A holokauszt ábrázolása érzékeny terület, és a rendszerszintű népirtás bemutatására vállalkozó rendezőknek a Schindler listája vagy a Saul fia után még nehezebb a feladatuk, ha más megközelítésből szeretnék bemutatni a náci rezsim brutalitását. Míg a Saul fia könyörtelenül közel hozta a borzalmakat és az egyéni dráma hátterében az emberek méltóságuktól megfosztva, egymásra dobott testrakássá redukálódtak, addig a The Zone of Interest azokra fókuszál, akik a gázkamrán kívül álltak és könyörület nélkül teljesítették a parancsot, sőt, még élvezetet is találtak benne. A magyar rendező filmjével húzott párhuzam nem csupán a holokauszt tematika miatt indokolt; 2015-ben a cannes-i filmfesztiválon a Saul fia a zsűri Nagydíjával távozott, idén pedig a The Zone of Interest bizonyult a versenyprogram második legjobbjának.
Jonathan Glazer a 2013-as A felszín alatt című sajátos sci-fi road movie-jában a modernkori létezés rejtelmeiben merült el; ahogy a Scarlett Johansson által megformált földönkívüli lény Glasgow utcáit járja és szedi áldozatait, úgy nemcsak a magányos emberek portréja rajzolódik ki, hanem az egymástól elidegenedett és részvétlen társadalom lenyomata is. Legújabb filmjében kamerájával térben és időben is máshol barangol: évtizedeket repül vissza, hogy felidézze és összekapcsolja a múlt bűneit a jelennel, illetve aktualizálja a kollektív emlékezet problémakörét, különösen a holokauszt áldozataival kapcsolatban. Hasonló szerzői gesztus figyelhető meg Martin Scorsese szintén Cannes-ban bemutatott Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) című filmjében, valamint az Un Certain Regard szekcióban versenyző Los Colonos című filmben is, melyben a rendező Felipe Gálvez a chilei Selk'nam nép kiirtására fókuszál.
Jonathan Glazer elöző filmje: A felszín alatt
A cannes-i versenyprogramban debütáló The Zone of Interest a premier napján elhunyt brit író, Martin Amis regényéből indul ki, mely az auschwitzi haláltábor szomszédságában lévő 40 négyzetkilométeres terület német nevére utal, ahol a végső megsemmisítést lebonyolító náci tisztek és családjaik éltek. A film főszereplője Rudolf Höss, német SS-alezredes, aki 1940 és 1943 között volt a koncentrációs tábor parancsnoka és több mint egymillió ember halálért felel.
Höss (Christian Friedel) a náci tisztek mintapolgára: lelkiismeretesen végzi a munkáját, a beosztottjaival jó viszonyt ápol, feleségével, Hedwiggel (Sandra Hüller) öt gyermeküket egyetértésben és szeretetben nevelik. A család békés hétköznapjaiba nyerünk betekintést, majd apró utalások és jelzések mentén válik egyértelművé, hogy mi zajlik a fal mögött: fogsor a folyóban, a kerti partiba beszűrődő vezényszavak és jajveszékelés, kutyaugatás, koromsötét füst a távolban. A családot összetartó Hedwig büszke az ízlésesen berendezett villára, a zöldségekben, gyümölcsökben és virágokban gazdag kertre, a hűségesen szolgáló kutyáira, az összkomfortos háztartásra, ezért ő az, aki leginkább ragaszkodik az általa megteremtett életmódhoz, így amikor férjét áthelyezik máshova, Hedwig úgy dönt, hogy a gyerekeivel együtt maradnak.
Christian Friedel, Jonathan Glazer és Sandra Hüller a cannes-i fesztiválon
Sandra Hüller lenyűgöző alakítást nyújt a kimért háziasszony szerepében, akit csak a saját boldogsága és jövője érdekel. Rendületlenül hisz abban, hogy amiért megdolgozott, az jár neki és nem vehetik el tőle. Közönnyel viseltetik a zsidók iránt, kihasználja azt, hogy ő a felsőbbrendű fél és elfogadja ezt a torz valóságképet. A férjet játszó Christian Friedel szintén remek a náci tiszt szerepében, aki a munkájának él és mindig hatékonyságra, precizitásra törekszik. A Hitler iránt érzett hűség és náci Németország ideológiája mindkét felet megfertőzte, kívülről átlagos házaspárnak tűnnek, akik átlagos életet élnek, és a szomszédban levezényelt horrort saját kényelmük érdekében megtanulták ignorálni.
