Ismét van szíve és lelke egy Sikoly-filmnek

Minden egyes Sikoly-folytatás elmeszelése vagy méltatása ugyanott kezdődik és ugyanott ér véget. Az első, 1996-os Sikoly teljes joggal megérdemelt mennybe menesztésénél. A századik Sikoly-filmet is kizárólag Wes Craven forradalmi mesterművének tükrében lehet majd értelmezni és értékelni, tökéletesen mindegy, hogy az mennyire „pumpál friss vért” a sorozatba, avagy mennyire lesz ótvar. Azt ugyanis, amit az eredeti Sikolyban Craven csinált, egyetlen azt követő Sikoly sem fogja tudni felülmúlni.

A giallók, a Kamerales, a Psycho, A texasi láncfűrészes mészárlás, a Fekete karácsony és a Halloween zsenialitásának örökségét felélő, másolatok másolatainak másolataitól túltelített, ugyanazokat a köröket futó ’90-es évekbeli horrort Craven egyetlen, most is visszhangzó kérdés rémisztő suttogásával húzta ki a fásultság dágványából. 

Ez a Sikoly ikonikus nyitányában elhangzó kérdés – „Do you like scary movies?” – egyszerre rombolta le mindazt, amit a horrorról hittünk-gondoltunk és szabadította fel a műfajt sokévtizednyi klisé béklyói alól. Ezzel a kérdéssel Craven egy szempillantás alatt semmissé tette azt a kényszerültség szülte paradox dramaturgiai nyomort, miszerint a horrorfilmek szereplői úgy sétálnak bele a késbe, mintha soha nem láttak volna még egyetlen horrorfilmet sem.

Sikoly (1996)

A Sikolyban horrorismerőként nézünk horrorismerőket, akik horrorismereteiket saját szituációjuk átgondolására, megmagyarázására és újraírására használják. A horrorismeret – és a horrorfilmekről szóló analitikus diszkurzus – végre mozgatja és alakítja a narratívát. A horrorszabályok explicit felmondásával pedig azok áthághatóvá váltak. A legtisztább példa erre szintén a prológusban látható. Egy „Sikolytalan” világban Drew Barrymore karaktere lenne a final girl (már csak azért is, mert ő Drew Barrymore), Craven – és persze Kevin Williamson forgatókönyvíró – azonban brutálisan lehenteli.

Ez a 12 perces jelenet tehát gyökerestül felforgatta a horrort. Sőt. A Sikoly valószínűleg az utolsó olyan film volt, amely gyökerestül fel tudta forgatni a horrort. Craven szubverzív, metatextuális, ön- és műfajreflexív megközelítésének hatása egyértelműen érezhető az olyan közelmúltbeli művekben, mint például a Haláli hullák hajnala, a Végső állomás, a Trancsírák, a Ház az erdő mélyén, a You're Next, a Rubber, a Furcsa játék, a Jason X, a Tűnj el!, vagy a Behind the Mask: The Rise of Leslie Vernon.

Mindemellett a Sikolynak – túlnyúlva a metahorroron – hatalmas szerepe van abban, hogy megtanultuk érteni és szeretni és éltetni a közel sem egyszerű, sokrétű, ambivalens, kísérletezőbb ijesztgetéseket is. Az, hogy ma Ari Aster, Robert Eggers, Scott Derrickson vagy Jordan Peele horrorjai fősodorbeli filmeknek számítanak, nagyban köszönhető Craven úttörésének.

Tarthatatlan metagörcs

Van ugyanakkor valamiféle szomorú irónia abban, hogy ezek a Sikoly szoknyája mögül kibújt filmek többnyire érdekesebbek, mint a Sikoly folytatásai. Főként azért, mert az újabb és újabb Sikoly-filmeket semmi más nem izgatta, csak a görcsös ragaszkodás a metatextusokat erőlködve csűrő-csavaró „sikolysághoz”.

