Több ok miatt alakult így. 2019 áprilisában szavazott nekünk bizalmat a közönség az Inkubátor pitch fórumán. Két hét múlva kiderült, hogy terhes vagyok. Szóval tulajdonképpen kétpetéjű ikerterhesség volt ez, a baba és a film. Az Inkubátor ügyintézéses része ősszel szokott lezajlani, eddigre kellett benyújtani a pályázatot a nyerteseknek, amelyeket ekkor hivatalosan is lepapíroznak. A terhesség miatt vis maiorra hivatkozva halasztást kértünk, ám pont ez volt az az ősz, amikor a Filmalap átalakult Filmintézetté. Nagyon igyekeztünk kisajtolni belőlük egy hivatalos iratot, amiben az áll feketén-fehéren, hogy én márpedig ezt a pályázatot mindenképpen elnyertem, mert féltem, hogy esetleg elkallódik az átállásban.
De meg lett a papír, és ezzel elkezdődött a csúszás. Miközben a doktori disszertációmat próbáltam felgöngyölíteni a hasfájós baba mellett, kitört a Covid is. Szorgalmasan fejlesztettük a forgatókönyvet, már szinte a forgatás küszöbén jártunk, amikor satufék és éles kanyar: eldöntöttem, hogy a főhős mégsem tinédzser fiú lesz, hanem egy felnőtt férfi. Ez persze a történet teljes újraszervezését igényelte.
Ha eredetileg Benettben gondolkodtál, miért változtattátok meg a karakter, Máté életkorát? És hogyan tértél vissza mégis hozzá?
Már az elejétől kezdve Benett volt az inspiráció a karakterhez. Sokszor felmerül a kérdés, hogy ha ez a film az én személyes sztorimból nőtt ki, miért fiú a főhős, és miért nem lány. Ha visszagondolok, valójában azért, mert már az egyetemen is láttam Benettben valamit, ami saját magamra emlékeztetett. Ezért kértem fel Für Anikó mellé, hogy csináljunk egy pilot-jellegű jelenetet.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy a filmhez majd valaki mást fogunk castingolni, mert Benett túl idős a szerephez. El is kezdtünk fiatalokat castingolni Dér Zsolttal és Belinszky Fannival, aztán történt egy fordulat: Benettnek ítélték a Junior Príma Díjat, amit ő bizonyos okokból az átadón nyilvánosan visszautasított, egy keresetlen beszédet intézve a közönséghez.
Mommy Blue
Amikor ezt másnap a sajtóból megtudtam, a fejemhez csaptam, hogy pontosan ezért benne gondolkodom. Mert ilyen extrém nagy az igazságérzete. Felidéztem a pilotot is, hogy milyen csodálatosan működnek együtt Anikóval. Ráébredtem, hogy ez nem átlagos, hogy két színész ennyire hamar megtalálja az összhangot, hogy ilyen jó az ún. kémia köztük. És ha ez ennyire működik, akkor teret kell nekik adni.
Ekkor már nagyon közel voltunk az utolsó draft leadásának határidejéhez, de mi egy huszárvágással fogtuk, és újraírtuk az egészet. Megkerestük, mi lehetne az, ami a tinédzserkor helyett egy hasonlóan súlyos dramaturgiai erővonalat képez egy már felnőtt férfi életében. Ez lett a gyerekvállalás.
Tehát így még egy elemet be tudtál emelni a forgatókönyvbe a saját életedből.
Így van. Mint ahogy végül is a Covid is része lett a filmnek. Végül is szinte minden, ami történt ez alatt a sok év alatt, valahogy ahhoz tett hozzá, hogy egy jó ívet kapjon a történet.
Arról már a forgatáson is beszélgettünk róla, hogy kamaszkorodban az édesanyád elvesztette a látását, és ez inspirálta a történetet. Az, hogy elkészítetted ezt a filmet, segített valamiben jobban megérteni vagy újraértelmezni a saját édesanyáddal történteket és a ti kapcsolatotokat?
