A film nem véletlenül játszódik egy lakásban az elejétől a végéig. A bezártság, a résnyire nyitva hagyott ajtók, a kitárt ablakon túli, meg nem mutatott világ egytől egyig a saját emberi kapcsolatainkra, a minket övező környezetre, annak szűkösségére reflektál. Amikor a vetítés után Török-Illyés Orsolyával váltunk néhány szót, azt mondja, többen is megfogalmazták már, hogy mennyire olyan ez a filmbéli lakás, mint az életük. Ott vannak a falak, ezek között járkálunk, és képtelenünk vagyunk kilépni közülük. Még akkor is, ha szeretnénk.
Hajdu Lujza és Török-Illyés Orsolya vendéget lát / Fotó: Kallos Bea, MTI
Ahogy a vetítés után a rögtönzött svédasztalnak is helyt adó hallban/ebédlőben próbálunk elvegyülni egy pohár kólával, kiveri a szemünket a sarokpolcon pöffeszkedő Kristály Glóbusz. Alatta meg a másik. „Ezeket most direkt erre az alkalomra tettük ide a gyerekszobából – mutat feléjük Hajdu egy olyan pillantással megtoldva, ami tökéletesen elárulja, nagyjából hogy érez az elismerést reprezentáló trófeák iránt. – Egyébként anyámnál, Debrecenben van az összes díj. A filmesek mellett a bátyám meg az én tornász díjaim, minden. Nagyon durva, olyan az egész lakás, mint egy mauzóleum. De hát ő ebben él. Végül is érthető” – mereng el egy pillanatra.
Ekkorra már a meghívottak jó része illedelmesen elköszönt, Zsigát is hazahozták a barátjától, biztos feküdnie kellene neki is. Nekünk nem. Pofátlanok vagyunk, vagy csak nem bírjuk elengedni a helyzetet? Az ünnepelt filmes arc, akit tapsolt a tömeg Karlovy Varyban, most itt áll velünk a konyhája küszöbén a combnyi vastag Cassavetes-könyvvel a kezében. „Várjál, ezt még hallgasd meg” – szól oda, közben bezsongva pörgeti a lapokat a keresett mondat után kutatva, hogy aztán együtt olvassuk az idézetet arról, hogy az ember mennyire elveszti a csupasz identitását, amikor akaratlanul is befolyásolttá válik, gazdaságtól, politikától, satöbbi.
Hajdu Szabolcs a konyhában / Fotó: Kallos Bea, MTI
Ebben a hangulatban még a következő filmtervre vonatkozó kérdést is simán bevetjük, mert teljesen nyilvánvaló, hogy lesz rá válasz. Kizárt az „erről még nem beszélnék”, vagy a „nagyon kezdeti stádiumban van” típusú visszakozás, amihez amúgy már annyira hozzászoktunk, hogy persze, megértjük, megértenénk, miközben rohadtul nem, de mindegy, mert itt most az égvilágon semmi realitása nincs a szégyellőségnek vagy a maszatolásnak. Jön is a válasz, szemforgatás, óvatoskodás nélkül. „Marad a lakás, de időben visszafelé megyünk” – kapjuk meg eligazításként. A fókuszban megint hétköznapi történetek, melyeket egy pillanatig sem tudunk úgy nézni, hallgatni, mintha hétköznapiak lennének. Kiderült ugyanis, hogy Török-Illyés Orsolya édesanyjának erdélyi lakását anno lehallgatta a román titkosszolgálat. Előfordult, előfordul. Csakhogy a szintén előadóművész édesanya masszívan benne volt a pezsgő szellemi életben, ebből adódóan szinte mindig volt náluk valaki vendégségben a korabeli értelmiség, az erdélyi művészeti élet sűrűjéből, aki önfeledten beszélt mindenről, legyen az magánügy, közügy, ötlet, elhatározás, bármi.
Azt persze a vendéglátóhoz hasonlóan senki sem sejtette, hogy egyenesen a könyvespolc mögötti mikrofonba beszél. Az így felvett monológokból és dialógokból szépen rendezett feljegyzések lettek, úgyhogy van miből dolgozni – villantja fel Hajdu ezt az elképesztően érdekes alapot, a hatalom afféle behatolását az intim szféránkba, amikor nem is sejtjük, csak később tudjuk meg, hogy valójában kihallgattuk a másikat, amikor megkérdeztük: hogy van? A rendezőnek mondania sem kell, magunktól is kitaláljuk, sejtjük, reméljük: ahogy az Ernelláékon sem érezni a politizálás szándékát a kivándorlás kérdésének beemelésével, úgy a fenti terv megvalósítása sem az elköteleződésről, a zászlóbontásról kíván szólni, elvégre ott van az ember. Kell ennél érdekesebb?
(A címlapon a vetítőteremnek berendezett nappali / Fotó: Kallos Bea, MTI)
