Az olasz rendező egy szabálykövető, nagyon filmszerű filmet készített egy szabálykövető, nagyon jogszerű jogászról (akinek a beceneve „Vasbeton”) – A kegyelem emiatt nem igazán kecsegtet meglepetésekkel, de annál több iróniát, kedvességet, otthonosságot ad. Sorrentinot a múlt, jelen és jövő közti feszültség érdekli, filmjének középpontjában az elmúlás és az idő áll.
Mariano De Santis (Toni Servillo) mandátuma hamarosan lejár, de nyugdíja előtt még három fontos döntést kellene meghoznia: két kegyelmi kérvény és egy eutanáziáról szóló törvény van az asztalán, de a gondolatait halott felesége és annak egykori szeretője töltik ki. Hogyan tud egy idősödő bíró köztársasági elnökként helyes döntéseket hozni, az új problémákra nem a régi megoldásokkal válaszolni? Hogyan tud úgy a jövőre fókuszálni, hogy valójában a múltban él? Mi és ki marad releváns, ahogy telik az idő? A múltba révedés kicsit rátelepszik a formára és a filmes attitűdjére is, vannak itt dad joke-ok és régisulis képi megoldások is.
Az ismétlődő szituációk és az irreálisan hosszan kitartott képek is a múlt és a jelen, retro és trendi közti feszültséget hangsúlyozzák: az egyik jelenetben például egy hip-hop/kortárs táncbemutatót nézünk a szereplőkkel együtt egy vetítésen, a teremből kilépő De Santis „lefagy”, megáll a képernyő előtt. Így „Vasbeton" egy lapra kerül a rugalmas, laza és fiatal kortárs táncosokkal, maga elé meredve bámul, elég hosszú ideig nézzük őt és a táncosokat együtt, ez az összeférhetetlenség nagy nyomatékot kap. Az – amúgy tök jól működő – helyzetkomikum kicsit veszt az értékéből, olyan mintha valaki túlzottan artikuláltan mondaná: „látod mennyire nem illik ide ez az öregember?”
A kegyelem / Fotó: Mozinet
A filmnek egyébként sem erénye a mértéktartás (mondjuk ezt Sorrentinotól megszokhattuk): a helyszínek, képek, mozzanatok, mondatok, dallamok is folyamatosan ismétlődnek. Bár ebben a „sormintában” tisztul a jelentés, mégis a folyamatos ismétlődés könnyen unalmassá válhat. Például újabb és újabb alkalommal igyekszik azzal meglepni a film, hogy a vaskalapos De Santis gengszter rappet hallgat – ez már a sokadik körben nem ül úgy, mint első alkalommal. Ugyanez vonatkozik a főhős belső világának, élethelyzetének bemutatására is – mivel egyhelyben halad, csak a toporgását követhetjük: ugyanazokat az emlékeket idézi fel és ugyanazokat a mondatokat mondja (pl.: „Én vagyok a legunalmasabb téma”). Ez emlékeztethet minket arra, ahogy valaki mindig ugyanazokat a történeteket meséli el, univerzálisabban pedig a megakadás tapasztalatát ragadja meg: mikor nem jutunk dűlőre egy kérdésben, így az mindig felbukkan újra és újra, bespirálozódunk. Így erre az ismétlődésre (ha zavaró is) van magyarázat.
Több filmnél is felmerül, hogy „direkt” nem nézőbarát: A Wall Street farkasa azért másfélszer olyan hosszú, mint jólesne, és azért válik vontatottá, hogy mi is túltelítődjünk Jordan Belfort életmódjától. A Fekete pont azért sémaszerű, mert itthon tényleg ugyanazokat a mondatokat hallja minden gyerek a tesiteremben meg a ballagáson és minden magyar diákkal ugyanaz történik. A Dögölj meg szerelmemben „direkt” nem tudunk meg semmit a szereplőkről, mivel egy beteg nő fejében vagyunk. A kegyelem pedig azért repetitív helyenként, mert a megakadásról és a döntésképtelenségről szól. Csakhogy annak ellenére, hogy racionálisan megmagyarázható, hogy egy film üzenete miért indokolja a dramaturgiai vagy forgatókönyvbeli biccenőket és hiányosságokat, azokat a filmesnek még kezelnie kell, meg kell próbálnia egyensúlyozni a jelentés közvetítése és a szórakoztatás között: jelen esetben izgi és okos variációkat lehetett volna csempészni az ismétlődésekbe.