A film készítése nem nagyon hatott terápiás jelleggel. Nem voltam már annyira benne ebben, hogy mondjuk az írás vagy a forgatás során így megérintsen, vagy nehézséget okozzon. Úgy gondoltam, hogy annyira kívülről-belülről ismerem ezt a történetet, hogy nem lesz gond, ha instruálnom kell a színészeket, hiszen mindent tudok erről a témáról. Nem is nagyon kellett, mert annyira profik, hogy mindent tudtak nélkülem is, kicsit néha feleslegesnek is éreztem magam a forgatáson.
De az nagyon érdekes, hogy amikor megfogalmaztam azt a bizonyos tézismondatot, hogy „jó, de miért akarod ezt a filmet megcsinálni?”, akkor rájöttem, hogy bármennyire is szentimentális, azért, mert ha elkészül ez a film, és tud adni valamit az embereknek, akkor talán egy kicsit kevésbé fogom hiábavalónak érezni azt, amin az anyukám annak idején keresztülment. És akkor ezt így félretettem.
A forgatáson rengeteg praktikus dolgot kellett megoldani. Ez a folyamat folyamatosan kognitív és intuitív kihívások elé állítja az embert, egyszerűen nincs időd arra, hogy közben azon gondolkodj, érzelmileg mi történik veled. Viszont amikor megvolt a bemutató Miskolcon, odajöttek az emberek, és a szemükben ott volt a megérintettség és a hála, hogy milyen élményt adott nekik a film, egyszer csak bennem is elkezdett bekapcsolni valami. Gyakorlatilag most indult el ezzel ennek a filmnek a terápiás hatása számomra, most kezd enyhülni bennem a 16 évesen konzervált keserűség. Egy csepp enyhülést jelent minden egyes ember, akinek ez a történet adni tudott.
Vilmányi Benett, Für Anikó és Mayer Bernadette / fotó: Kárász Karolina
A fentiek alapján nyilván mindenki rögtön Mátéval azonosítana téged a filmben, hiszen az ő szemszögéből mentél át a történteken. De mire elkészült a film, már te magad is anya lettél. Mennyi került belőled az anyuka, Krisztina karakterébe?
Nagyon más karaktert választottam Anikó személyében, az anya szerepére, mint amilyen habitusú az anyukám volt. Talán azért, mert én is benne vagyok a figurában, és ez csak hatványozódott, amikor anyává váltam magam is. Amikor megszületett a kisfiam, súlyos érzés ütött bennem tanyát: életet adtam egy kis lénynek, de ez az élet magában foglalja a végességet is. Ebben az érzésben rejtőzik az elengedés fogalma is, amit persze átminősít a tény, hogy a felnőtté vált gyermek elengedésének záloga annak saját, boldog élete.
És miért Für Anikót nézted ki az anya szerepére?
Nagyon korán felmerült bennem ő, annak ellenére, hogy személyesen nem ismertem, és nem tudtam, hogy olyan-e, amilyennek elképzelem. Volt a fejemben egy kép, ahogy szerintem mindannyiunkban van egy Für Anikó-kép. Úgy véltem, hogy érzelmileg nagyon nagy spektrumot képes bejárni, hogy ízig vérig megéli az életet, de azt is tudja, milyen a pokol. Azt hiszem, bevált a megérzésem, mert tényleg komfortosan mozgott a forgatókönyvben, otthonos volt neki a karakter.
A két főszereplőt már a pekingi filmfesztiválon tartott világpremier alkalmával is díjjal illették, a kritikák is ódákat zengenek róluk. Szerinted mi a titka annak, hogy Benett és Anikó ennyire jól működnek együtt a vásznon?
Teljesen másból jönnek, teljesen más generáció, szóval ezért sem evidencia, hogy ennyire flottul működnek együtt, mégis létrejött két csillag együttállása. Én is meg akartam fejteni, hogy mi a titok nyitja. Benettről már régóta észrevettem, hogy amennyire markáns, karcos figurának tűnik, valójában egy nagyon gyermeki lélek, és szerintem ettól ilyen csodálatos színész, hogy gyermeki ösztönökből építkezik. Miután megismertem Anikót, rájöttem, hogy benne ugyanígy megvan ez a gyermeki lélek. Talán ez kapcsolódik bennük.
