Fehér tenyér
A nemrég Karlovy Vary-ban fődíjat nyert Hajdu Szabolcs (interjúnk itt, beszámolóink itt) alighanem vonzódik a sportfilm műfajához, mivel két ilyen filmet is rendezett, a Fehér tenyeret és a Délibábot (utóbbiról a focis összeállításunkban írtunk). És a sportfilm remek kombináció: ha belegondolunk, a sportban és a művészetben sok a közös. Egyiket sem közvetlen haszonért csináljuk, hanem inkább magunk játékos szórakoztatására és mások gyönyörködtetésére. A látványsporthoz a művészeti ágazatok közül különösen jól passzol a film, mivel mindkettő vizuális attrakció, és manapság legalább annyian, ha nem többen nézik a tévé képernyőjén keresztül - tehát kvázi filmként - a meccseket, mint a helyszínen. Hajdu szerzőiségét ráadásul olyan motívumok dominálják, mint a teátralitás és a játékosság.
A direktor persze nem öncélú látványelemként használja a sportot, hanem társadalomkritikát gyakorol és drámát kreál általa, amire jó példa a Fehér tenyér, amiben egy flashback és egy vele párhuzamosan futó jelenbeli történetszál segítségével összehasonlítja a Kádár-kori és a kortárs nyugati társadalmat és azok sporthoz való viszonyát, miközben a múlt exponálásával megágyaz a főhős későbbi nehézségeinek: a tornászt gyerekként a ‘80-as években Debrecenben ütötte-verte a diktatúrát megtestesítő edzője, ő viszont felnőttként bajba kerül, amikor kezet emel tanítványára Kanadában. A film zárásáról pedig a szintén társadalomkritikus A hosszútávfutó magányossága juthat eszünkbe, mivel a főhős végül lázad a vele szemben támasztott elnyomó elvárásokkal szemben - nem a rendszernek akar nyerni, hanem magának. Aki azt hinné, nem lehet már újat mondani erről a közönség- és kritikusok köreiben egyaránt kedvelt filmről, olvassa el a Prizma Hajdu Szabolcs szerzőiségével foglalkozó 13. számát, abban is az ELTE tanárai, Varga Balázs és Gelencsér Gábor esszéit.
Ütős csajok
Az HBO saját gyártású dokumentumfilmjéről már a díszbemutatója után írtunk. Szerintünk a magyar női ökölvívókról szóló „Ütős csajok kifejezetten cselekményes darab a dokumentumfilmek viszonylatában, megvannak a maga drámai pillanatai (...), figyelemfelkeltő a nyitánya és nagyszabású a fináléja. A 73 perces alkotás mentes az üresjáratoktól, nem válik unalmasssá, tetőpontot nyugvópont követ, köszönhetően annak, hogy négy portré fonódik egybe. Nordin Eszter korábban fikciós tévésorozatokat is rendezett, tapasztalatát láthatóan ezúttal is kamatoztatta."
A Napfény íze
Szabó István családregénye a narrátor, Sors Ádám apja miatt került be válogatásunkba. A Sonnenschein família több generációját, illetve ezen keresztül majdnem a teljes 20. századot leképező film egy zsidó család és annak tagjai életét követi nyomon, bemutatva az ország sorsdöntő eseményeit, a különböző rendszerek jövés-menését és a fordulópontok közti állapotokat. Szabó Golden Globe-ra jelölt filmje nem csak a társadalommal, de a sporttal szemben is ambivalens érzéseket kelt. Az említett apa, Dr. Sors István életében mentőötletként jelenik meg a vívás az őt zsidó származása miatt karddal fenyegető iskolatársai ellenében, de az akkor még tizenéves fiúról kiderül, hogy született tehetség, aki meg sem áll az egyéni olimpiai bajnoki címig. A történet fonákját az odavezető út jelenti: a vívóbajnok ugyan tökéletesen mozog a páston, de esetlenül, hol félve, hol értetlenkedve reagál a körülötte zajló eseményekre.
Szabó István: A napfény íze
A második világháborút jócskán megelőző, a gyűlöletkeltést és az antiszemitizmust bő pórázra eresztő Horthy rendszer magas beosztású hivatalnokai természetesen mindent elkövetnek, hogy Sors fantasztikus vívótudását az általuk vezetett ország sikereként adják el. A sportoló egy ideig naivan hisz az őt megkörnyékezőknek, hazahozza az olimpiai aranyat Berlinből, de az első zsidótörvények bevezetésével repedezni kezd benne a rendszer iránti lojalitás és megfelelési vágy. A filmben hangsúlyosan ábrázolt vívójelenetek és a teljes sportág működése egyértelmű metaforája a 20-as, 30-as években már törvények formájában is felfutó antiszemitizmusnak. Ahogy azt edzője is előre megmondja Sorsnak a fiú tudatra ébresztésének reményében: az ezüst is szépen csillog, és az ország másodikjának lenni is nagy eredmény, mert az olimpiai elsőség ellenére a rendszer még a család névváltoztatása árán sem fogja engedni, hogy itthon egy Sonnenschein a dobogó tetejére álljon. A sport, mint politikai eszköz jelenik meg Szabó 1999-ben bemutatott filmjében, amely egyes helyeken a mai napig bejáratott út, de újraéleszteni is könnyű - találunk rá példát.
