„Olyanok vagyunk, mint egy család” - nyilatkozza egymástól függetlenül a BFZ több tagja is a portréfilm elején. Bár ez a munkájuk, mégis a legnagyobb boldogság számukra ebben a közegben zenélni. Mi lehet az összetartozásuk titka, ami aztán a közönségre is kisugárzik, és ami miatt vannak, akik követik őket, amerre csak járnak?
Fischer Iván azon szerencsések közé tartozott, akik a rendszerváltás előtt külföldön, sőt nyugaton tanulhatott tovább. 1970-ben kezdte meg a bécsi Zeneakadémiát karmester szakon, ahol kinyílt számára világ: vezényelhette a BBC szinfonikus zenekarát, előbb a newcastle-i Northern Sinfonia kamarazenekar zeneigazgatója volt, majd a Londoni Szimfonikus Zenekar karmestere lett. Bár magyar zenészek számára szinte elérhetetlen távlatokba jutott el, mégsem érezte magát igazán otthonosan a közegben. A előtte megnyíló nemzetközi világ egyszerre inspirálta és taszította: miközben lenyűgözte a nyugati zenekarok színvonala, idegen volt tőle azok túlszabályozottsága és merevsége.
A karnagy szerint ezekben a túlszabályozott rendszerekben be van zárva a zene is, ezért nem adhatja át a lényeget. A Budapesti Fesztiválzenekar tulajdonképpen ez elleni lázadásból született. Fischer Iván nem egyszerűen jobb zenekart akart alapítani, hanem másmilyet. Olyat, ahol a zenészek nem végrehajtók, hanem alkotótársak, akik nem kötelességből járnak be a próbákra és az előadásokra, hanem őszinte örömmel és kifejezési vággyal. A filmből világosan kiderül, hogy a BFZ nemcsak zenei, hanem intézményi reformkísérlet is volt. Fischer a ’80-as évek első felében jött vissza Magyarországra és nem sokkal később Kocsis Zoltánnal meg is alapította a Budapesti Fesztiválzenekart. Első koncertjükön a zongora kalauzának öltözve lyukasztotta a jegyeket, amely történet pontosan érzékelteti azt a játékosságot és szabadságot, amely később a zenekar identitásának alapja lett.
Boros Panna rendező öteltes gesztusa, hogy a filmet - akár csak egy zenekari művet - tételekre osztotta fel. A második tételben beszélnek a rendszerváltásról, amely nem csak az ország, de a zenekar életét is megváltoztatta. Fischer Iván „a mi rendszerváltásunkként” beszél arról a pillanatról, amikor 1992-ben a BFZ Budapest hivatalos zenekarává vált. Ettől kezdve vált lehetővé az állandó együttműködés, a közös hangzás kialakítása és az a kulturális misszió, amely nemcsak a koncerttermekre korlátozódott. A film jól érzékelteti, hogy a BFZ tudatosan akart új közönséget építeni: ugyanazt a műsort többször játszották el, különböző társadalmi rétegeknek szerveztek programokat, a gyerekektől a „vájtfülű” közönségig. Ebben a korszakban alakult ki az a nyitott, közönségközpontú szemlélet, amely ma már természetesnek tűnik, de a magyar komolyzenei életben akkoriban újszerűnek számított.
Az Első negyven év című film megemlíti azt is, hogy a nemzetközi siker nem járt együtt automatikus hazai megbecsüléssel. A megszólalásokból kirajzolódik az a folyamatos igyekezet, amelyet a zenekar a finanszírozásért és a fennmaradásért tett. Az alkotás látlelet arról is, hogyan viszonyul Magyarország a saját kulturális sikereihez. Fischer és a zenekar több alkalommal is kreatív, performatív akciókkal próbálta felhívni a figyelmet a helyzetükre — a film azonban ezeket nem panaszként, hanem a BFZ szellemiségének természetes folytatásaként mutatja meg.
A harmadik tétel a repertoár és a formanyelv folyamatos bővítésére koncentrál, és itt válik igazán láthatóvá, mennyire sokarcú intézménnyé nőtte ki magát a zenekar. Barokk hangszereken játszott barokk zene, kisebb kamaraprodukciók, népzenei és jazz-kapcsolódások, közösségi hetek, templomi és zsinagógai koncertek, vidéki gyerekprogramok — a BFZ a film alapján állandó mozgásban lévő organizmusként működik. A Midnight Music koncertsorozat vagy a babzsákokon ülő közönséget a zenészek közé helyező előadások nem puszta marketingötleteknek tűnnek, hanem ugyanannak az alapgondolatnak a részei: hogy a zene ne távoli, ünnepélyes intézmény legyen, hanem élő tapasztalat.
A születésnapi portréfilm formailag nem különösebben radikális — klasszikus beszélőfejes dokumentumfilm archív felvételekkel —, az ideális közmédiának tökéletes műsora lenne. Azonban Boros Panna filmje méltó tisztelgés Fischer Iván életműve előtt, hiszen film végére világossá válik, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar története nem csupán egy sikeres zenekar története, hanem annak bizonyítéka is, hogy a komolyzene képes folyamatosan újradefiniálni saját szerepét.
(A címben szereplő Mozart-idézet a filmben hangzik el.)
Az első negyven év című film május végéig nézhető meg a Art+ Cinemában.