Úgy érzem, a film humora elsősorban a kettőjük szellemes, egymásra felelgetős dialógusaiból adódik. Mennyire kellett ügyelnetek arra a forgatókönyv írása közben, hogy ne essetek át a ló túloldalára, a vicces szövegek ne vegyék el a cselekmény drámai élét?
Tudatosság inkább abban volt bennem, hogy ebből a filmből ne vesszen el a humor. Nagyon bíztam abban, hogy azonnal észreveszem, ha valami olcsó humornak hat. Sok időt töltöttem nem látók társaságában, és rám is ragadt valamennyi abból az öniróniát sem nélkülöző fekete humorból, amelyet legtöbbjük fenomenálisan alkalmaz a hétköznapok nehéz pillanataival szemben.
A férjemmel, Nagy Zoltán filmrendezővel írtuk a forgatókönyvet. Egymásnak dobálgattuk a labdát: hol ő írt egy jelenetet, és én voltam a dramaturg, hol pedig én írtam egy jelenetet, és ő volt a dramaturg. Kialakult egy nagyon jófajta labdajáték. Zolinak szuper humora van, egymás között meg végképp felszabadultan tudtuk ezt a csiki-csuki, csipkelődős felelgetést kialakítani. Nem volt ez egy igazán tudatos, patikamérlegen kimért dolog, hogy akkor most mikor kell dráma, mikor humor, hanem egyszerűen ráéreztünk, vitt minket a történet jelenetről jelenetre, mi pedig hagytuk magunkat.
Mommy Blue
Gyakorlatilag egy évet látunk a szereplők életéből, dramaturgiailag az évszakok tagolják a filmet, sokszor többhetes, hónapos időugrásokkal a jelenetek között. Miért döntöttetek úgy, hogy így mesélitek el a történetet?
Több is, mint egy év. Úgy hiszem, ez a történet nem tud kisebb idősávban megtörténni. Az évszakokat hívtuk segítségül, hogy érzékeltessük a nagyobb időugrásokat. Életkortól függetlenül egy beteg, hosszasan ápolásra szoruló embernél gyakran előfordul, hogy a rossz közérzet mentálisan is eluralkodik rajta: rigolyásabb lesz, talán kevésbé simulékony. Egy kicsit talán tabu is ezt kimondani, pedig valójában magunkon is érezhetjük ugyanezt, ha csak egy influenzán esünk át.
Persze kezdetben az ápoló felet erősen áthatja az együttérzés, idővel azonban a frusztráció és a stressz is rátelepedhet a kapcsolatukra. Hiszen ilyen a hétköznapok vasfoga. Ez fontos felismerés volt magam számára, hogy egyszerűen kell ennek a történetnek az, hogy fel tudja ölelni ezt az időt. Ha túl korán megtörtént volna, Máté karaktere már rögtön indulatos vagy türelmetlen az anyjával, akkor a néző csak azt fogja vele kapcsolatban érezni, hogy milyen szívtelen és bunkó. Pedig valójában nem erről van szó, hanem arról, ahogyan a hétköznapok lassan elfogyasztják azt a türelmet és szeretetet, amiből addig éltek.
A filmben nem látunk olyat, hogy Krisztina szeme előtt elhomályosul a világ. Te magad is operatőrként végeztél, milyen képi világot képzeltél el a filmhez? Csepeli Eszter operatőrrel szándékosan kerültétek az ilyen konvencionálisabb megoldásokat?
Először úgy indultunk neki, hogy egy látását elvesztő nőről szól a film, ezt pedig valahogyan vizuálisan is meg kell jelenítenünk. Miközben ott ül a néző a sötét moziteremben, helyezzük bele abba az élménybe, hogy milyen gyengénlátóként élni, majd egyre kevésbé látni. Eszterrel nagyon sok inspirációs forrást küldözgettünk egymásnak: festményeket, fotókat arról, hogy milyen vizuális gesztusokkal lehetne megzavarni a térélményt. Még egy „fekete jelenetet” is terveztem. Aztán lassan rájöttünk, hogy minden ilyen megoldás didaktikusan hat, mert ez a történet valójában nem magáról a látás elvesztéséről szól, hanem annak érzelmi következményeiről.
