Lőrincz Nándor: Bálinttal gimnázium óta – tehát immáron 11 éve - ismerjük egymást, osztálytársak voltunk. Utána bekerültünk a Filmműre, ő operatőrként, én mint forgatókönyvíró, mindketten hoztunk tehát valamit a közösbe. Szóval ha nem is fejezzük be egymás mondatait, az tény, hogy mindent meg tudunk beszélni, sosem csinálunk büszkeségi kérdést abból, ha épp a másiknak van igaza egy adott szituációban. Persze ebben a buliban nincsenek objektív igazságok, de mivel az ízlésünk, értékrendünk, stílusunk egy tőről fakad, fel tudjuk ismerni mindketten, hogy a konkrét filmnek épp mi áll jobban. És ezek a döntések javarészt nem forgatás alatt születnek meg, hanem előtte és utána. Jó érzés megrágni egy film alkotóelemeit, olyan mintha lenne egy egyenlet, amit a leghatékonyabban közösen lehet megoldani.
Nagy Bálint: Érdekes, hogy sokan meglepődnek ezen a felálláson pedig valójában igaz az a közhely, hogy a filmkészítés csapatmunka. Nálunk ez az írás-rendezés szintjén is nagyon működik. Szerencsére úgy vagyunk összerakva, hogy nagyon motiváljuk és inspiráljuk egymást.
Kovács Lehel és Molnár Gusztáv a 180/100-ban
filmhu: Szeretitek a formát: az egysnittes Egyéjszakásban egy éjszakai sétát követünk, a Csak segélyhívásban egy autóbaleset a keret, a 180/100-ban pedig a vérnyomásmérőgép. Tele van a fejetek ilyen és ehhez hasonló filmre alkalmazható keretekkel?
L.N: Érezzük ezeknek a formáknak a jelentőségét. Mivel színültig vagyunk ötletekkel és élményanyagokkal, jobb ha van egy keret, ami kicsit megfegyelmez minket. Én azt érzem, hogy a filmjeink egyre intimebbek lesznek, ezért egyre nagyobb szükség lesz izgalmas keretekre. Ráadásul egy forma úgy képes fegyelmet tartani, hogy közben inspirál is. Számomra az a fontos, hogy egy ilyen keret ne csak vizuális értelemben létezzen, hanem legyen dramaturgiai indok is arra, hogy használjuk. Csak olyan formából indulunk ki, mellyel kapcsolatban érezzük, hogy a történetmeséléshez hozzátesz.
N.B.: Fokozottan igaz ez a kisjátékfilm műfajára. Ha kisfilmen agyalunk, mindig megpróbáljuk meghatározni azt, hogy az adott történet mitől lesz kisfilm és nem egy kicsinyített nagyjátékfilm. Néha nehezünkre is esik megtalálni a jó megoldást. Ebben sokat segítenek a formai keretek. Bár formából indulunk ki, nem vagyunk mániások, a sztori és a karakterek sokkal fontosabbak. Bízunk abban, hogy a nagyjátékfilm lesz az igazi formátumunk…
Segítenek a formai keretek Fotó: Tóth Balázs
filmhu: Ha jól tudom, Nándinak volt ilyen gépe - kerültek be személyes élményeid a forgatókönyvbe?
L.N: Vannak vérnyomásproblémáim, és mikor rajtam volt ez a masina, megállapítottam magamban, hogy ezt egyszer majd el kell sütni, két okból: a mérésekből következő abszurd szituációk miatt, illetve azért, mert óriási paradoxon, hogy úgy kell megpróbálnod higgadtnak maradni, hogy a létező legidegesítőbb kütyü pumpálja x percenként az ütőeredet. De nem ez volt a kiindulópont. Ezt az élményt azért használtuk fel, mert éreztük, hogy kiváló eszköz és indok lesz arra, hogy kihagyásos dramaturgiával mutassunk meg egy napot. Ez az eddigi legszemélyesebb filmünk, mindkettőnknek kerültek bele saját élményei, hisz a film tartalmi alapját egy szakítás viszontagságai illetve a férfibarátság bája adja.
filmhu: A filmet teljes egészében megfinanszírozta a Rákospalotai Önkormányzat, ez hogy történt?
N.B.: Ez úgy nézett ki, hogy a rákospalotai Csokonai Művelődési Ház által meghirdetett forgatókönyvíró pályázaton nyertük a forgatási lehetőséget, és ennek az anyagi hátterét a helyi önkormányzat biztosította. Akármilyen hihetetlen, ez így állt össze. Ritka, hogy egy művház és egy önkormányzat bevállal egy ilyen szintű kezdeményezést. Emiatt természetesen nagy volt az izgalom mind a mi filmünk, mind a Szirmai Marci filmje körül, de mindkettő átment a "vizsgán". Ennek köszönhetően idén már nagyobb támogatással folytatódhatott a RÖFI nevű fesztiválra épülő kisjátékfilmes pályázat.
