A 2026-os díjszezonnak három kiemelkedő alkotása is van, ami kifejezetten ellenjavallott a szülői létbe épp belekóstoló néző számára: Mary Bronstein Ha tudnék, beléd rúgnék című, kortárs közegben játszódó filmjében az őrület felé sodródó Linda az anyaság horrorisztikus oldalát tapasztalja meg kisiskolás korú gyermeke oldalán, míg Chloe Zhao Hamnet című alkotása William Shakespeare és felesége történetét beszéli el, akik iker gyermekeik közül veszítik el az egyiket. A harmadik pedig a Dögölj meg, szerelmem Lynne Ramsay-től (Patkányfogó, Beszélnünk kell Kevinről, Sosem voltál itt), aki eddigi legközérthetőbb, A-kategóriás sztárokat vonultató filmjét készítette el az argentin szerző, Ariana Harwicz azonos című regénye alapján egy vidéken élő fiatal nőről, aki a gyermekágyas időszakban mentális problémákkal küzd.
Kép a Dögölj meg, szerelmem című filmből
Az anyaság nyomokban tartalmazhat őrületet, ennek az állításnak léteznek persze humoros értelmezései, ám ezektől a lehető legtávolabb készíti filmjeit Ramsay. A Beszélnünk kell Kevinről ámokfutó tömeggyilkos fiúján és tehetetlen anyafiguráján keresztül egyszer már ledöntött néhány ehhez kapcsolódó tabut, a téboly szélén egyensúlyozó Tilda Swinton pedig örökre bevéste magát emlékezetünkbe a jelenettel, ahol folyamatosan üvöltő kisbabája mellett egy pillanatra megnyugvást lel, mikor az utcai betontörő átható zajában végre nem hallja a gyerek ordítását.
Ennél radikálisabban nem fogalmazhatott volna a szülővé válással és az azt körülvevő ideákkal kapcsolatban, hiszen a film nemcsak megpendítette, de borzalmas következményeket is kapcsolt ahhoz, ha anya és gyermeke között visszafordíthatatlanul nem stimmel valami. A Dögölj meg, szerelmem ehhez képest könnyed lektűr, rock and rollos őrület az erdőtüzet lobbantó, tükröket és teraszajtókat lefejelő, a világba dühösen beleugató-morgó anyáról, akit gyanútlan férje kapcsolatuk hajnalán egy akár idillinek is mondható erdőszéli házikóba telepít, hogy ott bekkeljék ki közösen a családalapítás első időszakát.
Grace (Jennifer Lawrence) számára azonban hamar rémálommá változik az anyaság felhőtlennek ígért korszaka, pedig a kisbabája nem sír folyton folyvást, és a férje sem követ el ellene kriminális dolgokat. A rémisztően patakzó anyatej, a kabócák zúgása és a házat körülvevő, furcsa titkok azonban nem hagyják nyugodni a fiatal anyát, aki hirtelen és vészesen magára marad. Ez az anyai magára maradottság és a tény, hogy súlyos következményei is lehetnek, nem tabu többé: bőven ott van már a közbeszédben és a mainstream médiában, ahogy a filmekben is (Éjszakai szuka), ám úgy tűnik, Ramsayt mégsem önmagában ez foglalkoztatja.
Kép a Dögölj meg, szerelmem című filmből
Filmje már az elején finoman megbontja az időbeli kontinuitást, ezzel is csak azt hangsúlyozva, hogy Grace zilált elmeállapota nem következmény, ahogyan nem is eredője semminek, egyszerűen egy létállapot. Nem kapunk információt arról, hogy Grace és férje, Jackson (Robert Pattinson) honnan jön és mik a vágyaik: a fiatal pár otthagyta New Yorkot, ahova talán visszavágynak, talán nem, Grace egykor író volt, ma már maga sem tudja, mihez kezdjen, Jackson pedig zenészként úgy tervezi, stúdióvá alakítja majd a ház egy részét, amiből szintén nem lesz semmi. Szülőként, formálódó családként magukra és egymásra találhatnának, de ez sem történik meg. Nincs terv, de nincs is mibe visszavágyni, múlt és jövő egyaránt elmosódik a jelenbeli események intenzitásában, hevében.
A baba születésének körülményeit sem részletezi Ramsay, ahogy nem tér ki arra sem, hogy valami ne stimmelne anya és gyermeke között: Grace ugyan naphosszat sörözget és a ház felújítása, csinosítása sem motiválja, de még a legnagyobb lézengés közepette is tettrekész, szerető, mélyen kötődő anya, aki a málló vakolatú ház, a szakadt tornác tőszomszédságában kedves kis napsátrat fabrikál a vígan szemlélődő csecsemőnek. Grace dühe nem a gyerekre, sokkal inkább egyre távolodó párjára vetül. És bár Jackson és Grace között gyűlik a feszültség, a rendező azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a férfi nem követ el bűnöket: nincs kedve a szexhez és gyakran van távol, de nem hagyja magára a feleségét, aki viszont idővel egy közelben motorozó férfit fogad a képzeletébe.
Sorsukra hagyott vagy épp elhanyagolt gyermekek népesítik be Ramsay filmjeit, Grace is sokkal inkább közülük lesz egy, mint hiteles anyafigura: a film egyértelművé teszi, hogy nem áll készen a felnőtt létre, különösen nem arra, hogy távol a világ zajától, egy farmon, egyedül nevelje gyerekét. Grace nem elhanyagoló anya, de inkább emlékeztet a játékbabájával szórakozó óvodásra, mint egy anyafigurára, különösen, amikor az éjszaka közepén, egyedül annyira unatkozik, hogy inkább nem hagyja a gyereket aludni.