Van egy jelenet, amikor Krisztina már alig lát, lesodródik a zebráról, és pánikba esik. Azt gondoltuk, milyen jó lenne, ha életlen autók mennének körülötte, és ezt az ijesztő káoszt azzal érzékeltetnénk, hogy nézőként mi sem tudjuk, merről jönnek. Papíron jól hangzott, de Balla Gáborral a vágóasztalon szembesültünk vele, hogy a film egyszerűen kidobta magából. Bár látszólag ez egy speciális történet, valójában nem csak egy vak nőről és a fiáról szól, hanem arról, hogyan kapcsolódunk egymáshoz, és mennyire törékeny ez az egyensúly. Vizuálisan sem az volt tehát a feladat, hogy megmutassuk, milyen nem látni, hanem hogy megmutassuk, milyen megélni a nem látást.
A film címét egy Farkas István festményről kapta. Eleve ez a kép inspirált vagy a történethez illő képet kerestetek?
Amikor írtuk a jeleneteket, annál a résznél, amikor Máté esti mesét mond az anyjának, Zoli felvetette, hogy mi lenne, ha ehhez egy művészeti albumot venne le Máté a polcról. Nagyon szeretem Farkas Istvánt, ezért újra végignéztem a festményeit, és akkor találtam rá erre a képre, amelynek a valódi címe Végzet. Valahogy már a színeiben is benne volt a történet: egy sápadt, tekintet nélküli nő, aki úgy kapaszkodik a férfiba, ahogyan egy vak belekarol a másikba. Még a pálca is felidézte bennem a fehér botot.
Ezt választottam „mesének”. Aztán haladtunk tovább a történetírással, és arra gondoltunk, milyen jó lenne, ha a festmények szóbeli leírása visszatérő elemként jelenne meg, és ezen keresztül az érzelmi állapotokat is tudnánk hangolni közöttük. Felmerült az is, mi lenne, ha az anya ugyanebbe a képbe csavarodna bele. És végül az utolsó mozaik is a helyére került: a Végzet motívuma beteljesítette a küldetését a történetben.
A filmetek az Inkubátor Programban készült. A filmtámogatási rendszer jelenleg átalakulóban van, így nem tudjuk pontosan, mi lesz, de ha megmarad az Inkubátor, akkor a tapasztalataid alapján hogyan lehetne jobban működővé tenni?
Nagyon remélem, hogy folytatódik. Fontos lenne, hogy legyen egy szakmai szem, amely arra is figyel, hogy egy adott filmterv milyen támogatási összegből valósítható meg reálisan. A nullkilométeres filmrendezőknek az egyetemen nem tanítják meg, hogyan kell felmérni egy játékfilm büdzséjét, mi az, ami valóban megvalósítható.
Nem történhet meg, hogy egy elsőfilmes rendező a forgatás kellős közepén kényszerül jeleneteket kihúzni a filmből, miközben hetek óta napi három órát alszik. Ezek felelős döntések, amelyek akár végzetes sebeket is ejthetnek a történeten. Az sem tesz jót a szakmának, hogy az inkubátoros filmekbe sokan áron alul vagy akár ingyen jönnek el dolgozni, mert a produkció nem tudja őket megfelelően megfizetni.
Ami még nagyon tetszene, ha a szakmai zsűri és a közönség mellett az utca embere is szavazhatna arról, melyik tervek nyerjenek. Adófizetőként bárkinek lehessen beleszólása abba, hogy az ő pénzéből milyen filmek valósulnak meg. És akkor talán nekik is nagyobb kedvük lesz moziba járni, hogy lássák, jól tették-e, hogy arra a kulturális termékre szavaztak. Fontos lenne, hogy ezáltal már a film megszületése előtt kialakulhasson egy közösségi kapcsolat a filmmel.
