Az egyik legemlékezetesebb Thália Színház-beli élményem is az ő nevéhez fűződik: Mariót játszotta a Mario és a varázsló előadásban Latinovits Zoltán oldalán. Sok fontos szerepet kapott Kazimirnél, de az ország elsősorban filmszínészként ismerte meg, s úgy emlékszik rá.

Harminchárom filmben játszott – nem akármilyenekben: az új magyar film emblematikus darabjaiban, a legjelentősebbb magyar filmrendezőknél, Jancsó Miklósnál, Mészáros Mártánál, Szabó Istvánnál, Kovács Andrásnál, Kósa Ferencnél, Kézdi-Kovács Zsoltnál, Zolnay Pálnál. Második filmszerepét Gaál István Sodrásban című, eszméltető, szép művében, a magyar új hullám egyik alapfilmjében kapta.

Kozák egyik meghatározó szerepkörében a II. világháború befejezése után született nemzedék, egy új generáció értelmiségi képviselőjeként jelent meg, a Sodrásban mellett például az Apában, a Tízezer napban s Jancsónál a Fényes szelek-ben. A 33 filmből tízet Jancsónál játszott, a mester rendszerváltozás előtt, s közvetlen rendszerváltozás után itthon készített legtöbb filmjében szerepelt.

Jancsó filmjeinek meghatározó arca volt: a tulajdonképpen kétszemélyes „kamaradrámában”, az Így jöttem-ben, Jóskát, a fiatal diákot, a Szegénylegények-ben, az egyik elfogott nehézéletű fiát, a Csillagosok, katonák-ban az egyetlen életben maradt magyar katonát, Lászlót, a Fényes szelek-ben egy rendőrt, Andrást alakította.

Csend és kiáltás - 1968
Kozák András és Drahota Andrea 
Az, hogy Jancsó annyira ragaszkodott Kozákhoz, hogy épített rá, azt mutatja, Kozák tudott „Jancsóul”, a kamera előtt – jó néhány kollégájától eltérően – nem színházi színészetet művelt, nem teátrálisan, olykor harsány, nagyszabású gesztusokkal játszott, ellenkezőleg rendelkezett a filmes önkifejezés finom eszközeivel, technikájával. Lényéből minden figurának kölcsönadott, minden figurához hozzáadott valamit. Színészi alkata egyik alapvonása mássága, kívül-, vagy felülállása volt, s persze érzékenysége, finomsága. Talán falusi származásának is, de mindenképpen személyiségének, belső tartalékainak, hitelének köszönhető, hogy olyan karaktereket állított elénk, akikről elhittük lelkes, nemritkán naiv hitüket, jobbat, többet akarásukat. Tekintetével, finom arcmimikájával, gazdagon kidolgozott gesztusaival, testbeszédével, érthető és szép dikciójával plasztikusan formált meg különböző, olykor csak halványan körvonalazott karaktereket is.

1992 után – tehát 49 éves korától – többé már nem kapott szerepet magyar filmben. Hiába ilyen gazdagok vagyunk! (Pályája ilyen szempontból sem különleges, jeles pályatársaihoz – például Sinkovitshoz, Bessenyeihez, Kállaihoz – ugyanúgy hűtlen lett a magyar filmgyártás.)

Kozák András, persze azután is tette a dolgát, hogy anyaszínháza megszűnt, hogy elfogytak a filmes és televíziós szerepek: egy évtizeden át a Nemzeti (későbbi nevén a pesti Magyar Színház), majd 2001-től a Székesfehérvári  Vörösmarty Színház tagja, s két éven át művészeti vezetője. Legutóbb a Vidám Színpadon játszott, az interneten (a Kulturinfón) találtam egy olyan előzetest, ami még az ő fellépésével hirdette március elejére egy – azóta már megtartott – Agatha Christie krimi premierjét, Tíz kicsi néger.

Nekrológ-készítés közben döbben rá az ember, hogy mennyire igazságtalan volt vele (is) a sors – alakulhattak volna szerencsésebben a körülmények –, s miért csak 1996-ban kapta meg, érdemelte ki a hivataltól a Kossuth-díjat. 62 éves volt, évek óta nagybeteg.