Középen a Csokonai Művelődési Ház igazgatója, Tóth Lajos
filmhu: A forgatókönyvet már eleve Kovács Lehel figurájára írtátok, aki egy nagyon karakteres idegbeteg figurát alakít. Polgár Csaba és Polgár Tamás alakítása is nagyon figyelemreméltó az Egyéjszakásban. Hogyan tudjátok ezt kihozni a színészekből?
L.N: Szerintem benne van az, hogy pontosan tudjuk, kire milyen szerepet szeretnénk osztani, gyakran már írás közben is. Másrészt a szituációk, amik érdekelnek minket, valóságalapúak, így a színészeink is gyakran jelzik, hogy "oké, ez már megtörtént velem, menni fog". Meg persze ott van az is, hogy nem ragaszkodunk megrögzötten a dialógokhoz. Ami a forgatáson is természetesnek hat, azt megtartjuk, ami nem, az megy a kukába, így a színész nagyobb teret tud kapni. Ez gondolom egyfajta irányított improvizációnak is nevezhető.
N.B.: Mindkét filmnél ez volt a munkamódszer, és nekünk nagyon bevált. És a színészeknek is nagyon kényelmes metódus, mert csinálni színház-szerű, a végeredmény viszont filmesebb, mert elkerüljük a papírízt. De az irányított improvizáció akkor működik jól ha már forgatókönyv szinten tudjuk, hogy mit akarunk elérni, és milyen ívet kell bejárni a színészekkel. Ha ezek megvannak, akkor nagyon jól tudunk együtt dolgozni.
filmhu: Emlékszem, a Csak segélyhívásért mindenki odavolt, az Egyéjszakást is mindenki dicsérte. A 180/100-ra milyen kritikákat kaptatok? Illetve hogyan kezelitek ezt a sok dicséretet?
N.B.: Szerencsére nagyon jó dolgokat hallunk vissza a 180/100-al kapcsolatban. Negatív kritikaként leginkább a trágárságot szokták felhozni, de ilyenkor bőven akadnak, akik megvédik a filmet. Volt, aki állítása szerint végigsírta az egészet - a röhögéstől. De szerencsére nem csak szimplán szórakoztatónak tartják. Sokakat megfogott a hangulata, és többen kiemelik azt, ahogy a város megjelenik a filmben. Volt, aki azt mondta, hogy eddig utálta, hogy itt kell laknia Budapesten, de most, hogy megnézte a filmet, rájött, hogy ez nem is rossz hely. Ez azért is érdekes, mert közben sokan mondták, hogy a belváros most olyan volt, amilyen valójában, nem volt idealizálva.
L.N: Igen, ezeknek a véleményeknek külön örültünk, mert budapesti lokálpatriótákként ez kifejezetten célunk volt. De a dicséretek nem arra valók, hogy legyezgessék az önbizalmunkat. Én azért örülök nekik, mert ezek visszajelzések, hogy jól van srácok, jó irányba haladtok, értjük mi, mit akartok mondani. A 180/100-ra a legtöbben azt mondják, hogy az eddigi legjobb filmünk. Ha pedig így van, akkor fejlődünk, és ez jó.
filmhu: Korábban már számos kisfilmet készítettetek közösen, az Egyéjszakást és a Csak segélyhívást is mindenki ünnepelte a szemlén, aztán valahogy eltűntek ezek a filmek, a 180/100-at is visszavontátok az utolsó pillanatban. Mi történt?
L.N: Az Egyéjszakás és a Csak segélyhívás a 2010-es Filmszemle után valahogy kikerült a látómezőnkből, mert mindenféle mással foglalkoztunk. De az Egyéjszakás egyébként most tavasszal szerepelt a kanadai Saguenay-i neves nemzetközi rövidfilmes fesztiválon, ahol nagyon jól fogadták. Szóval még éldegélnek ezek a filmek. A 180/100 esete a Filmszemlével meg nem olyan nagy történet: sok eldöntetlen dolog volt még a filmmel kapcsolatban és ezért az utolsó pillanatban kénytelenek voltunk visszavonni a filmet.
filmhu: Lement a Toldis vetítés, milyen volt a visszhang, mik a további tervek egyrészt a kisfilmmel, másrészt a továbbiakban?
N.B.: A Toldis vetítés nagyon jól sikerült, a hangulat is nagyon jó volt, sokáig koptattuk az aszfaltot a mozi előtt. Persze nyitott ajtóknál, hogy halljuk Káosz Kapitány antik slágereit. A filmet most próbáljuk elszórni ahova csak lehet, és a Szarajevói Filmfesztivál meg is hívta a versenyprogramjába.
L.N: Mint már említettem, tömve vagyunk ötletekkel és energiával. A tervben természetesen szerepel egy nagyjátékfilm, és még mellette két-három másik nagyjátékfilm-terv fejlesztése. Persze ember tervez, tudom, de nem tud érdekelni. Mi mindent megteszünk majd annak érdekében, hogy alkothassunk.
Részlet a filmből