Kép a Dögölj meg, szerelmem című filmből
Nem a babával van a gond – akit a film annyira eltol a figyelem középpontjából, hogy még nevet sem ad neki – hanem a szülőkkel, akik kiéhezettek és tétlenek, és fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal. Így tér haza ugyanennek az átunatkozott éjszakának a közepén Jackson egy hangosan csaholó kutyával. Talán valódi társra, hűséges háziállatra van szükségük, de ez a kutya semmi másra nem jó, csak hogy még inkább az őrületbe kergesse őket. Az impulzív döntésre pedig csak újabb impulzív cselekedetek következnek.
Önkontroll és érzelmi szabályozás híján Grace és Jackson először radikális megnyilvánulásokkal, majd radikális tettekkel, őrjöngő hangoskodással és a lázadás gesztusaival próbálkoznak. Ahogy korábbi filmjeiben, csalafinta módon Ramsay most is két – időközben történetesen felnőtté cseperedett – gyerek sérülékeny lelkivilágát, egy születése pillanatában azonnal szét is hulló család tablóját festi meg.
Mégis, ha van valami, ami távol áll a Dögölj meg, szerelmem-től, az a lélektani elemzés. Egy állapot lenyomatát örökíti meg, ahol az anyaság, vagy inkább még általánosabban: a felnőtt lét valami fura, ragacsos, nyugtalanító és őrjítő dolog, amitől jobb bármi áron megszabadulni. Pszichológiai karaktertanulmány helyett szubjektív tudatfilm ez, ahol a homályban hagyott eseményeket, motivációkat a nézőnek kell dekódolnia.
Nem lépünk ki Grace fejéből, miközben elmosódik a határ valóságos események és a mentális folyamatok leképeződései között, az anyaság első éve itt örömtánc helyett észvesztő ámokfutás, így illeszkedik ez a film is tökéletesen Ramsay filmjeinek sorába. Ahogyan Szabó Ádám írja a Filmvilág Ramsay-ről szóló portréjában, a Beszélnünk kell Kevinről és a Sosem voltál itt is absztrakt, experimentális karakterdráma, és legjobban így értelmezhető a Dögölj meg, szerelmem is.
Kép a Dögölj meg, szerelmem című filmből
A mára már inkább divatos, mint tabudöntő témaválasztást és még a bátor rendezést is egyértelműen elhomályosítja a láncait ledobó Jennifer Lawrence fergeteges, önfeledt játéka. Ez színészi pályafutása eddigi legnagyobb dobása anélkül is, hogy tudnánk, félidős terhesen forgatta a filmet, fényév távolságra legutóbbi, az anyaság témáját körbejáró nagyobb szerepétől, Darren Aronofsky anyám! című pszichohorrorjától.
Az anyává éréssel járó mentális megborulás köré így Lawrence már két, rémálomszerű szubjektivitásba ágyazott, nagyívű alakítást is felépített: az elsőben egy szűzies, kiszolgáltatott, mégis ösztönös figurát, a másodikban pedig egy mindenre elszánt, ragadozóvá átlényegülő ösztönlényt. Az anyaság motívumán túl csupán annyi köti össze őket, hogy mindketten egyformán tehetetlenek egy sokkal nagyobb és félelmetesebb erővel szemben. A két film között Lawrence-nek két gyereke született, és maga is megvívta saját harcát a szülés utáni depresszióval, ami érzékelhetően hozzátesz ahhoz, hogy a filmben a legjobb értelemben öntörvényű és fékezhetetlen.
Totális magány, szomorúság és téboly veszi körül a nőket, és mindenekelőtt az a dilemma, hogy az anyaságban érünk felnőtté, felnőni pedig nehéz – olvasható ekként is 2025 filmtermésének anyaságról szóló élbolya (Hamnet, Ha tudnék, beléd rúgnék, Dögölj meg, szerelmem). A Dögölj meg, szerelmem azonban nem annyira egy filmes tendencia részeként, mint inkább a rendező egyedi látásmódjának újabb megnyilvánulásaként értendő.
Megtalálhatjuk benne a közvetlen reflexiót a Beszélnünk kell Kevinről korábban említett, szimbolikus jelenetére, ahol Swinton egy percre megszabadul a gyereksírástól. Kevin és anyja a népes utcán, kérdő tekintetektől kísérve zarándokolnak egyik helyről a másikra, minden rendben is volna, ha Kevin nem üvöltene, vagy ha anyja legalább megkísérelné megfejteni az ordítás okát. A 15 évvel későbbi filmben Grace hosszú utat tesz meg, hogy a házukhoz legközelebbi bolthoz elzarándokoljon: de ő nem a manhattani utcákon, hanem a kietlen pusztában tolja a babakocsit. Kisbabája nem sír, nem rendetlen, ő mégis dühödt, felajzott és lebeszélhetetlen.
Kitágul a tér és egyben ki is üresedik a Dögölj meg, szerelmem-ben, Grace körül már nincsenek emberek, járókelők sem, ahogy a gyereke sem sír. Ebben a kitágult térben a magány és az elveszettség csak még hangosabbnak és megállíthatatlannak, indokolhatatlannak érződik. Nem kell hozzá baj, hogy az emberrel baj legyen – szegezi nekünk kegyetlenül Ramsay, a film végére pedig, ahogyan Grace, úgy mi magunk is megértjük, hogy ez az anya igazából soha nem fog hazatérni.
A Dögölj meg, szerelmem január 15-től látható a hazai mozikban a ADS Service forgalmazásában.
