Akinek szerencséje van a kártyában, nincs szerencséje a szerelemben. Dyga Zsombor legújabb, Köntörfalak című filmjének hőse, Zoli (Elek Ferenc) szerencsés a kártyában… Maga is tisztában van ezzel, amikor a szomszédasszonyra hagyja félárva ikreit, és elindul randira egy majd' tíz évvel fiatalabb és klasszisokkal menőbb csajjal. A lánynak (Tompos Kátya) rossz napja volt, de nem akart a világon bosszút állni, ezért nem koptatta le a kötött pulcsis, jóllakott napközis benyomást keltő férfit a parkban, inkább megadta a számát, remélve, hogy a másik is a realitás talaján áll, és két sarokkal odébb a kukába hajítja a cetlit. De hősünk, Zoli nem az a fajta, akit könnyű eltántorítani, ha a fejébe vesz valamit, márpedig az elég hamar beakad neki, hogy ezt a lányt nem hagyhatja csak úgy elsétálni. Pedig akkor még nem is sejti, kire bukkant, és miként alakul az este.
A képi világ sehol sem lötyög, a rendező jól használja a díszlet tereit
Zoli azt hiszi, a randival esélyt kap arra, hogy újra kezdje az életét, hogy pontot tegyen egy évekkel ezelőtt vége tért, mégis lezáratlan történetre, és ez esetben a sors is így gondolja, csak egy kicsit másképp. A randi után felmennek a lányhoz, majd egy idő után megérkezik Eszti bátyja, Gábor (Rába Roland), és különös lelki póker kezdődik hármójuk között. Egyikük sem ismeri a másik lapjait, és persze azt sem, a következő körben neki milyen lap jut, a feszültség ezért egyre nő, és nem sejthető, a végén ki viszi a bankot. Az asztalnál a csinos, érzékeny és sokat próbált Eszti osztja a lapot arrogáns bátyjának, aki mesterszakács egy puccos étteremben és a tanáremberből repülőmérnökké továbbtanult Zolinak. A tét duplázódik, és a filléres játékból hamarosan élet-halál kérdés lesz, Zoli számára mindenképp.
Pókerjátszma kezdődik a szereplők közt
Dyga Zsombor kamaradrámája három erős, jól megírt karakter körül forog. Ez a háromszög azonban nem a hagyományos módon épül fel, és valójában nem is háromszög, hanem négyszög, melyet az egyik szereplő hiánya köt össze. A néhány szereplős kamaradrámáknak két sarkalatos pontja a forgatókönyv és a szereposztás. A rendező által jegyzett történet kissé lassú, aprólékosan kidolgozott, könnyed párkapcsolati sakkjátszmaként indul, de a hús-vér karakterek és a frappáns dialógusok mégis fenntartják az érdeklődést addig, amíg a film második felvonásában a váratlan fordulatok felpörgetik az elbeszélést. A forgatókönyv áll a lábán, mind a cselekmény egészét, mind az apró szerkezeti egységeket nézve, és már ez sem kis eredmény a magyar filmek forgatókönyvi hiányosságait ismerve. Dyga Zsombor felnőtt, komoly könyvet tett le az asztalra, ami azonban mit sem érne, ha a karaktereket nem töltenék meg élettel a színészek. Rába Rolandról régóta tudom, hogy az ország egyik legjobb férfiszínésze; Elek Ferenc számos magyar filmben (és a rendező korábbi filmjeiben) csillogtatta már meg tehetségét karakterszínészként, de ebben a filmben Tompos Kátya is meggyőzött arról, hogy bájos pofiján túl színészi kvalitásai révén is vászonra kívánkozik.
És akkor most jön az a kérdés, amit kamaradráma műfajában érdemes átgondolni. Vajon tényleg a moziterem és nem a színpad az adott történet adekvát közege? Hiszen a Köntörfalak is simán megélne színpadon: döntően egy térben játszódik, és a színészei messze alkalmasak lennének az élő előadásra. Ennek ellenére Dyga Zsombor munkája minden ízében film, érzékenyen fotózott, okosan vágott, szépen fényelt mozi, ami finom egyensúlyt tart stilizálás és realizmus között. A képi világ sehol sem lötyög, a rendező jól használja a díszlet tereit, miközben mindvégig a szereplőket tartja fókuszban, hozzájuk igazítva a fényképezést. A látványvilághoz szervesen kapcsolódik a hangulatos filmzene, ami sosem hivalkodó vagy tolakodó, csupán hangulatfestő.
Számos érdeme mellett a Köntörfalak mégis azért igazán izgalmas film, mert olyan történetet mond el, amit nem lehet az első öt perc után kitalálni. Hol az a néző, akit ne érdekelne egy olyan sztori, amiben a szereplők egészen eltérő viszonyba kerülnek a végére, mint ahogy az elején sejthető? Érdekel minket, hogyne érdekelne, hiszen a valós életben sem tudhatjuk, hányszor oszt új lapot a sors, hányszor kapunk esélyt arra, hogy újrakezdjük.
