Réka, 1956-os emigráns szülők gyermekeként, amerikai magyarként személyes kötődésed van a témához, filmes munkásságod is szorosan kapcsolódik 1956-hoz. Hogyan nőtt ebből ki az 56-os események 70. évfordulójára a filmfesztivál ötlete?
1956 mindig ott volt a családi történetünk hátterében. Amerikai magyarként abban nőttem fel, hogy kizárólag azért születtem Amerikában, mert 1956 után a szüleimnek el kellett hagyniuk Magyarországot. Ez az örökség akkor is meghatározott, amikor még nem tudtam, mit kezdjek ezzel, vagy egyáltalán akartam-e foglalkozni vele.
Amikor közeledni kezdett a 70. évforduló, eszembe jutott egy korábbi, meghatározó élményem: 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján rendezték meg a 13 nap remény című '56-os dokumentumfilm-fesztivált a Puskin moziban, a MADE, vagyis a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete szervezésében. A szakmai zsűri elnöke Gyarmathy Lívia filmrendező volt.
Abban az időben készítettem az első személyes dokumentumfilmemet édesapámról és a forradalomról, de végül nem neveztem be a fesztiválra. Úgy éreztem, amerikai magyarként, újságíróként mit tudnék én mondani 1956-ról, amit az itthoni közönség ne hallott volna már ötvenhatszor? Ezt a kételyemet Gyarmathy Lívia oszlatta el, aki később a mentorommá vált, és meghatározó szerepet játszott abban, ahogyan filmkészítőként gondolkodni kezdtem. Azóta még öt olyan filmet készítettem, amely valamilyen módon kapcsolódik 1956-hoz, különösen a nyugati magyar emigráció történetéhez.
Amikor a 70. évfordulóra gondoltam, úgy éreztem, jó lenne ismét teret adni az '56-os filmeknek, és lehetőséget teremteni arra, hogy a különböző filmes megközelítések párbeszédbe kerüljenek egymással. Nem igazán láttam, hogy a filmszakmában elindult volna egy ilyen kezdeményezés, amihez lehetett volna csatlakozni, és az évfordulóhoz kapcsolódó filmes pályázatok sem jelentek meg. Végül úgy döntöttem, hogy az 56Films keretében megpróbálom megszervezni a fesztivált, a saját tudásomra, tapasztalataimra és kapcsolataimra támaszkodva.
Hogyan állt be a kezdeményezés mögé a Budapest Film?
Nagy szerencse, hogy erről egy Filmreform-gyűlés kapcsán beszéltem Liszka Tamással, a Budapest Film vezetőjével, aki rögtön mellém állt. Azt mondta, egy ilyen fesztiválnak a Corvin moziban van a helye, és felajánlotta, hogy partnerünk lesz a megvalósításban. Ezzel a személyes ötletből valódi, közös szakmai kezdeményezés lett.
Hogyan fogalmaznád meg a fesztivál célját? Mit gondolsz, mi lehet 1956 üzenete napjainkra vetítve?
Számomra a fesztiválnak két fő célja van. Az egyik, hogy átadjuk és továbbadjuk, mi történt 1956-ban, méghozzá személyes történeteken keresztül. Ahogy azt a Memory Project archív munkájában is tapasztaltam, a fiatalok sokkal könnyebben kapcsolódnak a történelemhez, ha nem csupán évszámokkal és történelmi eseményekkel találkoznak, hanem olyan emberekkel, akik mindezt átélték, és személyesen tudnak mesélni róla. Amikor egy szemtanú a saját életéről, döntéseiről, félelmeiről és reményeiről beszél, a történelem egyszer csak közel kerül hozzájuk, és elkezdi őket érdekelni, talán magukévá tudják tenni, azonosulni tudnak vele.
Itthon az oktatásban sajnos kevés idő jut arra, hogy a diákok ilyen módon is megismerjék 1956 történetét. Sokszor csak egy érettségi tétel marad belőle, miközben rengeteg személyes sors, történet és tapasztalat kapcsolódik hozzá. A fesztivállal éppen ezt a hiányt szeretnénk enyhíteni: lehetőséget teremteni arra, hogy a fiatalok filmeken, személyes történeteken és beszélgetéseken keresztül találkozzanak a forradalom emlékezetével, szemtanúival.