Sikoly VI.

Mindegyik folytatás érint valós, komoly problémákat – erőszakot szülő filmek, a nemi erőszak traumája, a kínpornó és a közösségi média, a toxikus rajongótábor őrülete –, de nem véletlenül nem rémlik egyik sem. Ahogy az sem, hogy kik voltak a gyilkosok. A metajáték mindig fontosabb volt. Az pedig egy ideje elfáradt.

Van az a jelenet a legújabb részben, amikor Szellempofa rátámad a horrorszabályokat szajkózó csajra, aki épp egy kanapén fekve kommentálja a Sikoly-alteregófilm (Stab) azon jelenetét, amelyben Szellempofa épp a horrorszabályokat szajkózó, kanapén fekvő, horrorfilmet kommentáló srácra támad.

Akárhogy is próbálják a 2022-es Sikoly szerzői (Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezők, Guy Busick és James Vanderbilt írók) ezt a szekvenciát eszesnek láttatni, az nem lesz más, mint a Sikoly-folytatások fárasztó repetitivitásának tökéletes metaforája. Ha nem lett volna világos a felesleges 2011-es negyedik résznél, az ötödiknél az lett: ez így tarthatatlan.

Ismerős szabályok, új ürügy

Egy év elteltével most ott tartunk, hogy a legújabb Sikoly „franchise” lett. Legalábbis Bettinelli-Olpin és Gillett értelmezésében. Azt, hogy miért csak most lett az, nem tudni. Ugyanis egy ideje már az. Nagyjából az első reboot és a három évad alatt kiszenvedett sorozat tájékán lett az. Tök mindegy, tegyük fel, hogy a Sikoly VI. szereplői mostantól már egy „franchise” részesei.

Sikoly 3

Ez azt jelenti, hogy a bármilyen irányban tovább nyújtható-csomózható Sikoly-márka már fontosabb a karaktereknél. Ebből eredően a fő szabály az – hangzik el a szokásosnál kiborítóbb magyarázó monológban –, hogy nincs szabály: bárki meghalhat, bármikor, még a legfontosabb, legkedveltebb karakterek is. Ha valakinek ez büdös, annak jó a szaglása. Nagyon hasonló szabályok mentén szerveződött ugyanis a trilógiazáró-filmeket megmetázó Sikoly 3. is. De igaz lehet mindez az összes eddigi Sikoly-filmre is.

Kínosan mondvacsináltnak és semmitmondónak tűnik ez az alaphelyzet, ennek ellenére az új Sikoly alkotói marha jól szórakoznak azon, hogy innentől kezdve aztán akárhány további folytatásnak, spin-offnak és bármilyen Sikoly-terméknek lehet létjogosultsága. Újfent: nem mintha eddig ez nem így lett volna.

Noha ezen az alapon a Sikoly VI. akár soha nem látott irányokba is elkalandozhatott volna, a rendezőpáros arányérzéke azonban nagyjából a helyén van. Amennyire nem újszerű a Sikoly VI., legalább annyira az is.

Csapások a múltból

A kikacsintós párbeszéd a Sikoly-filmek között nyilván most is adott. Jelen esetben a Sikoly 2. fekszik a boncasztalon. Miként az 1997-es második rész főhősei, a 2022-es Sikoly mészárlásának túlélői is egyetemre mentek, csak nem Ohióba, hanem New Yorkba. Ismét kénytelenek vagyunk végighallgatni némi szájbarágott filmtanszéki rizsát. Egy ismerős kisbuszban a végtelenül idegesítő filmszakos Mindy (Jasmin Savoy Brown) felidézi a végtelenül idegesítő filmszakos Randy (Jamie Kennedy) halálát. Sokadszor csendül fel a Red Right Hand (indokolatlanul), ahogy Marco Beltrami (az első négy film zeneszerzője) David Arquette karakteréhez írt örökbecsű zenei témája is (indokoltan).

