Szeretném hinni, hogy olyan volt távozása pillanata, ahogy egyszer egy felmenője halálát írta le, talán a nagyapjáét, az is túl volt a kilencvenen, és egy falat szalonna, egy korty pálinka után szunnyadt el. Jancsó Miklós persze beteg volt, a betegség csúf, pontatlan és rendetlen, mégis jobb így képzelni. Jobb egy lágy, lebegő hosszú snittben, mint rángatózó montázs-szekvenciában. Csak azért is.
Egyébként meg azt mondaná, nem számít. Botránkoztató, nihilista szöveget mondana, közben emberszerető, bölcs szemekkel nézne: ezt a kettőt elegáns ellentétben, az örökös kontrapunkt szép rendje szerint. Mert kiszámíthatatlan volt és megfejthetetlen. Ahogy a politikai szekértáborok számára sem biztos zsákmány. Nehogy már a baloldal biztosan tudja, hogy hozzájuk tartozik, nehogy már a jobboldal kezdjen okoskodni, ahogy a minap is, Adyval, vagy József Attilával, hogy lényege szerint övé, vagy legalább lehetne az övé is, csak sötét manipulátorok megvezették. Mindent tudott a manipulációról. Hernádi Gyulával minden ócska, közepes, és színvonalas (hátha van ilyen is) összeesküvés-elméletet lejátszott előre, azokat is, melyeket csak most hitet el az egy, és csak egy megoldást kereső balgákkal a játékos kedvű Gondviselés.
Istenben állítólag (mondott ilyesmit) már régen nem hitt, de, ez nem biztos, viszont ha mégis, biztosan játékos kedvűnek tartotta, legföljebb nem jóindulatú játékosnak. A halál, amit tőle éppen most kézbekapott, e tekintetben erős érv a kezében: amikor például a Szörnyek évadja című, rendszerváltás-számadás filmjében dühösen felsorolja Isten ember-bosszantó cselekedeteit, akkor éppen ez az utolsó közöttük: „és a halállal megfejelted az egészet..!” ordítja, keserű, nehezen cáfolható szemrehányással. Lehet, hogy tényleg nem félt tőle, csak haragudott miatta?
Így jöttem - részlet
Jó volna, ha megmagyarázná. Ezt is.
Filmjeiben se szeri se száma feltámadásoknak, és a feltámadásoknak oka is van, van, hogy csak vicc, de van, hogy a figurának azért kell új életre kelnie, hogy végre-valahára fejtse meg magát.
Nem szerette magyarázni rejtvényeit, metaforáit, allegóriáit. E sorok írója ettől begörcsölt, szégyellte magát, hiszen metafora-fejtésben utazik. E sorok írója hálás Jancsó Miklósnak, mert bár nem szerette magyarázni rejtvényeit, sosem szégyenítette meg a rejtvényfejtőt. Arany János szelíd ember volt, Jancsó e tekintetben szelídebb. A „gondolta a fene” neki sosem hagyta volna el a száját. Bölcsesség és nem udvariasság. Annak tudása, hogy mindenkinek lehet igazsága, még a gyanús és szószátyár okoskodóknak is. Ettől persze még tőlük – tőlünk – sem függött, ahogy senkitől sem.
Részlet a Szegénylegényekből
Finoman szólva is nem volt barátja az aktuális establishmentnek, és mégis többé-kevésbé ugyanaz érdekelte, amire éppen ma a kulturális közbeszédet irányítani szokás: Horthy és Bajcsy-Zsilinszky, vörösök és fehérek, Mohács és Trianon, kuruc-labanc értékválasztás, nemzeti dac és nemzetköziség, minden elképzelhető (Habsburg, török, bolsevik, fasiszta) cselszövény, minden elképzelhető cselszövőkkel és balekokkal. Mi, nála másfél nemzedékkel fiatalabbak unottan terelnék elfelé a szót, neki éppen ettől (ettől is) csillogott a szeme. A véleménye nagyon más volt, de a témákkal szemben, amiről e véleménynek ma szólnia szokás, éppenséggel nem lehetett ellenvetése. Nekünk mindez ma bosszantó tematizálás-csapda, ő mindig is ezekről gondolkodott.
És most az az érdekes, hogy ezzel végre mi is nyerünk. Aprócska győzelmet, ki tudja, milyen hosszú gyászidőre. Például mi ötvenesek, hatvanasok néhány pillanatra visszakapjuk a hatvanas-hetvenes éveket. Téma lesz, akár a nagy nemzetvesztő, vagy nemzetmentő évszámok, akár a konzervatív történészek és a nagyon nem konzervatív Mester kedvenc évszámai. Kis ideig talán kultúrpolitikailag trendi lesz eszmét cserélni arról az időről is, amikor Ő nagyon fontos volt, és mi nagyon fiatalok. Amikor bizonyos városi legendák szerint párizsi utazási irodák plakátjai „Jancsó Miklós országába” invitálták a keleti blokk Magyarországát fontolgató alternatív turistákat. Úgy 1968 táján, ami ma legkevésbé sem tematizált évszám. Mostanában már rossz sem olvasható róla, jó végképp nem. Az ő ürügyén most talán egy kis időre megint fontossá válhatnak réges-régi filmklubok füstszagú vitái, melyek bár nem a ma kultuszos évek emlékét hordozzák, de mi, kortárs-túlélők, mégiscsak úgy érezzük, általuk, és benne Őáltala lettünk azok, akik vagyunk, és nem szeretjük, ha fontos éveinkre többé senki sem kíváncsi. A nem-sorsfordító időkre, melyekben Ő - akkor még majdnem egyedül, csakis a sorsfordító történelemről gondolkodott. Költő volt: mit érdekelte a költészet maga -, mit érdekelte volna éppen őt a magyar film, a magyar film Nagy Évtizedében?
Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten - részlet
Minket is most érdekel igazán. Most érezzük, hogy soha többé nem jelentheti azt, amit akkor jelentett, amit egy kicsit még mindig jelentett, egészen addig, amíg velünk volt. Pedig a hangulat és kellékek megvannak. Kaptunk lovat is, kaptunk ostort is a kezünkbe. A háttérben naplemente, megnyugtató trombita jel: takarodó, a gulyáságyú felől (a képen nem látszik) jó illatok szállnak. A Puszta felé vágtatunk, ami mindig is a csapda. Jancsói szimbolika: távoli horizont = néha szabadság, néha halál.
Most melyik? Bár magyarázná tovább. Bár tudnánk. Mi, szegénylegények.
(fotó: Nemes Gyula Negatív Magyar Filmtörténet című alkotásából)