A másik, számomra legalább ennyire fontos gondolat, hogy 1956 közös magyar örökség. Nem egy politikai oldalé, nem egyetlen generációé vagy közösségé, hanem mindannyiunké. A forradalom története sokféle ember története, különböző meggyőződésekkel, háttérrel és sorsokkal. Fontosnak tartom, hogy ezt a sokszínűséget is megmutassuk, és hogy 1956 emlékezete ne elválasszon, hanem lehetőséget teremtsen a párbeszédre.
Hogy mi lehet 1956 üzenete ma? Számomra elsősorban a szabadság értéke és az egyéni felelősség kérdése. Mit jelent kiállni valamiért, amiben hiszünk? Mit vagyunk hajlandóak kockáztatni a szabadságunkért, és mit jelent mindez a saját életünkben, a saját korunkban? Nem gondolom, hogy a mai helyzeteket egyszerűen párhuzamba lehetne állítani 1956-tal, de azt igen, hogy a forradalom története ma is fontos kérdéseket tesz fel nekünk.
Azt szeretnénk, ha a fesztivál nemcsak a múltról szólna, hanem arról is, hogyan viszonyulunk hozzá a jelenben. Hogy a filmek és az utánuk következő beszélgetések segítsenek közelebb kerülni egymáshoz, és felismerni: a közös történelmünk akkor is összeköt bennünket, ha sok mindenről másként gondolkodunk.
A Szamárköhögés nyitja a fesztivált
A Szamárköhögés lett a fesztivál nyitófilmje. Gárdos Péter filmje erősen szatirikus hangvételben dolgozza fel 56 eseményeit, a korabeli kritikák között is voltak olyanok, amelyek azt rótták fel neki, hogy elbagatellizálja a témát. Miért éreztétek mégis ezt a filmet megfelelő választásnak a fesztivál megnyitására?
A Szamárköhögést azért választottuk nyitófilmnek, mert úgy gondoljuk, hogy 1956 történetét nemcsak a drámai, hősies vagy tragikus eseményeken keresztül lehet megközelíteni. Gárdos Péter filmje egy család és a gyerekek szemszögéből mutatja meg ezt a történelmi időszakot, a maga abszurditásával, félelmeivel és hétköznapi helyzeteivel együtt. A szatirikus hangvétel pedig nem feltétlenül elbagatellizálja a történteket: sokszor éppen a humoron keresztül tudunk közelebb kerülni olyan helyzetekhez, amelyek egyébként nehezen feldolgozhatók.
Egy nyitófilm esetében számunkra az is fontos volt, hogy olyan alkotást válasszunk, amely megszólítja a közönséget, és amelyhez személyesen is lehet kapcsolódni. A Szamárköhögés szerethető, nézhető film, amely úgy beszél a történelemről, hogy közben az emberi történetekre irányítja a figyelmet. És talán éppen ez az egyik legfontosabb dolog számunkra: hogy 1956 ne pusztán egy történelmi esemény vagy egy ünnepi megemlékezés tárgya legyen, hanem hús-vér emberek történetein keresztül váljon átélhetővé.
A fesztiválon sokféle filmes megközelítés jelenik meg, és nem gondoljuk, hogy 1956-ról csak egyféleképpen lehet beszélni. A Szamárköhögés nyitófilmként ezt a sokszínűséget is jól jelzi.
Mik voltak a fő szempontok a fesztiválon vetített, 1956-tal foglalkozó filmek kiválasztásánál? Volt olyan, 1956 témáját érintő alkotás, amely végül kimaradt a programból, mert úgy ítéltétek meg, hogy nem kapcsolódik elég szorosan a fesztivál tematikájához?
Eredetileg dokumentumfilmesként elsősorban dokumentumfilmekben gondolkodtam. Ezekhez értek a legjobban, és különösen fontosnak tartom, hogy a filmek után beszélgetések is legyenek, amelyekben a személyes történetek, a történelmi tapasztalatok és a különböző nézőpontok találkozhatnak.
A válogatásban Sárközy Réka filmtörténész szakértelme sokat segített abban, hogy tágítsam ezt a perspektívát. Ő győzött meg arról, hogy a játékfilmeknek is fontos helyük van a programban, hiszen ezek is sokat elárulnak arról, hogyan gondolkodunk 1956-ról, és miként változott az események filmes ábrázolása az évtizedek során. Ebben nagy segítséget jelentett a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum is, amely gyönyörűen restaurált kópiákat bocsátott rendelkezésünkre. Külön köszönet illeti őket azért a munkáért, amellyel megőrzik és hozzáférhetővé teszik a magyar filmeket.
