Amikkel nem foglalkozok: nemzeti összefogás napja, egészségnap az aulában koleszterinméréssel és dohányzókat riogató standokkal, az eszeveszett napsütés, ami alatt Szombathely kicsit kiüresedett utcáin sétáltam. Amivel igen: két dokumentumfilm, egy rövidfilmes blokk és egy orosz játékfilm.
A bolgár Hotel Éden minden nemzetvédő holtversenyben legrosszabb rémálmát mutatta be: Bulgária egyik kisvárosának határán egy hetvenes években épült panelházat teljes mértékben birtokukba vettek a cigányok. A 20-as blokk először ajándék és remény volt sokaknak, aztán az ezerötszáz lakó teljesen tönkretette a lakótelepet, eltűntek az ablakok, felszedték a parkettákat, központi vízellátás már rég nincs, a házak tövében szeméthalmok állnak amikből lovak legelnek és amiken kisgyerekek mezítláb taposnak. Sophie Tzavella filmje a lehető legjobb megoldást választja a témájához, a blokk tervezőjétől eltekintve egy kívülálló sem szólal meg, minden véleményt a helyi lakók szájából hallunk és a saját szemünkkel, minden kommentár nélkül látjuk, ahogy az erkélyekről dobálják le a családanyák a lavórnyi szemetet. Persze nem minden lakó örül ennek, de a kiút nehéz, legyen az ember műanyag palackokat gyűjtögető guberáló vagy transzvesztita prostituált. Pedig a 20-as blokknak az égadta világon semmi romantikája nincsen, egy egészségügyi és szociális pokol a hatalmas betonépítmény.
Tzavella egy dologban botlik meg, úgy akar szerkezetet és keretet adni a filmjének, hogy a blokk egyik albínó lakóját valami isteni megfigyelőként állítja be, aki felügyeli az ott élők életét és angyalként áll a hátuk mögött. Ez jobb szó híján baromi béna, ráadásul olyankor előtérbe kerül a beavatkozói szándék, ami nélkül a spontán események is kevésbé tűnnek annak. De a Hotel Éden még így is meggyőző film, újabb biztosítéka annak, hogy az európai dokumentumfilm-iparban az HBO egyre nagyobb és úttörőbb szereplő lesz.
És hogy mi a nemzetvédők másik legrosszabb rémálma? A gonosz zsidók, akikről pedig A magányos szamaritánius szólt. A putrik életével tisztában vagyok, de a szamaritánus és a judeaizmus közötti töréssel már kicsit nehezebb volt felfognom. A szamaritánusok Garizim-hegyén párszázan élnek, sokkal szabályozottabb körülmények között, saját ábécével és 612 parancsolattal. Ebből a szereplők szerint is szektában élő közösségből ugrott ki egy család négy lánya, amiért egyikőjük más vallásból választott párt magának. Az apát ugyancsak kiközösítették, amiért tűrte, hogy lányai ezt tegyék. A ma körülbelül hetvenéves, szinte teljesen vak apát meghurcolták, ok nélkül pár napra lecsukták, a lányaikat megvetették a közösségben, még ma is nemkívánatos személyek a szekta telephelyén. Ez azonban nem akadályozza meg az apát, hogy gyakorolja a vallást és betartsa a szabályait otthon - anélkül, hogy azok még a tagjaik között tartanák. Az egyik kiugrott lány, Sophie Tzedaka, ráadásul országszerte híres énekes és színész lett, ezzel még nagyobb fityiszt mutatva a szamaritánusoknak, akiknek elég csapás volt az, hogy a férfiakkal túlterhelt közösségből ki kellett négy lányt zárniuk.
Hogyha ez a történet bárkiben érdeklődést kelt, azt érdekelni fogja A magányos szamaritánus is. A filmben végig Sophie-val tartunk, aki próbálja rábeszélni apját, hogy hagyja a francba az egészet, de közben ő maga is kétségekkel teli a saját kiközösítését illetően. Pedig amikor a vallás főpapjának vezetője kijelenti egy interjúban, hogy ő gondolkodás nélkül lefejezné álmában a lányát, ha más vallásúval járna, akkor bennem ugyan nem lenne kétely, futnék amilyen gyorsan csak emberileg lehetséges.
