Daniel Defoe 1719-es regénye, a Robinson Crusoe akkora sikert aratott, hogy saját alműfajt is indított: a robinzonádok nemcsak az irodalomban, hanem a filmben is népszerűek a mai napig, elég csak a Számkivetettre vagy a Mentőexpedícióra gondolni. Ám míg a legtöbb egyszemélyes túlélőfilm a természetbe, netán távoli bolygókra veti a főhőseit, a görög Vasilis Katsoupis ambiciózus darabja, az Inside egy modern New York-i toronyházban játszatja újra a jól ismert történetet.
A zárt szituációs monodráma további különlegessége, hogy hőse, Nemo – akinek a neve senkit jelent – nem ártatlan áldozatként, hanem gonosztevőként kerül szorult helyzetbe, így erkölcsileg összetettebb helyzetet ábrázol a film, mint hasonló társai. Csakhogy Nemo szemszögét követve hamar egyértelművé válik, hogy a lakás tulajdonosai, illetve maga a Lakás az antagonista.
Willem Dafoe figurája betörőként érkezik a luxuslakásba, ám kijutnia már nem sikerül, a biztonsági rendszer foglyul ejti. Így az Inside mintha a Pánikszoba fordítottja lenne: itt a gonosztevő esik csapdába, a lakás tulajdonosai éppen elutaztak. Ezt követően az Inside a luxuslakásban állít fel ugyanolyan körülményeket, mint a túlélőfilmek a természetben szoktak. A balul sikerült menekülés során ugyanis az okosotthon vezérlőpanelje meghibásodik, így ugyanúgy felsőbb hatalomként szórakozik az áldozatával, mint a természet szokott. Hol elviselhetetlenül hideg lesz, hol trópusi hőség, nincs víz és lassacskán az élelem is elfogy. Itt még társaságot nyújtó Péntek sincs, Nemo csak a biztonsági kamerán figyelheti a ház elérhetetlen lakóit: a portást, a csinos takarítónőt, az edzőterem látogatóit.
Vasilis Katsoupis és Willem Dafoe a Berlinálén
A film folyamán a férfi változatos gyötrelmekkel szembesül, amely éles ellentétben áll az egyébként lenyűgöző, irigylésre méltó környezettel. Ha nem juthatunk ki belőle, a legmodernebb igényeket kielégítő épület is pokolivá válik. Aztán már eldönthetetlen, hogy Nemo egyáltalán mennyi időt tölt a lakásban: a napok hetekké, hónapokká vagy évekké nyúlnak el, ő pedig kitartóan evickél az űrben. Bár egyáltalán nincs rá utalás, a film a világjárvány idején készült, így akár covid-metaforaként is felfoghatjuk az Inside-ot.
Amellett, hogy az Inside – a felvilágosodás jellegzetes termékeként született robinzonádokhoz hasonlóan – arra példa, hogy mi mindenre képes az ember, mennyire leleményes és milyen csapásokat képes elviselni, az emberi élet metaforája is. Nemót játékszerként kezeli a Lakás, szabadon szórakozik vele, változatos hányattatásoknak teszi ki – ő mégis kénytelen alkalmazkodni a rosszhoz és a jóhoz egyaránt. Amikor megindul az öntözőrendszer, igazi dőzsölésbe kezd, amikor elfogy az élelem, díszhalakat és kutyakaját eszik. Az olykor kifejezetten naturalista Inside ugyanakkor nem veszi magát teljesen komolyan – a változatos kihívások szándékosan keresettnek tűnnek, Dafoe pedig rá is játszik a túlzásra, megcsináltságra.
A modellszerű szituációtól viszont nem lesz kevésbé izgalmas, amit látunk, hiszen az ilyen jellegű történetek garantáltan aktivizálják a nézőt: mi jöhet még, hogyan birkózik meg vele a szereplő, mi mire lennénk képesek ugyanilyen helyzetben? Hiszen akárcsak Robinson, Nemo is átlagember, aki védtelenül, felkészületlenül állja az élet viharait. Igaz, a valószerűség olykor még a film világán belül is megbicsaklik (hogyhogy senki nem hallja egy luxusingatlan riasztóját; egy ponton Nemo elárasztja a lakást vízzel, ami szintén nem tűnik fel senkinek).
Van azonban egy további rétege a filmnek, amely még metaforikusabbá, elemeltebbé teszi az egész koncepciót, zárójelbe téve a realizmus igényét. Nemo ugyanis műkincstolvaj, és maga is amatőr művész. Visszatérő aforizmájában elmeséli, hogy gyerekként egy iskolai feladatban le kellett írnia, katasztrófa esetén mit mentene ki a lakásából. Míg a többi gyerek a családját említette, ő a macskáját, egy AC/DC albumot és a vázlatfüzetét nevezte meg. Azóta a macska elpusztult, a lemezt elvesztette, a füzet viszont megvan. Mivel a felnőtt Nemo egy 20. századi és kortárs műalkotásokkal teli lakásban reked, a film az emberi élet törékenysége mellett a művészet hallhatatlanságáról, egyben motivációs erejéről, terhéről, átkáról is szól.
Az Inside ezen önreflexív olvasat miatt emelkedik ki a robinzonádok közül: Nemo a műalkotásokért kockáztatta az életét, amelyek ugyanakkor jó eséllyel túlélik őt. Csakhogy ha senki nem láthatja, van-e értelme a művészetnek? És mit érnek a képek és szobrok, ha nincs mit ennünk és éppen az életünk a tét? Nemo személyisége a primer ösztönökre bomlik vissza, a képek viszont ekkor is szenvtelenül nézik őt a falról.
A modern műalkotások olykor kifejezetten nyugtalanítóvá teszik a Lakást: a sok portré mintha megszemélyesítené a teret, sőt, egy ponton egy titkos, még bizarrabb kollekció is megnyílik Nemo előtt. A Művészet mintha láthatatlan harmadikként lenne jelen Nemo és a Lakás küzdelmében – ezért lehet végig az az érzésünk, hogy a férfit valami nem evilági veszély is fenyegeti, valaki van még rajta kívül a falak között. Mivel Nemo is művész, ő is rajzolgatni kezd, a vázlatfüzetből pedig áttér a falra, ahol démoni hangulatú mű születik a keze között. Sőt, ironikus módon a menekülőútja is kortárs installációnak tűnik: a bútorokból emelt építmény Bábel tornyaként tör a magasba. A film végére teljesen leamortizálódó lakás pedig igazán elgondolkodtató látványt nyújt: az ember alkot és pusztít a saját túlélése érdekében. Mi marad utánunk a Lakásból – ha pedig visszavetítjük a Lakást a robinzonádok megszokott helyszínére: a természetből?
Vasilis Katsoupis már rendezett egy dokumentumfilmet 2015-ben My Friend Larry Gus címmel (ez Karlovy Varyban debütált), amely szintén egy gyötrődő művészről szólt; első játékfilmjének hőse azonban nem a befutásért, hanem az életéért küzd. Persze felfoghatjuk úgy is, hogy a kettő ugyanaz. Az Inside magabiztos high concept film, amiből akár nagy dobás is lehet – a minden őrültséget szívesen elvállaló Willem Dafoe ördögi arca, karizmája és hírneve bizonyára segíti a Berlinalén bemutatkozó, egyszerre műfaji és szerzői produkció útját.
