Romain Gavras Athena című filmjének története a halott kisfiú, Idir testvéreinek különböző reakcióiból fejlődik ki. A legfiatalabb, Karim a telepiek élére áll, nagyszabású akciót szervez, és fegyveres erőszakkal próbálja kikövetelni a rendőrségtől a válaszokat. A középső testvér, Abdel képviseli a józanság hangját – ő maga is katona, és próbálja csillapítani testvére indulatait, amíg az állami szervek és a telepiek is tisztábban láthatnak, míg a legidősebb testvér, Moktar csak a drogbizniszét félti az Athenában elszabaduló indulatoktól.
Nagy felelősség a bevándorlás témájában filmet forgatni, hiszen maga a jelenség és annak médiareprezentációja világszerte nagy társadalmi feszültségeket szül. Ráadásul az Athena története könnyen összefüggésbe hozható az utóbbi évek egyik meghatározó botrányával, George Floyd meggyilkolásának ügyével, aki a rendőrség rasszizmusa, súlyos túlkapása következtében halt meg egy intézkedés közben, ezzel beindítva az olykor szintén erőszakossá váló Black Lives Matter megmozdulásokat.
Ebben a kontextusban joggal számíthatunk arra, hogy az Athena gondolatokat és kérdéseket fogalmaz meg, ez esetben a francia társadalom és a bevándorlók kapcsolatáról. A történet a rendőrök gyilkosságáról készült videó megjelenése után indul, amelynek hatására a telepiek agressziója a tetőfokára hág. Bár érthető a közösség haragja a közülük származó Idir meggyilkolása miatt, a film alapul veszi, hogy ezek az emberek egyébként is fogékonyak az agresszivitásra, és nem a konkrét eset után fogalmazódott meg bennük először, hogy a rendőrség fölé kell kerekedniük.
Ugyanakkor előzményekből, a harag eredetéből semmit sem mutat a film, és visszamenőlegesen is csak alig utal a bevándorlók rendszerszintű kirekesztésére, mindennapi nehézségeire. Még ha a közeg leírásával meg is magyarázná a telepiek viselkedését, akkor is csak nehezen lehetne kapcsolódni a reakciók eltúlzott mértékéhez, de enélkül a telepiek jogos, vagy legalábbis jócskán megalapozott lázadását sokkal inkább állatias agressziónak mutatja.
Az óriási méretű csoportok működéséből sem látunk semmit – a testvérek egyénekként állnak a telepiek élén, a Karimot követők egyszerre halkulnak el vagy indulnak meg, ha utasítja őket. A csoport működése már szinte vallásos elköteleződésre emlékeztet, mely asszociációt a fiú kibomló, krisztusi hajviselete is erősíti. De nem csak ő, Abdel is rendelkezik a képességgel, hogy a körülötte lévőket maga mellé állítsa, és persze Moktarnak is megvannak a maga emberei. A tömegek egyfajta kórusként kísérik a cselekmény főszereplőit, de a csoportok belső konfliktusai, a szerveződés nehézségei sosem tematizálódnak a filmben.
A telepieket nem a rendszerszintű problémákból, a tehetetlenségből fakadó düh vezérli, ők csak követik a vezetőiket, akiknek a személyes érintettsége, érzelmei alapú reakciói diktálják az események alakulását. Emberileg vannak jók és rosszak, tiszta szívű lázadók, racionális és empatikus rendőrök, önző és kegyetlen drogdílerek, őrült fehér terroristák, de ennél magasabb szinten senki sem felelős, sem a társadalom, sem a rendőrség, sem a telepi csoportok, de még a hasonló filmekben gyakran előhúzott utolsó kártyát, a politikusok háttérműködését sem játsszák ki. Így végül egy olyan kérdésfelvetés helyett, amely valóban megütközést válthatana ki a közönségből, a film megelégszik egy jól ismert moralizáló tanulsággal: agresszióra nem lehet agresszióval válaszolni, a szélsőjobboldali csoportok pedig sátániak.
Nem társadalomelemzés, hanem egy kaotikus musical, amelyben az üvöltések, lövések és robbanások hangja adja a zenei alapot, a kavargó, verekedő tömeg a háttértáncosokat helyettesíti, a főszereplők pedig úgy siklanak végig a harctéren, mintha csak a táncparkettet akarnák bejárni. Gyönyörűen lángoló molotov-koktél, tűzijátékra emlékeztető, szikrázó robbanóanyagok, a kavargó füst látványossá teszik az akciókat, amik sosem túl durvák vagy csúnyák ahhoz, hogy kellemetlen legyen nézni őket.
Gavras folyamatosan egy showreel jól kalibrált esztétikai és érzelmi maximumán akarja tartani a nézőjét, anélkül, hogy túlságosan kizökkentené, de az elsőre lenyűgözően sodró lendületű jelenetek gyorsan monotonná válnak hasonló szerkezetük miatt: valamelyik szereplő megszállottan tör előre egyetlen hosszú mozgássorban, amelyben végül a jelenetet mozgató erő egy robbanás vagy kiáltás formájában fakad ki.
És bár már a témájában rokon Gyűlölet című film is élt az akkori videóklipek eszközeivel, azokat a film rendezője, Mathieu Kassovitz egyedien dolgozta át és nem a történet kipolírozására, hanem a közeg érzékeltetésére, kulturális mintáinak megjelenítésére használta. A francia filmeseket azóta is foglalkoztatja a bevándorlók helyzete, Bruno Dumont Jézus élete, Jacques Audiard A próféta vagy Ladj Ly, az Athena forgatókönyvírójának Nyomorultak című filmjei csak pár példa az elmúlt évek jelentős francia alkotásaiból, melyekben a társadalmi feszültség, az állami agresszió, a terrorizmus gondolatgazdagon tematizálódnak.
Mi értelme olyan filmet készíteni a forradalomról, amely formailag igyekszik teljesen kiszolgálni a nézője igényeit, konformista, tartalmilag pedig semmilyen bátor, konfrontatív vagy felháborító véleményt nem tud megfogalmazni?
Romain Gavras korábbi filmjeiben többször is dolgozott együtt Vincent Cassellel, és valószínűleg az Athena ötlete is táplálkozott a színész nagyszerű, öntörvényű alakításából a Gyűlölet című filmben. Gavras munkájából azonban hiányzik az a fajta formatudatosság, komplexitás és pimaszság, ami Mathieu Kassovitz esetében adott, így az Athena jobban emlékeztet pár egymás mellé rendezett videóklipre, mint egy kompromisszummentes és felszabadító alkotásra a társadalom belső feszültségeiről.
Az Athena szeptember 23-tól látható a Netflixen.