Részlet a Vérrel és kötéllel című filmből
A program összeállításánál több szempontot is figyelembe vettünk. Szerettük volna, ha minden korosztály talál benne olyan filmet, amely megszólítja. Fontos volt az is, hogy ne kizárólag Budapest és a fővárosi események jelenjenek meg, hanem vidéki helyszínek és nemzetközi nézőpontok is. Emellett nemcsak magát a forradalmat akartuk bemutatni, hanem az előzményeit, az ötvenes évek diktatúrájának világát, valamint az 1956 utáni következményeket is: a menekülést, a megtorlásokat és a Kádár-korszakot. Arra törekedtünk tehát, hogy a filmek együtt minél teljesebb képet adjanak 1956-ról és annak történelmi összefüggéseiről, magyar és nemzetközi perspektívából egyaránt.
Természetesen rengeteg film kimaradt. Nagyon sajnálom, hogy a rendelkezésünkre álló idő és anyagi források nem teszik lehetővé, hogy akár egy teljes héten keresztül csak 1956-tal foglalkozó filmeket vetítsünk. Bízom benne, hogy a 75. évfordulón folytathatjuk ezt a munkát, és újabb filmeket mutathatunk be – remélhetőleg ismét a Corvin mozi és a Budapest Film támogatásával.
Rád személyesen mely 56-ról szóló alkotások tették a legnagyobb hatást, amikor először találkoztál velük?
Őszintén szólva, mindegyik film, amely bekerült a programba, hatással volt rám – különben nem válogattam volna be. Ez persze nem jelenti azt, hogy más, 1956-ról szóló filmek ne tudnának ugyanígy megérinteni; egyszerűen vannak olyan alkotások, amelyeket még nem láttam, vagy amelyekről talán nem is tudok.
Ha néhányat mégis ki kellene emelnem, Schiffer Pál Engesztelő című filmjét (1989) említeném először. Még a rendszerváltás előtt készült, és két lány személyes történetén keresztül beszél arról, hogyan próbálják megérteni, mi történt az apjukkal, akit 1956 után meggyilkoltak. Rendkívül érzékeny film, amely megmutatja, hogyan él tovább a múlt a következő generációk életében is.
Almási Tamás Ítéletlenül című filmje szintén nagyon fontos számomra. Az ötvenes évek internáló táborait, az előző rendszer borzalmait és az emberi sorsokat mutatja meg megrendítő érzékenységgel. Számomra ezek a filmek nemcsak a történelmi múlt feltárásáról szólnak, hanem a szembenézésről, a felelősségről és a megbocsátás lehetőségéről is.
A játékfilmek közül a Kolorádó Kid (Vágvölgyi B. András, 2010) különösen jó példa arra, hogyan lehet egy történelmi korszakot úgy megmutatni, hogy az a mai néző számára is izgalmas és átélhető legyen. Szerethető, lendületes film, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk azoknak az embereknek a világához, akik a forradalom leverése után Magyarországon maradtak, és meg kellett találniuk a helyüket az új politikai valóságban.
A Kolorádó Kid előzetese
Zsigmond Dezső két filmjét is kiemelném. A Vérrel és kötéllel a mosonmagyaróvári sortűz történetét dolgozza fel – ez számomra különösen személyes téma, hiszen édesanyám tizenöt éves gimnazistaként maga is ott volt az eseményeknél és nagyanyám a korházban látta el a sebesülteket. Az Egy házasság első napja című film pedig a Corvin köz világába visz el bennünket. Úgy érzem, ezt az alkotást kevesebben ismerik, pedig rendkívül megrendítő történet.
Talán ez a közös ezekben a filmekben: mindegyik más oldalról közelít 1956-hoz, mégis személyes sorsokon keresztül teszi átélhetővé a történelmet. Nehéz olyan '56-os történettel találkoznom, amely valamilyen módon ne érintene meg. Ezek a filmek nem hagyják, hogy kívülállóként tekintsünk a múltra.