 

A fentieknél jóval szofisztikáltabb viszont az, ahogy a Sikoly 2.-ben megváltozott Sydney Prescott (Neve Campbell) visszaköszön a Sikoly VI. főszereplőinek karakteríveiben. Sydney nem akarta, hogy az első Sikolyban történtek definiálják személyiségét, a trauma feldolgozása nélkül akart túllépni a traumán, befordulva, defenzíven. Tara és Sam (a megbízható sikolykirálynővé érett Jenna Ortega és Melissa Barrera) osztoznak Sydney jellemvonásaiban: Tara nem akar tudomást venni arról, hogy nemrég szitává lyuggatták, inkább csak partizik és felejtene. Elege van abból, hogy a paranoiddá és túlságosan protektívvé vált nővére terapeutához akarja cipelni. Kettejük viszonya a film szíve és lelke, ami azért nagy szó, mert rég volt szíve és lelke egy Sikoly-filmnek.

Barrera az előző filmben főszereplőként semmi érdemlegeset nem csinált, most viszont kifejezetten tobzódik. Ahogy Campbell a második filmben, ő is ugrik egy dupla leszúrt Linda Hamiltont és üldözöttből üldözővé válik. Közben pedig szembenéz sötét oldalával is, ami annyira jól áll neki, hogy fel sem tűnik Campbell hiánya.

A „nagy öregek” közül Courtney Cox jelenik csak meg, a kérdés pedig már megint az, hogy minek. Egyik folytatásban sem volt elengedhetetlen, illetve komoly érvekkel alátámasztható a jelenléte, ez pedig most sincs másként. A negyedik filmből valamiért visszahozták Kirby Reed eldobható karakterét (semmi horrorisztikusabb nincs a filmben Hayden Panettiere alakításánál), aki ráadásul FBI-ügynök lett, ami egetverő nonszensz. 

Kilépni Wes Craven árnyékából

Míg Bettinelli-Olpin és Gillett a 2022-es Sikolyban élvezhetetlenségig citálták-másolták Craven eredetijének minden egyes emlékezetes momentumát, addig új filmjükben a metázgatás és a múltba utalgatás meghökkentően háttérbe szorul. A rendezőpáros érezhetően leszámolna a Sikoly-szériát régóta emésztő, egyre porosabb hagyományokkal és szokásokkal. Ezt a remek első jelenetben le is szögezik egy közel sem elvárt, egyáltalán nem szokásos fordulattal, ami teljesen új fénytörésbe helyezi a filmet és előzményeit.

A Sikoly 2 fantasztikus első jelenetét idéző – gyilkosok emléktárgyainak szentélyévé alakított – moziban sem a metakényszert érezni már, hanem annak a végét. A múzeumi vitrinekbe zárt véres kések, véres ruhadarabok, véres akármik már csak féltve őrzött emlékek, amelyek a film záróképsorai után el is illannak, talán örökre.

Sikoly VI.

De valószínűleg nem. A következő Sikolynál kiderül, hogy meg tudott-e nyitni új tereket, új utakat a Sikoly VI. sajátos koncepciója, vagy csak blöff volt az egész. A Sikoly VI. mindenesetre az első olyan Sikoly-film, amely ki akar lépni Craven örökségének árnyékából, ez pedig nem csupán merész, hanem szükségszerű és nagyon is becsülendő húzás. Sajnos a film végére inkább csak a szándékot lehet díjazni.

Megint

Ugyan Szellempofa a film elején kőkeményen odamond a sokadik metahorrort váró nézőknek, Courtney Cox pedig a nosztalgiára vágyóknak, a Sikoly VI. irgalmatlanul ostoba fináléjában mégis az egész megy a kukába. Miközben a Sikoly VI. a tipikus Sikoly-filmek sorából rettentően ki akar lépni, az utolsó jelenetsor semmi egyéb, csak tipikus.