Persze a dokumentumfilmek olyanok, hogy ha már elég érdekes a téma és elégségesnél jobban nyúlnak hozzá, akkor engem már megvettek. Ez a két rövid doksi határozottan jó is volt, messze érdekesebb, mint a kisfilmes blokk, amit rögtön utána néztem, mondjuk sokkal több radikális érzelmet is váltott ki belőle. Ahelyett, hogy végigmennék szisztematikusan azokon a filmeket, amiket rajtam kívül kábé tizenöten néztek végig és az olvasók nagyrésze soha a büdös életben nem fog látni, inkább kiválasztom azt a kettőt, ami teljesen kiakasztott.
Van az európai filmművészetnek egy olyan műfaja, amit én csak hahaha-filmeknek hívok. A hahaha-filmek lényege, hogy történetük nagyrésze azon alapszik, hogy egy bizonyos, mások szemében egzotikusnak tűnő népcsoport különös viselkedése szórakoztat minket. Kelet az kelet? Hahaha, pakik! Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén? Hahaha, spanyolok! Macskajaj? Hahaha, cigányok! Észak? Hahaha, norvégok! Ezek egyáltalán nem biztos, hogy rossz filmek, jó esetben tényleg szórakoztatnak minket azzal, hogy nem csak a dilit próbálják bemutatni, de szerencsétlen esetben semmit nem adnak hozzá a közvéleményben élő sztereotípiákhoz, sőt, erősítik őket és még nehezebbé teszik, hogy filmkészítők ezekből a közhelyekből kitörjenek. A horvát Riszájkling a hahaha, cigányok lehető legrosszabb formáját hozza. Egy falun élő cigánycsalád dorbézolás után felkel, kimegy a szeméttelepre, guberál ruhát a legidősebb fiúnak, majd elkísérik az első munkanapjára. Ez egyébként egy teljesen jó szatíra lehetne, vagy komoly társadalmi problémával foglalkozó csattanós melodráma, de ezeket nehéz komolyan venni, ha a cigányokat mosdatlan, iszákos, csípőből aranyköpésekkel szállító, de közben ostoba, kulturálatlan csürhének mutatják, akik igazából mind szeretnivaló, dilis figurák. Akik a fiúk első munkanapján olyan murit csapnak, ahol hátul pipázik és csulázik a nagymama és akik a guberálás közben a csiklóval viccelődnek. Értem én a groteszket meg a művészi túlzást, de a világon nem minden az.
A másik rövidfilm annyira kellemetlen volt, hogy írni róla is az, főleg, hogy semmi fogást nem tudok találni rajta. Az még szomorúbb, hogy egy fiatal magyar srác munkája, aki olyan magasra próbált törni a nagyívű művészi megmondás és az idolok előtti tisztelgés előtt, hogy katasztrofálisan elbukott. Sajnálom, Török Marcell, értékelem az ambíciót, de 15 perc után kijöttem a háromnegyed órás filmedről (Margarét). Megértem, hogy nagy hatással volt rád a Florida, a paradicsom, ezért kiteszel egy Jarmusch-, és egy Tom Waits-posztert és beleteszel egy hosszú jelenetet, amikor a szereplőid pont azt a filmet nézik. De amikor az egyikőjük egy rossz viccet ismételget percekig és a másiknak közben megjelenik egy orosz nő szelleme, akkor nekem inkább a Radírfej gumicsirkés vacsorajelenete ugrott be. És tudom, hogy te nem azt akartad.
Az előző napi mexikói nagyfilmes sokk után vágytam valamire, aminek van eleje, közepe, vége. Megkaptam. Az orosz Csendes lelkek egy gyász és egy temetés road movie-ja Észak-Szibériában, azzal a csavarral, hogy a gyászolók az ősi merva közösség tagjai, akiknek a szokásai eltérnek attól, amihez mi a nyugati világban hozzászoktunk. Az ősi közösség persze nem jurtákat és faggyúvacsorákat jelent, az egyik főszereplő egy papírgyár igazgatója, a másik pedig annak a gyárnak az alkalmazottja, temetni pedig az igazgató fiatal feleségét viszik. Fedorcsenko filmjében kevés a szó és kevés a cselekmény, de mégis leköt. Talán azért, mert nem csak szimplán egy gyászról szól, hanem a kihalófélben lévő szokásokról, amikről nem lehet eldönteni, hogy kell-e foggal-körömmel kapaszkodni vagy hagyni kell elsorvadni őket. Vagy ott a középút, amit a Csendes lelkek szereplői választanak: a rituális hullaégetés után szétszórni a hamvakat a Dvinában és utána enni egy szusit egy plázában Moszkva külvárosában.