A kortárs magyar filmből mintha hiányozna egy igazán meghatározó, 1956-ról szóló játékfilm – a fesztivál programjában is a legfrissebb ilyen alkotás a 2010-es Kolorádó Kid (illetve a Berni követ, de az technikailag már a forradalom után, és nem is Magyarországon játszódik). Szerined mi lehet ennek az oka? Miért nem születnek az elmúlt években új, meghatározó filmes feldolgozások 1956-ról?
Nem tudom, hogy egyetlen okkal meg lehet-e magyarázni ezt, és dokumentumfilmesként nem is érzem magam a kortárs magyar játékfilm szakértőjének. Nekem azonban úgy tűnik, hogy 1956 filmes feldolgozását különösen megnehezíti, hogy a forradalom emlékezete máig nem tudott teljesen megszabadulni a politikai vitáktól.
Az elmúlt két évtizedben nagyon kiéleződtek a múltról, és különösen 1956-ról szóló politikai értelmezések. Ha egy történelmi esemény ennyire a jelen politikai küzdelmeinek részévé válik, az a művészi feldolgozást is megnehezítheti. Egy rendezőnek ilyenkor nemcsak a történettel kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy a filmjét a közönség esetleg eleve politikai állásfoglalásként értelmezi majd. Elképzelhetőnek tartom, hogy ez is közrejátszik abban, miért fordultak egyes alkotók más történelmi korszakok felé.
Én személy szerint azt gondolom, hogy 1956-ban még rengeteg olyan emberi történet van, amelyet filmen el lehetne mesélni. Nem feltétlenül egy újabb, a forradalom egészét bemutató nagy történelmi tablóra gondolok, hanem egy-egy ember, család vagy közösség igaz történetére. Dokumentumfilmesként abban hiszek, hogy a személyes sorsokon keresztül tudunk a legközelebb kerülni a történelemhez. Ha játékfilmet készítenék 1956-ról, én is valós történetből indulnék ki. A based on a true story megközelítésben látok különösen nagy lehetőséget: a történelmi hitelesség és az emberi dráma együtt olyan filmet eredményezhet, amely nemcsak a múltról mond valamit, hanem a mai nézőt is megszólítja.
Azt sem gondolom, hogy ne lenne közönsége egy ilyen filmnek. Talán inkább arra lenne szükség, hogy az alkotók szabadon, a politikai elvárásoktól és előzetes értelmezési kényszerektől függetlenül nyúlhassanak ehhez a történethez. 1956 olyan gazdag és összetett történelmi tapasztalat, hogy bőven elbírna még sokféle filmes megközelítést.
A berni követ előzetese
Van olyan vetítés vagy program, amelyet kifejezetten különlegesnek tartasz, amit semmiképpen sem érdemes kihagyni? És ha igen, miért éppen ezt?
Nehéz csak egyet kiemelni, mert több olyan programunk is van, amelyet különösen fontosnak tartok. Az egyik legkülönlegesebb párosítás két 1957-es archív film vetítése. Az egyiket a kanadai filmarchívumból kaptuk: közvetlenül azután készült, hogy Kanada befogadott mintegy 50 ezer magyar menekültet. A narráció és az akkori megszólalók hangján keresztül szinte hetven év távlatából is közvetlenül hozzánk beszélnek az emberek. Nagyon őszinte, eleven lenyomata ez a forradalom utáni hónapoknak, és különleges élmény úgy nézni, hogy nem későbbi visszaemlékezéseket hallunk, hanem magát a korszakot látjuk és halljuk.
Ezt a filmet a Magyarország lángokban című, szintén 1957-es, Münchenből sugárzott archív alkotással együtt vetítjük. A két film egymás mellett különösen izgalmas: ugyanannak a történelmi pillanatnak két, földrajzilag és politikailag is eltérő nézőpontját őrzik meg. Az idő múlásával ezek a felvételek természetesen új jelentéseket is kapnak, de éppen ettől érdekesek: nemcsak arról mesélnek, mi történt 1956-ban, hanem arról is, hogyan látták és értelmezték a forradalmat közvetlenül utána a világ különböző pontjain.
Különösen ajánlom Kovács Klaudia Lyukas zászló című filmjét (2006) is, amelyet szerintem itthon még mindig nem ismernek elegen. A film azt mutatja meg, hogyan látták Nyugaton a magyar forradalmat, milyen nemzetközi visszhangja volt, és milyen benyomásokat hagyott maga után. Különösen ajánlom diákoknak: nemcsak az érettségire való felkészülésben segíthet, hanem abban is, hogy megértsék, 1956 jóval Magyarország határain túl is fontos történelmi esemény volt.
