Az utóbbi időben egyre több film készül, ami a ’90-es években játszódik. Neked mit jelent ez a korszak?
Úgy gondolom, ezt az időszakot Németországban a berlini fal leomlásának öröme ellenére sokáig kellemetlennek, bonyolultnak és átláthatatlannak érezték és értékelték. Nem számítottak túl nagy érdeklődésre az ilyen filmek (a régi szövetségi tartományokban még kevésbé, mint keleten). Ha születtek is ilyen filmek, akkor leginkább tiszta vígjátéknak kellett lenniük, vagy a Stasi-ról, illetve neonáci történetekről kellett szólniuk, azért, hogy legyen benne egy kis „izgalom” is. Én másképp akartam csinálni.
A 80-as évek eleje óta Nyugat-Berlinben élek, később Kelet-Berlinben (eredetileg Kölnben nőttem fel), és számomra a '90-es évek a nagy változások korszaka, amelyben a mai „jelenünk” irányvonalai is kialakultak – Németország (és Európa) számára. Nyugat-németként szocializálódva magam is átéltem ezt az időszakot Berlinben, de többet akartam megtudni a kelet-német emberektől is erről a korszakról.
Egy kelet-német főhőssel rendelkező film számára miért ezt a korszakot választottad?
Az NDK-ban a nők jelenléte a műszaki szakmákban teljesen természetes volt. Daruvezetőként, kotrógép-vezetőként vagy gépkezelőként dolgoztak – egyenrangúként a férfi kollégáikkal. Ez lenyűgözött. Ilyen nyugaton nem létezett.
Kutatásba kezdtem a Lausitz-i energiarégióban, és sok (egykori) ipari munkást és munkásnőt kérdeztem meg munkájukról, a veszteségekről és az azzal kapcsolatos, a rendszerváltás utáni időszakban átélt létfontosságú (menekülési) élményeikről. Sokan szívesen meséltek – eddig még senki sem kérdezte őket erről.
Kép a Wilma többet akar című filmből
Nekünk sokáig a nyugat megtestesülése volt Bécs, és ez még a rendszerváltás után, a ’90-es, sőt a 2000-es években is így maradt. Mi jelentett Bécs a kelet németeknek? Miért pont oda menekül a valósága elől a szereplő?
A forgatókönyv megírása közben egy bécsi látogatásom alkalmával – akkoriban gyakran jártam Bécsben - a Standard újságban olvastam, hogy az 1990-es években Ausztriában a munkavállaló bevándorlók többsége német volt, különösen kelet-német. Ez egyszerre lepett és örvendeztetett meg: már régóta kerestem a módját, hogyan tudnám a történetet egy európaiabb szintre emelni, kiterjesztve azt Keletre és Nyugatra.
A bécsi kelet-németek azt mesélték nekem, hogy minden nehézség ellenére Bécsben szabadabbnak érezték magukat, mint a nyugat-német városokban. Nem találkoztak olyan lekicsinylő kérdésekkel, mint például, hogy „Ossi vagy?”, nem volt negatív a megítélésük, azonban a jó életminőséget élveztek. Ráadásul Bécs minden modernitása ellenére a hagyományokban gazdag házak, üzletek, kávézók nem mindegyike volt annyira kicsinosítva, vagy tűnt el teljesen a dzsentrifikáció miatt. Bécsben még erőteljesebben jelen van egy történelmi rétegződés – még a kis dolgokban, a részletekben is, amelyek az eltűnt NDK-ra emlékeztetnek, és gyorsabban teremtenek meg számukra egyfajta otthonosságot.
Hogyan választottad ki Wilmát alakító színésznőt? Milyen külső és belső tulajdonságok voltak fontosak?