Ez egyébként néhányszor sikerül is: a felesége temetésén De Santisnak az az intuíciója, hogy a nő szeretője ott van a ravatalozóban, és később más nyilvános helyzetekben, zsúfolt helységekben is az „árulót keresi” az ismerős arcok között. A megcsalás ősrégi története, a gyanakvás és a sértettség elhallgatást szül és megmérgezi De Santis fontos emberi kapcsolatait. Persze a titkolózásnak véget lehet vetni, a kioldhatatlannak tűnő csomókat pedig ki lehet oldani, és érdemes is – A kegyelem tanúsága szerint legalábbis mindenképpen. Ezt a kioldási kísérletet legügyesebben a De Santis és a lánya, Dorotea (Anna Ferzetti) közti dinamikában fejti ki a film: a két karakter hasonlósága (merevség, érzelmi távolságtartás, zártság), a gyász feldolgozatlansága, és az apa elakadása együttesen kommunikációs gátat hoz létre a karakterek között, amit a lány elfogadása, empátiája és az apa gyászfeldolgozásra, elengedésre irányuló (mérsékelt) igyekezete együttesen oldanak fel.
A kegyelem / Fotó: Mozinet
Az elengedésnél még talán fontosabb, hogy De Santis engedni is tud a gyerekének – több ponton is látjuk, ahogy makacsságát valamilyen módon felülírja a lánya iránti tisztelet. Végül hasonlóságuk az, ami segíti a közeledésben őket, ezt a közeledést apró, kedves momentumokon keresztül követhetjük. A két rendezett, feszes figura hasonlóképpen lázad és ugyanazokra a menekülőutakra téved (pl. Guét, olasz gengszter rappet hallgatnak szerhasználatról meg dealerekről), de ennél sokkal fontosabb, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek: magányosságtól és szélsőségesen erős felelősségérzettől (ezek összefüggenek).
A felelősségtudat és zsibbadtság kombójából egyenesen következik az a fojtogató érzés, amitől apja és lánya is szenved – ez már a párbeszédeikből és a két szereplőt megformáló színész játékából (Servillo mozdulatlansága, és Ferzetti sziklaszilárd, fegyelmezett mimikája) is kiderül, emiatt nem igazán van szükség arra, hogy Dorotea még ki is mondja hangosan, hogy úgy érzi „nem lélegzik”. Ezt a mondatot is többször halljuk: először Isa Rocca, az egyik kegyelmet kérő rab mondja Doroteanak – „Te nem lélegzel”. Egyébként Rocca (teljesen irracionális módon) végig sokat sejtető, de ugyanakkor semmitmondó hülyeségeket magyaráz az egyetlen embernek, aki segíteni tudna rajta – így a párkapcsolati erőszakot elszenvedő nő értelmezhetetlen, szexi-spiri maszlaggá válik.
Ugyan sikerül sok izgalmas kérdést és témát bezsúfolnia Sorrentinonak egy történetbe, és helyenként egészen ügyesen megmutatni az igazságérzet, a kétely és a cselekvési vágy dulakodását, sokszor mégis sokszor kizökkentenek a nagy megmondások, elmélkedések és drámai ismétlések – mindezek kicsit töltelékessé teszik a filmet. Látszólag a katolikus egyházról több véleménye van a rendezőnek (Az ifjú pápa), mint a politikai életről – Sorrentino időről filozofáló darabja sokkal élvezetesebb lett volna, ha kicsit részletgazdagabb (elmerül a parlamenti közeg bemutatásában és protokolláris hülyeségeket is kapunk) és egy kicsit kevésbé veszi komolyan magát.
A kegyelem március 5-től látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.