Végül ott van Mészáros Márta A temetetlen halott című filmje (2004), amely Nagy Imre történetét dolgozza fel. Ezt 35 mm-es kópiáról vetítjük, ami önmagában is különleges alkalom egy olyan korban, amikor a mozis filmélmény egyre inkább digitális formát ölt. A film a fiatalok számára is fontos lehet, hiszen Nagy Imre és a forradalom utáni megtorlás története a történelemérettségi szempontjából is releváns.
Ha tehát valaki eljön a fesztiválra, azt javaslom, ne csak egyetlen filmet válasszon. A program igazi értéke szerintem abban rejlik, hogy a különböző korszakokban és országokban készült alkotások egymás mellé kerülve új összefüggéseket világítanak meg, és segítenek más szemmel nézni 1956 történetére. És a jegyek csak 1956 forintba kerülnek!
Milyen szerepet játszik a fesztiválon az interjúarchívumod, a Memory Project? Dokumentumfilmesként hogyan lehet erről a témáról érzékenyen beszélni úgy, hogy a forradalom leverésével és az azt követő megtorlásokkal kapcsolatos traumákat ne tépjük fel a túlélőkben?
A Memory Project nagyon fontos szerepet játszik a fesztiválon, hiszen az egész munkám egyik alapgondolata, hogy a történelmet személyes történeteken keresztül adjuk tovább. Ma már nagyon kevés olyan ember él közöttünk, aki első kézből, saját emlékeiből tud mesélni 1956-ról. Aki gyerekként vagy fiatal felnőttként átélte a forradalmat, ma legalább nyolcvanéves. Azt tapasztalom, hogy sokuknak – tisztelet a kivételnek – könnyebb felidézniük a hetven évvel ezelőtti eseményeket, mint azt, ami akár csak egy hónapja történt velük. Ezek az emlékek valódi kincsek, és kötelességünk megőrizni és továbbadni őket, amíg még van kitől kérdeznünk.
A Memory Projectben 150 életútinterjút őrzünk olyan magyarokkal, akik a második világháború, illetve az 1956-os forradalom után emigráltak Nyugatra. Az interjúk a memoryproject.online oldalon is elérhetők, és az archívumból már három film született. A fesztiválon kettőt mutatunk be: az 56/Z-t és a Memory Project 1956/2021 című filmet, az elsőt Kiss Gergővel, a másodikat Andrea Lauer Rice-szal (a Memory Project társalapítója) közösen készítettünk.
Több interjúalanyunk a beszélgetés végén azt mondta, hogy életében először mesélte el a történetét kamera előtt. Úgy emlékszem, Andy Vajna is valami hasonlót mondott, amikor leültünk vele beszélgetni. Számomra ez mutatja igazán, milyen fontos, hogy időt és figyelmet szenteljünk ezeknek az embereknek, és lehetőséget adjunk nekik arra, hogy a saját szavaikkal meséljék el az életüket.
A fesztivál egyik legfontosabb eseményének a „teadélutánt” tartom. Egy vetítés után egyfajta forgószínpadot szervezünk: a diákok kisebb csoportokban leülnek egy-egy szemtanú köré, kérdezhetnek tőlük, majd egy idő után továbbmennek a következő szemtanúhoz. Már hét szemtanú vállalta a részvételt; most a diákokat próbáljuk megszólítani. Szeretném, ha ezek a találkozások nem egyszerűen történelemórák lennének, hanem valódi emberi élmények, amelyekben a fiatalok közvetlenül tapasztalhatják meg, mit jelentett 1956 az egyes emberek életében.
Ami a traumák kérdését illeti, szerintem a legfontosabb a tisztelet és a bizalom. Dokumentumfilmesként megtanultam, hogy nem várhatjuk el senkitől, hogy olyasmiről beszéljen, amiről nem szeretne. A szemtanúk maguk döntik el, mit osztanak meg velünk egy beszélgetés során, ahol én is mesélek. Fontos az is, hogy ne csak a szenvedésről és a veszteségről kérdezzünk: az emberek életében a félelem mellett ott volt a bátorság, a szolidaritás, a humor és a remény is. Ha egészében próbáljuk megérteni az életüket, nem pusztán áldozatként tekintünk rájuk, hanem olyan emberekként, akiknek a története sokkal gazdagabb annál, mint amit a történelemkönyvek néhány bekezdése el tud mondani.