Fritzi Haberlandt színésznőt már régóta ismerem a színházból, nagyon nagyra becsültem, de személyesen nem ismertük egymást. Amikor a casting során megnéztem egy színházi előadást, hogy megvizsgáljam, alkalmas lenne-e Wilma szerepére, az előadás után Fritzi a bárpultnál találkozott néhány barátjával, ahol én is ültem. Valami nagyon izgalmas dolog történt. Egy rövid üdvözlés után Fritzi gyakorlatias módon elővette a szendvicsesdobozát egy kis válltáskából, és rögtön beleharapott a szendvicsébe. Villámgyorsan éreztem: ő lehet az! Az, ahogyan a törésekkel bánik, a finom játékmódja és a humorérzéke természetesen még jobban meggyőztek. Van benne valami különleges, teljesen sajátos szépség, túl az elcsépelt normákon. Általánosságban még az is fontos volt számomra, hogy a Wilma falujából származó összes színész kelet-német háttérrel rendelkezzen, egyfajta ellensúlyként, mivel én nyugati vagyok. Fritzi Haberlandt kelet-berlini, azonnal megszerette és megértette a karaktert – gyorsan megegyeztünk.
Az összes filmedben karakteres női főhősök vannak a középpontban. Honnan inspirálódsz, amikor megalkotod őket?
Mivel magam is nő vagyok, sok erősséget és gyengeséget ismerek belülről; a saját álmaim, vágyaim és elképzeléseim is inspirálnak. De merítek a valóság megfigyeléséből, az átélt dolgokból, a hallott történetekből, a barátaimtól, az irodalomból, a dokumentumfilmekből is. Olyan sok forrás létezik… Úgy gondolom, van bennem egy szűrő, ezért észreveszem például, hogy a szereplőim - és nem csak a női szereplők - gyakran rendelkeznek egy adag makacssággal, néha egészen az anarchiáig mennek el, és imádják a szabadságot, annak ellenére, hogy azt nem mindig könnyű megélni.
Wilma egy közösségi lakásban talál magára. Neked is vannak tapasztalataid ezzel a fajta életformával?
Hét évig éltem egy közösségi lakásban – érdekes időszak volt, amelynek során sok mindent kipróbáltam. Vannak olyan barátaim is, akik egész életükben ilyen lakóközösségben élnek a párjukkal vagy egyedül. Úgy gondolom, ez az időskorra is érdekes megoldás lehet.
Kép a Wilma többet akar című filmből
Sajnos nem beszélek németül, így én nem hallom a különbséget, de a filmben is tesznek említést arról, hogy a Bécsbe között ismerősnek osztrák lett az akcentusa. Milyen mélyebb réteg bújik meg emögött?
Wilma barátja, Martin, aki szintén Wilma falujából származik, egyrészt azzal próbál beilleszkedni, hogy bécsi nyelvjárást kever a németjébe. Emellett ezzel egy kicsit Wilma és a volt erőművi kollégái előtt is szeretne dicsekedni azzal, hogy neki sikerült elmennie a nagyvilágba - bár valójában nem éppen a legideálisabb helyen kötött ki, hiszen egy barkácsáruházban dolgozik, ráadásul nem is különösebben boldog. A gyönyörű Bécsben is megeshet az ilyesmi az emberrel, csak eleinte nem akarja beismerni Wilma előtt.
Wilma zárkózott nő, azonban a film folyamán többször is betekintést nyerünk az álmaiba.
Mivel Wilma eleinte nem beszél a mély érzéseiről, a három álmot, látomást belső fejlődésként hoztam létre számára. Ehhez G.W. Pabst Egy lélek titkai című némafilmje adott ihletet. Az első álomban feldolgozza a férje és a barátnője közötti viszonyt, és új szintre lép, a második álmot inkább halálközeli látomásnak tekintem. Ez a szolidaritást kifejező álom egyben a „közös erőfeszítésről” is szól, amit korábbi munkája során az erőműben tapasztalt. Egy olyan energia, amely számára még mindig érvényes és erőt ad. A számára új kapitalizmusban elszigeteltség és verseny uralkodik, ahogyan azt ő maga is megtapasztalta. A harmadik álomban a régit, a romlottat köpi ki magából – hogy helyet adjon az újnak. De a néző nyugodtan másképp is értelmezheti… ez csupán egy lehetséges szemszög.
Már egy éve látható a filmed számos országban. Tapasztaltál értelmezési különbséget nyugat-európai nézők és azok között, akik a volt vasfüggöny mögötti országokban élnek?
