A párhuzam azonban mégis működőképes, hiszen a Rage Against the Machine éppen az amerikai rendszer mátrixát próbálja (próbálta) újra meg újra szétzúzni, rámutatva összefüggésekre, melyek első pillantásra rejtve maradnak. Ha ezt elfogadjuk, akkor a filmek Rage számokkal történő befejezése nem más, mint az egész problematika aktuálpolitikai szintre redukálása (konkretizálása).

A Rage Against The Machine pedig kijelöli a filmek zenei világát, mely nehezen tudna elszakadni a kortárs amerikai rock/metal színtértől. Még két szólózenész, Marylin Manson és Rob Zombie is visszatérő vendég a második Mátrix zenealbumon, utóbbi a szokásos kántálós, elektro-metál dallal, mely az első nagy White Zombie siker, a Welcome to Planet MF óta kanonizálódott és kellőképpen unalmassá vált, míg az előbbi a válogatás egyik legeredetibb tétele: az önplágiumhoz bizony gyakran szintén közel kerülő Manson most meglepetést okozott.

Ami az egész album fő tendenciáit tekintve nem is olyan nagy meglepetés, ugyanis mintha minden együttes a saját maga által meghatározott kereteket szeretné túllépni, egy pillanatra kitörni a mátrixból és valami mást csinálni. Így történhetett meg az, hogy a leginkább heveny nyáladzásáról híres Linkin Park egy instrumentális, elektro-zúzdát produkált, melynek a címe is jelzés értékű: Session.

A Deftonesra ez éppen nem érvényes, ők a mai kemény zene Neója, szabadon mászkálnak stílusok, és hangulatok között, néha saját találmányokkal gyarapítva a zenei világ kelléktárát. Ezért nem értem, a szokatlanul erőltetett és mindenáron a saját, eleve nehezen behatárolható stílustól való különbözni akarást. A Lucky You annyira lágyra sikerült, hogy Chino Moreno énekes önálló kezdeményezése, a Mátrix –Újratöltve albumon bemutatkozó, alapvetően trip-hop formáció a Team Sleep egy sokkal húzósabb és keményebb számmal képviselteti magát.
Végül az album húzószáma egyértelműen a film számára írt Sleeping awake, mely egyszerre képes felbontani és megtartani a jellegzetes P.O.D. hangzást.

De a metál mellett jelen vannak az elektronikus zene nagymenői is, Rob Dougan, Juno Reactor, Fluke, és Don Davis, mely zenék nem kizárólag a második cd-n kaptak helyet. A kétféle lemez egyébként nagyszerűen jelzi azt a hibás produceri koncepciót, miszerint a nem kifejezetten hollywoodi stílusú sikerfilm folytatását már teljesen a bevett hollywoodi szokások szerint próbálják értékesíteni, mind a történet, mind az effektek, az akciójelenetek és a filmzene szintjén is. Ez utóbbi esetében oly módon, hogy egyszerre próbálnak a metálosoknak és az elektro-dance fanatikusoknak a kedvében járni. De a két cd egy másik tengely mentén is szétválasztható: míg az első lemez inkább az „inspired by” (a film ihlette) kategóriába sorolható, a második a filmben is hallható eredeti zenei témákat gyűjti össze.
 
Egy biztos, a két cd-n mindenki találhat néhány neki tetsző dolgot, ha mást nem a filmelőzeteseket, az Animátrix részleteit, vagy a számítógépes játék titkos kódjait. De a néhány jó szükségképpen maga után von egy csomó rosszat is, ami felveti a kérdést: Megéri a pénzét?