Kik lesznek jelen az 1956-os szereplők, szemtanúk közül a fesztiválon?
A fesztiválon nagyon sok izgalmas vendéggel találkozhat a közönség. Jelen lesznek a filmek alkotói: többek között Almási Tamás, Szász Attila, Vágvölgyi B. András, Kovács Klaudia, Kékesi Attila és Zsigmond Dezső rendezők, valamint György Lea és Csáky Attila producerek. Történészekből sem lesz hiány: Rainer M. János két film kapcsán is velünk lesz, Eörsi László pedig, aki az 1956-os budapesti harcok egyik legfontosabb szakértője, több film és forgatókönyv történelmi hátterének kialakításában is közreműködött.
Külön öröm számomra, hogy olyan filmes szakemberek is eljönnek, akik személyesen őrzik a korszak emlékezetét. Jancsó Nyika operatőr mellett ott lesz Andor Tamás is, aki még a rendszerváltás előtt forgatta az Engesztelőlt, és kilencvenévesen is elevenen emlékszik 1956-ra.
A Szabadság vihara című film előzetese
A Szabadság vihara című dokumentumfilmünk a melbourne-i olimpia legendás magyar–szovjet vízilabda-mérkőzését és annak véres előzményeit idézi fel. Bár a filmben megszólaló szereplők közül ma már egyik sincs közöttünk, vendégünk lesz dr. Kiss Gergely háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, aki a témát feldolgozó Szabadság, szerelem című játékfilmben egy szovjet vízilabdázót alakított. Velünk lesz Bokor Balázs, a Hollywood Tanács elnöke is, aki annak idején konzulként Los Angelesben köszöntötte és díjazta a film amerikai alkotóit.
Egy másik érdekes program a Néma tüntetés című film, amely a Toldi Gimnázium történetét dolgozza fel. A vetítésen jelen lesz a rendező, Pajer Róbert, valamint Porogi András, a gimnázium egykori igazgatója és történelemtanára is.
Mely beszélgetéseket, kísérőprogramokat emelnéd még ki?
A nyitóest elején egy különleges, rövidfilmmel indítunk, amelyet kifejezetten erre az alkalomra készítettem Hargittai László vágóval, akivel már húsz éve dolgozunk együtt 56-ról szóló filmeken, projekteken. A néma kisfilm archív 1956-os felvételekből és fotókból áll össze, amelyek önmagukban mesélnek. A képek alatt a Hajdu-Németh fivérek zenélnek majd. Az ő családtörténetük is 1956-hoz kötődik: mind a négy nagyszülőjük érintett volt a forradalom következményeiben, ezért születtek a fiúk és már a szüleik is az Egyesült Államokban. Azóta hazaköltöztek, és itthon is sikeres zenészekké váltak. Számomra különösen szép, hogy ezen az estén egy fiatal generáció zenéje kapcsolódik össze a hetven évvel ezelőtti képekkel. Köszönettel tartozunk a Filmarchívumnak és a Fortepannak a felhasznált archív anyagokért.
A megnyitóval egy időben az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének támogatásával egy fotókiállítás is nyílik az Operation Mercy nevű segélyakcióról, amelynek keretében az Egyesült Államok mintegy 35 ezer magyar menekültet fogadott be 1956 után. A képeket az Associated Press hírügynökség készítette, és itthon eddig kevéssé láthatta őket a közönség. A kiállítás arra is emlékeztet, hogy 1956 története nem ért véget Magyarország határainál: a forradalom és annak következményei családok tízezreinek életét változtatták meg világszerte
Minek örülnél, milyen élménnyel, tudással távozzon a néző a fesztiválról? Van valami, amit mindenképpen szeretnél, ha hazavinne magával 56 kapcsán?
Talán azt, hogy a szabadság nem magától értetődő. Nem elég egyszer kivívni, minden generációnak újra meg kell értenie, mit jelent, és miért fontos megőrizni. Remélem, hogy a filmek segítenek erről közösen gondolkodni.
Az 56/70: 1956 filmre írva október 16-18. között zajlik a Corvin Moziban. A filmfesztivál programját itt lehet böngészni.


