Kapcsolódó anyagok

Író a katedrán

A fontos esemény adott volt, a közszolgálati televízió vett egy mély lélegzetet s „ráküldött egy stábot” Born Ádám vezérletével. Nekik is tudniuk kellett (mint nekem), hogy Imrénk és Péterünk pompás előadók, külön-külön s együttvéve is, ezt a közös produkciójukat már volt szerencsém kevésbé fényűző környezetben láthatni-hallgatni, akkor is brillíroztak. Látványként a felolvasás statikus, túl sok kamera se kell a lekövetéséhez, színházban a világítás is „adott”. A hangra kell ügyelni.

A két elbeszélés tartalmát nem mondanám fel. De az biztos, hogy a két elbeszélő alany (narratív én) igencsak szarkasztikus, önirónikus modorban szembesített öröklött magyar valóságunkkal, amely a törvény álcájában tűrhetetlen s legkevésbé eurokonform. Bármelyik hatósági személy képes rá, hogy egy közönséges vasúti utazás jóízét megkeserítse. Bármelyikünkkel megeshet, hogy honpolgári státuszunkból sitty-sutty! alattvalóvá vagy nemkívánatos személlyé akarjanak degradálni. Bűntudatunk mozgósítható, hogy szolgává alacsonyítson.
 
Közép-európaiak volnánk, magunkon röhögünk, a közönség is vette a lapot. Kertész Imre „poénjai” gyilkosabbak voltak, Esterházyé csavarintósak, de „ültek”. Kialakult és végbe ment a jó estéhez szükséges összjáték (kikacsintás, hatáslesés nélkül). Ilyenkor a néző szívét melengeti, hogy lám! - megy ez, még a gatyájukat se kell letolniuk!
Hisznek a szövegük erejében s nem meztelenítik le a személyiségüket. Bizonyos svejki méltóság esete forog fenn. Ez manapság nagyon hiányzik.

A szabályokhoz híven a főkamera 'vette' az előadókat. Nem sokat plánoztak, nem variózgattak. A méltóságra ügyelve csupán egyetlen óvatlan pillanatban 'kapták el' Kertész Imre jobbjának kissé parkinzonos remegését. Amitől a jelenlévő másfélezer ember nem zavartatta magát, azt a közvetítő kocsiban pánikszerűen 'eliminálták'(egy Nobel -díjas nem rezeghet!). E.P. őszintén, némi privát sutasággal gesztikulált, így nyomatékosítván egy-egy 'jó' beszédfordulatot, ezt legalább fotóilag békén hagyták.

Hátra van még a közönség plánozása. Elmélyült, beavatott, kuncogó, 'pontosan' fel-felnevető hölgyek és urak, fiatalok és középkorúak totáljai. Műfajilag: vágóképek. S mégis azon kapom magam, szinte hallani vélem az adásrendező sutyorgását: - „ott a Garas Dezső, fogd be!....ott a Békesi László!...ott a kiadó!...ott a gróf felesége!..” Mintha a nézőtér minőségét, rangját emelnék eme sznob kurziválások, mintha a televízió önnön  jelenlétének jelentőségét akarná fokozni: „lám, mind együtt vagyunk!”. Derék képközvetítők: kreativitásuk focimeccseken edződött, hiszen amikor a Milan játszik otthon, Berlusconi és mágnás társai (díszpáholyukban) megkülönböztetett vágóképek. Pech, hogy az irodalom nem sport-látványosság.