Négy barát egyetlen, viharos estéjét meséli el az Egykutya, négy olyan barátét, akikről szépen lassan derül csak ki, hogy súlyos titkokat rejtegetnek, és valójában semmi nem fáj nekik annyira, mint ez a mostani, kikényszerített újraegyesülés.
A vendéglátóra, Patríciára, beszédesebb nevén Patikára (Döbrösi Laura) könnyedén rámondható, hogy fogva tartja a társaságot a különös este folyamán, ahogyan tette azt a szintén szigorú énekkarvezető is Deák Kristóf kisfilmje, a Mindenki tátikázásra kényszerített kórustagjaival. A szervezkedésben Patika kezére játszik a társaság férfi tagja, Honda (Tóth Károly), aki egy egész láda minőségi alkohollal érkezik a vendégségbe, valamint a kint dúló fergeteges vihar, mely egyszerre nyomja el az utca korábban beszűrődő zaját és zárja ki annak eshetőségét, hogy bárki ki-be akarjon járkálni a lakásba négyükön kívül.
Deák Kristóf konzekvensen építkező rendező, aki a lázadó iskolai kórus történetét elmesélő és a legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriájában Oscar-díjat nyert Mindenki óta hosszú utat járt be. A három központi karakterre épülő iskolai dráma után következő kisjátékfilmje, A legjobb játék már kétszáz fős koreográfiát bonyolított, első egész estés, kosztümös tévéfilmje, a Foglyok pedig ugyan az Egykutyához hasonlóan egyetlen lakás belső tereiben játszódott, de itt már sok kiemelt szereplő mozgott egymás mellett.
Innen pedig a népes színészgárdát felsorakoztató, sok helyszínes Az unoka volt a következő ugrás, és bár a lépték változott, összekötötte ezeket a filmeket, hogy mindegyikben különböző, hol drámai, hol abszurd igazságtalan helyzetekkel szemben léptek fel a szereplők. Mit akar a hatalom, mi által kerülhet valaki hatalmi pozícióba és miként él vele? Mi lehet a hatalom álarca mögött és miként reagálhat, aki a másik oldalon van?
Talán nem volt egyirányú az út Deák Kristóf számára a független film felé, de nagyon is következetesen jött tovább ezen az vonalon , és a kis költségvetés szórakoztató színpadi adaptáció, ismét a kamaradráma felé vezette. Méghozzá egy olyan történet felé, amely épp úgy fogva tartottak helyzetéről szól, mint az összes korábbi alkotása – ismét más formában .
Patika a vendégség helyszínéül szolgáló örökölt lakásban valóban fogvatartói szigorral készülődik és bizony tényleg kényszeres, patika rendet tart. Csak épp azt nem veszi számításba, hogy egy jó estéhez, egy jó vacsorához több kell, mint meghívni embereket és elővenni pár bevált receptet: egy kellemes vendégséghez hangulat kell és egy jó vacsorához meg is kell tudni főzni a receptet. Az ezekhez szükséges dolgok viszont sajnos egyáltalán nincsenek Patika birtokában. Úgyhogy marad a vészterv: meglepett vendégeit foglyul ejti a rideg, de tiszta lakásban, és ha kell, él vendéglátói hatalmával. Hűtőbe teszi a bort, eloltja a tüzet a leégett vacsorán, felfedi a meghívás drámai okát, majd hagyja a jelen lévőket jól egymásnak ugrani.
A film kezdetén meglepetésvendégekként bukkannak fel Patika elegáns polgári otthonában a volt cimborák, mindannyian ugyanannak az egykori kolis társaságnak a tagjai. A vagánykodó újgazdag Honda és a hátborzongatóan szorongó Patika mellett így bukkan fel az anyaság által félőrületbe kergetett, aromaterápia-bolond Vica (Tenki Dalma) és a nagyvilági életet önprostituálás útján megszerző festőnő, Nóra (Bakonyi Alexa).
Az Egykutya Varga Lóránt elsődarabos szerző színdarabja alapján készült, amelyet először Bakonyi Alexa szervezésével formált sikeres előadássá a PopUp Produkció. Az eredeti színészgárda látható a filmváltozatban is, amely hasonló dilemmák elé állítja a nézőt, mint korábban Hajdu Szabolcs lakástrilógiája. Hozzáad-e a filmes forma az eredetihez? Milyen módosításokat kell végrehajtani, hogy a színpadi változat a mozivászonra kerülve ne keltse azt az érzetet, hogy csak a színdarab lett lefilmezve, megörökítve?