A legkevésbé zavaró az, hogy minden Sikolyok legborzalmasabb gyilkosleleplezési jelenetének nemhogy súlya, értelme sincs. Sokkal bántóbb az, hogy megint végig kell értetlenkedni, ahogy egyes karakterek negyvenhét torok- és gyomorszúrás után is vígan mennek tovább, vagány egysorosokat felköhögve. Megint fel fog támadni valaki, akit persze megint fejbe kell lőni.

És így tovább. A vége pedig megint az, hogy soha nem lesz vége (ha már „franchise”). Mindent láttunk már, nem egyszer. Ez is csak egy tétnélküli Sikoly. Nem ezt kellene éreznünk, hiszen a film az elejétől kezdve ennek az ellenkezőjét próbálja meg beadni. Nem azért tanultunk meg az első Sikoly hatására összetett, formabontó, „okos” horrorokat nézni, hogy közel 30 évvel később ilyesmivel szembesüljünk. Ha a szabály az, hogy minden játszik, akkor ennél futhatta volna többre.

Indokolatlan erőszak

Kreatív emberölésben Bettinelli-Olpin és Gillett jeleskednek. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a Sikoly VI. joggal érdemelte ki az X korhatárbesorolást. Miközben egyetlen interneten töltött óra alatt annyi paralizáló emberi mocskot láthatunk, mint a horror évszázada alatt eddig soha, azt feltételezni, hogy egy „indokolatlan erőszakot tartalmazó” slasher (mintha létezne másmilyen slasher) „alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására”, egyszerre vall naivitásra, bigottságra és egyáltalán nem kizárt, hogy szélütésre is.

Sikoly VI.

A „franchise” eddigi részei 18-as karikát kaptak (azaz nagykorú felügyelete mellett 18 év alattiak is megnézhették őket), és valószínűleg senki nem rokkant volna bele abba, ha a Sikoly VI.-ot is ebbe a kategóriába sorolják.

Ha a Sikoly 2.-ben Omar Epps karakterének halántékon bökése nem vágta le ennyire a gyerekvédelmi biztosítékot, akkor a Sikoly VI. hasfelmetszése és szemgödörkéselése vajon miért? Sokkal rémisztőbb szegény, megrökönyödve botladozó Phil tekintete, miközben vért böfögve próbálja megérteni, hogy mi történt, mint egy véráztatta tetem vagy egy bezúzott koponya közelije. De ott van Phil barátnőjének (Jada Pinkett) kíméletlen pusztulása is, ami Craven kezei között jócskán megrázóbbá válik, mint bármi, ami az új Sikolyban történik. Mert Maureen egy moziteremnyi bulizó fiatal szeme láttára nyúlik ki, akik semmit nem tesznek, csak bőszen csujogatnak.

El lehet vitatkozgatni ezen. Az viszont biztos, hogy az X korhatár az égegyadta világon senkinek nem jó. Nem jó a moziknak, hiszen nem fognak tömegek vonulni egy kizárólag este 10 és hajnali 5 óra között vetíthető filmre. Ebből kifolyólag a forgalmazó sem boldog. A nézők sem. Jelen sorok írója 35 éves és már most ott tart, hogy ebben a nevetséges vetítési idősávban inkább aludna, ahelyett, hogy – némi jóindulattal – közepes filmeket néz.

A Sikoly VI. az itthon X besorolással vetített közelmúltbeli filmek közül messze a legjobb. Ez mondjuk sokat nem jelent, a 2008-as negyedik Fűrésznél és a 2017-es Bőrpofánál nem nehéz jobb filmet csinálni.

Ha már itt tartunk: az Egyesült Államokban olyan nagyszerű filmek futottak ebben a kategóriában (X, majd később NC-17), mint például az Éjféli cowboy, a Mechanikus narancs, a Robotzsaru, a Vad banda vagy a Shame. A Sikoly VI. főként abban különbözik ezektől a felejthetetlen filmektől, hogy nem az.