Overdose - Vágta egy álomért
A fent említett Ütős csajok mellett Ferenczy Gábor dokumentumfilmje, a csodaló tündöklését és bukását végigkísérő Overdose is az HBO istállójából való. Rendhagyóvá teszi, hogy a sportteljesítmény itt elsősorban nem emberekhez, hanem egy lóhoz kötődik, aki nem tud úgy kommunikálni edzőjével, mint egy rövidtávú síkfutó, így azt sem tudja elmondani neki, ha annyira fáj a lába, hogy állni is nehezen bír, nemhogy futni. A ló edzője persze azért szakember, hogy pontosan fel tudja mérni az ilyen szituációkat, és ne csak az extrém helyzetekre reagáljon jól, de észrevegye, megérezze az állat legapróbb problémáit vagy rezdüléseit. Csakhogy a lónak rendszerint van egy tulajdonosa, aki kimondja a verdiktet egy versenyen való indulásról, hiába győzködi az őt edző, hogy ez súlyos következményekkel járhat.
A fenti példa csak az egyike azon (valóban megtörtént) eseteknek, ami szükségtelenné teszi Ferenczy számára a történet dramatizálását. Overdose futószalagon érkező fantasztikus eredményeire szépen lassan az egész ország elkezdett odafigyelni, a közönség viselkedése pedig mindig magában hordozza a drámát, bármilyen eredmény is szülessen. Vagy beszélhetnénk a sikerekkel együtt a színfalak mögött beinduló társasjátékról, amelynek elsődleges tétje, hogy kinek sikerül odakönyökölnie magát az aktuálisan legkomolyabb hazai sportsiker fényébe. A négy éven át forgató stáb is végigvette ezeket a szempontokat, amitől még játékfilmesebb lett a több szálon futó történet, mégsem szakadt el a műfajtól: rögzítette, de nem kommentálta a történteket. Ferenczy dokumentumfilmjének kimondottan jót tesz, hogy egy nyilatkozni nem tudó sztárt szerepeltet, akinek egy dolga van: fusson. Ezzel akarva-akaratlanul is rámutat a néhány sportágban manapság tapasztalható szemléletre, ahol a valódi teljesítményt nyújtó, hús-vér sportoló minden további nélkül feláldozható az őt segíteni hivatott, e helyett a végletekig kizsigerelő szakmai stáb vagy a szponzorok, a támogatók sikerének az oltárán.
Taxidermia
Ha már a témánk a sport a magyar filmben, nem hagyhatjuk ki a legnagyobb ziccert sem – hiába nem szerepel az ötkarikás játékokon az evés versenyszáma, Pálfi György Taxidermiájának középső fejezetének mindenképp a listán a helye. A három generációt átölelő filmopuszban egy szerelemre éhes nagyapa, világbajnok-evő apa, és önpreparálásra készülő fiú történetét dolgozza fel a rendező, Parti Nagy Lajos zseniális novellafüzére alapján, Pohárnok Gergely letaglózó, fakó képein keresztül.
Pálfi György: Taxidermia
Balatoni Kálmán a magyarok nagy reménysége: több bablevest gyűr le magába, mint bárki más, összpontosításával és profi nyelési technikájával biztos esélye van, hogy legyőzze a címvédő szovjet versenyzőt. A fénylő szocialista csillagzat alatt, Kecskeméten rendezik meg az európai evőbajnokság elődöntőjét, ahonnan csak egy utolsó, óriási adag kocsonya választja el a bajnokot a döntőbe jutástól. A gépies evést minden esetben egy rutinos hánytatás követi: egy gép gyomorforgató mozdulatokkal kimasszírozza a versenyzőkből az elfogyasztott ételt, hogy a következő szám menüje kerüljön a helyére. Az evés, mint élsport elképesztő erővel bír a vásznon, mind látványban, mind pedig szimbolikájában. Kálmán és szerelme Gizi, egy balatoni sétahajón, magyar díszviseletben mutatják be a tehetségüket a szovjet vezetőségnek: egy óriási vörös csillagban felszolgálva fogyasztanak el 45 kiló vöröskaviárt. Az emberek moslék felett álló, zabáló állatokká vállnak, legyűrve saját testük korlátait. Mint az összes professzionális sportágnál, itt is már gyerekkorban elkezdődik az edzés: egy hosszú vályúba ipari mennyiségben ömlik bele a tejbegríz, kanalak a kézben, “könyökmunkát nem felejtik”, kezdődhet az evés. A gyorsétkű, pufók kisfiú láttán az edző kezében kikattan a stopper, miközben a büszke anyuka szeméből is kicsordul a könny – ez a gyerek még sokra viszi az életben.
A címlapon lévő jelenetkép az Ütős csajokból származik.