Glazer továbbra is bátran kísérletezik a filmnyelvvel: a filmet egy 5 percen át kitartott fekete kép és Mica Levi hátborzongató szimfonikus zenéje vezeti be, mellyel rögtön eltér a megszokottól és kizökkenti a nézőt. A játékidő első felében szinte eseménytelenül halad előre a narratíva és főként pillanatképek követik egymást: a nyári melegben a hűsítő folyóparton pihenő család látványa és madárcsicsergés, az apa születésnapját ünneplő koccintás és tortázás, a gyerekek a medencébe ugranak, reggel az iskolába sietnek, majd megérkezik a nagyi, akit Hedwig lelkesen körbevezet a ház körül. Olyan, mint azok a képek, amelyeken Hitler és a barátnője, Eva Braun, valamint a náci tisztek mosolyogva pózolnak, háttérben a lélegzetelállító alpesi tájjal. A béke és gondtalanság egészen bizarr és hamis illúzióját keltik.
A gondosan megteremtett, idillinek tűnő valóságot a rendező finoman, szinte alig észrevehetően bontja meg a krematóriumból hallható zajokkal és a táborra tett utalásokkal. Mindenki hallja és érzékeli a falon túli világot, viszont nem foglalkoznak vele; a gyerekek olykor nehezebben alszanak el a kiáltások miatt, egyedül a nagymama az, akit annyira nyugtalanít a közeg, hogy végül búcsú nélkül elmegy onnan. Glazer egy percre sem hagyja magára a családot, azonban bizonyos pontokon váratlanul fekete-fehér negatívba és nyugtalanító zenére vált. Ekkor egy fiatal lengyel ellenállónőt követünk, aki az éjszaka leple alatt gyümölcsöt gyűjt és rejt el a foglyoknak. Ez a merész váltás absztrakt módon kontúrozza meg a határvonalat a haláltábor és a nácik élete között.
Jonathan Glazer a fesztivál nagydíjával
A The Zone of Interest narratívája a film második felében konkretizálódik, amikor Höss családját Auschwitzban hagyva 1943-ban már Oranienburgban felügyeli a végső megsemmisítés folyamatát. Impozáns tárgyalóteremben leülnek a koncentrációs táborok parancsnokai, és akár egy nagyvállalati megbeszélés, egyeztetnek arról, hogy ki milyen eredményeket ért el és milyen feladatok várnak még rájuk. Összeszorul a szív, amikor napirendi pontra kerül a magyar zsidóság kiirtása, mely megadja Hössnek az alkalmat arra, hogy visszatérjen családjához és ismét ő legyen a tábor vezetője. A viszontlátást már nem látjuk, ugyanis a film záró passzusában direkt és steril képekkel kísérteties módon mossa egymásba a múltat és a jelent. Ami egykoron a rettenet helyszíne volt, ma már múzeum. Tárgyak és falba vésett nevek jelzik csupán a náci bűnöket.
Jonathan Glazer legújabb alkotása nemcsak fontos darabja a mindössze négy játékfilmet tartalmazó, de így is impozáns életművének, hanem a holokausztfilmek jövőbeli referenciapontja is, amely újszerű megközelítésével a másik, vagyis a bűnt elkövető oldalt helyezi fókuszba. Szuggesztív stílusával és provokatív kérdéseivel olyan mű, amely további diskurzust indíthat el. A Saul fiához hasonlóan egyedi ábrázolásmódjának köszönhetően a díjszezon domináns szereplőjévé válhat, esélyeit az is növelheti, hogy nemzetközi forgalmazója a Minden, mindenhol, mindenkor című filmmel Oscar-díjakat nyert A24 lett, valamint Sandra Hüller — aki az idei Arany Pálma-díjas Anatomy of a Fall főszereplője is — emlékezetes alakítása köré szintén lehet kampányt építeni.