Igen, voltak különbségek – a kelet-németeket természetesen egészen másképp érintette a dolog, eszükbe jutottak a (részben) nehéz idők, és gyakran meg is köszönték, hogy végre valaki elmesélt egy ilyen történetet egy hétköznapi nőről. Voltak, akik közvetlenül a film megnézése után nem is tudtak rá reflektálni, de odajöttek hozzám, és azt mondták, otthon, egy pohár bor mellett, nyugodtan szeretnének majd beszélgetni róla, mert annyi emléket és érzést idézett fel bennük a film. Magdeburgban, a nagy, teltházas teremben egy idősebb hölgy felugrott a székére, felemelte a karját a levegőbe, és lelkesen kiáltotta: „Igen, mi, kelet-német nők, erős nők vagyunk!” Fritzi és én meghívott vendégként beszélgettünk a közönséggel, és mindketten el voltunk ragadtatva. Néhány kelet-német látogató azt hitte, hogy én is kelet-német vagyok; számomra ez dicséret volt. Aztán teljesen meglepődtek, hogy nyugatnémetként miért foglalkoztam ezzel a témával ilyen behatóan… hiszen a nyugatiakat nem szokták érdekelni a kelet-németek – leggyakrabban ezt tapasztalták.
Kép a Wilma többet akar című filmből
A nyugat-németeket is meghatotta a film, nagyon megszerették Wilmát, és valamennyire talán szégyellték is magukat. Újra elgondolkodtak a rendszerváltás, újraegyesítés időszakán, és valószínűleg néhányan ráébredtek a saját oldalukon (nyugaton) elkövetett hibákra, mulasztásokra és az arroganciára. Meglepődtem, hogy a régi szövetségi tartományokban is ennyien érdeklődtek a film iránt. A „mély, régi Nyugaton”, a ludwigshafeni fesztiválon 800 néző volt egy sátorban, erre még a fesztiváligazgató sem számított. Még egy nappal később is odajöttek hozzám beszélgetni a nézők. Volt egy látogató egy mély déli faluból, aki még soha nem járt Kelet-Németországban. Igazából nem is volt kedve odautazni, de elismerte, hogy most mégis elgondolkodott: a kelet-németeknek valószínűleg mégsem volt olyan egyszerű… át kell gondolnia a dolgot… és ezért köszönetet mondott nekem.
Többször is megkérdezték tőlem, hogy összefüggésbe hoznám-e ezt a történetet a németországi AfD párt jelenlegi erősödésével. Igen, összefüggésbe hozom, különösen azzal, hogy a keletiek úgy érzik, „nem igazán látják őket” – amit gyakran kaptam visszajelzésként az előadások után.
Bár nem sok marad Wilma számára az otthonában, mégis nagy lépés számára, hogy középkorúként teljesen új életet kezd. Jöttek visszajelzések arról, hogy mennyire volt inspiráló középkorú nőknek a karakter?
Igen, sok nő jelzett vissza, és minden korosztályból nagyon kedvelték Wilmát, példaképként tekintettek rá, megértették őt és azonosultak vele. A keleti országokból származó, az átalakulás utáni generációhoz tartozó lányok is meséltek nekem édesanyjukról, és azt mondták, szeretnének újra beszélgetni erről a korszakról az anyukájukkal, mert ez korábban sosem történt meg igazán mély beszélgetésekben.
Mit szeretnél, hogy a Szemrevaló magyar nézői milyen érzésekkel távozzanak a moziból?
Úgy gondolom, ha úgy érzed, leragadtál valahol, vagy egyszerűen már semmi sem működik jól az életedben, soha nem késő megváltoztatni – akárhány éves vagy. Az energiáink megújíthatóak. El lehet menni, de vissza is lehet térni – és a távoli helyeken szerzett új tapasztalatok révén friss szemmel nézni a régi otthonra, sőt, talán új megközelítéssel új életet is lehelni bele. Az a fontos, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, bárhol is legyünk – a legjobb képességünk szerint.
A Wilma többet akar a Szemrevaló Fesztiválon lesz látható, október 21-én és 24-én a budapesti Művész Moziban, október 22-én a szegedi Belvárosi Moziban, október 29-én a debreceni, október 31-én pedig a pécsi Apolló Moziban. Az október 21-én 19.00 órakor kezdődő vetítés után a Művész moziban a közönség Maren-Kea Freese-vel, a film rendezőjével beszélgethet.
