetlenül szabad és családias hangulatú forgatásba ad betekintést, ahol a szünetekben kajacsatáznak a stábtagok, a hét és feledik emelet miatt mindenkinek gerincfájdalmai vannak, gerillában forgatnak egy random díjkiosztó vörös szőnyegén, a rendező pedig mindenféle fennakadás nélkül feladatja magára a színésznője ruháit, hogy az akciójelenet közepén leessen helyette a lépcsőn. Kreatív és bürokratikus korlátok nélkül tudott megszületni ez a film, ami 25 év után is képes megcsavarni az agyunkat.