Ami a színdarab befogadója számára a fizikai jelenlét révén, a pergő párbeszédek miatt lélegzetelállító tempó és magával ragadó hevület, azt a fenti kérdésekre adott válaszként gyakran a ritmusos, baletté koreografált kameramozgás és a bravúros vágás pótolja a filmvásznon. De meglepő módon, ami esetleg a színpadon tényleg lehengerlő, az a vásznon lehet túlhajtott, még úgy is, hogy a dialógok és a színészek ugyanúgy kiválóak, mint a darabban. Deák filmje helyenként ebbe a hibába esik: a feszültséget és a tempót már nincs tovább hova fokozni, miközben a dráma valódi tétjét nem feltétlen érzékeljük.
Pedig a történet kiválóan indul, ahogyan a Foglyokban és Az unokában, itt is egy gondosan felépített atmoszférába érkezünk, ahol szinte érezzük a minden sarokban ott leselkedő titkot, rejtélyt, feszültséget. Döbrösi Laura egy Szabó Magdai hős borzongató, drámai titokzatosságával érkezik a képbe, hogy később a poros kamarajáték közegébe jó ritmusérzékkel fecskendezze a bosszúszomjat, az izgalmat és a perverz játékosságot. Itt egy lenyisszantott hajtincs, ott egy csirke bőre alá injekciózott, pecsenyezsírnak, de idegméregnek is beillő hozzávaló.
A baj ott kezdődik, hogy bármennyire is szórakoztató ez a négy, botladozó karakter, ahogyan a közösen eltöltött este szabályrendszerét próbálják letapogatni, a játékidő múlásával sem válik igazán átélhetővé, egyrészt, hogy mi az együttlét tétje, másrészt, hogy a múltban vagy a jelenben valóban összekötné őket bármi. Ahogy az sem, hogy ez a furcsa, össze nem illő négyes egykor tényleg valamilyen módon összetartozott volna, hogy számíthattak egymásra, és még mindig tele vannak közös élményekkel és emlékekkel. Hogy olyasfajta szálak kötnék össze őket, amelyeket elmesélni nem lehet, csak érezni: életük legboldogabb pillanatai és ugyanakkor egy egész életre elválasztó traumák is. Könnyen lehet, hogy ezek hiánya a színpadi változat esetében nem merül fel, míg filmen inkább szemet szúr, hiszen számtalanféleképp lehetne érzékeltetni.
Amellett, hogy az este fordulatokban gazdag, és valóban szünet nélkül pörögnek a drámai események, ahogy Deák korábbi filmjeiben, néhány apróbb aránytalanság most is a nagy katarzis útját állja. Míg a film kezdetben még csalafinta krimi-szálat is beígér, egy idő után be kell látnunk, hogy helyette csak – valóban jól működő – abszurdot kapunk. A főétel odaég, a kis üveg méregbe vetett hitünk lassan elpárolog, de mindez csak kis baj lenne, ha úgy éreznénk, a hőseink közt zajlott múltbéli drámák valódi tétekkel hatnak ki a jelenre.
Sem a különös szövetséget, de igazán még az erőviszonyokat sem lehet érzékelni négyük között, a felszínen ott lévő összes feszültségszálat viszont nagyon is. Patika öngyűlöletét és céltalanságát, Honda ámokfutását, Nóra nárcisztikus kétségbeesettségét és Vica sanyargató önfeláldozását. A film nem marad adós azzal, hogy mindegyik életérzésnek gondosan megfesse a hátterét, csak épp ezt a négy különböző világot nem gyúrja össze egy nagy közös tragédiává, nem érezteti velünk eléggé, miért is volt szükséges, hogy ezek négyen találkozzanak és felfedjék titkaikat.
Az élethez pénz kell, de a legjobb dolgokat nem tudod pénzen megvenni. Féktelen gazdagság és felszínes látszatélet vagy mélyebb gondolatok, gazdagabb értékrend? Anyaság, családalapítás vagy az arról való lemondás különböző változatai? Ezeken a témákon mind végigrobog az Egykutya, de igazán nem mélyül el egyikben sem, tükröt mutatva a generációnak, mely tagjai szintén csak pillanatokra képesek egy-egy problémára odafigyelni. Nagy megfejtések, végigvitt gondolatmenetek helyett bravúros mentések, csípős párbeszédek, sziporkák, az asztalon debütáló egyre katasztrofálisabb fogások és lankadatlanul, mindenhonnan előszivárgó rémes kis titkok viszik előre a történetet, hogy aztán a Mindenki szellemében az igazság kimondását végül bizonyos értelemben most is a gyerekekre bízza Deák Kristóf.
Ahogyan korábbi filmjeiben, úgy most is felvetődik, hogy valójában furfangosan bújtatott felnövéstörténetet nézünk, ám az egyestés történetidő és a kamaraközeg ezúttal szűk ehhez. Ahhoz viszont bőven elegendő, hogy megérezzük, egy traumatizált, soha fel nem növő generáció portréja ez, négy olyan emberé, akik talán csak akkor kezdhetnének új életet, ha a régi sérelmekkel igazán szembe tudnának nézni.
Az Egykutya október 2-tól látható a magyar mozikban az InterCom forgalmazásában.
