Brutális családírtások sújtanak egy amerikai kertvárost, valamikor a ‘90-es évek derekán. Az FBI mégis egy sorozatgyilkost sejt az egymástól látszólag független esetek háttérben, aki ugyan a jelek szerint személyesen sosincs jelen a gyilkosságoknál, valamiféleképpen mégis ő veszi rá a szülőket a szörnyűségek elkövetésére. A nyomozásba egy fiatal ügynök, Lee Harker is bekapcsolódik, akit furcsa megérzések irányítanak, kollégái emiatt többé-kevésbé látnoknak tartják. De miközben lépéshátrányban kergetik a maga mögött halott családokat és titkosírással írt üzeneteket hagyó fantomot, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ügynöknek van valamilyen, saját maga számára is homályos múltbéli kapcsolata a Longlegs-nek nevezett gyilkossal.
A Longlegs - A rém az a fajta horror, ami már alapjáraton nyomasztóan kezdődik, aztán egyre csak fokozza a görcsöt az ember mellkasában, és tényleg váratlan pillanatokban sokkol le valami hirtelen borzalommal, legyen az éppen egy fejlövés, oszladozó tetem vagy a címszereplő rém egy újabb elmebeteg megnyilvánulása. Beteges, fojtogató miazma üli meg az elejétől a végéig, ami egy sátánista gyerekgyilkosról szóló történet esetén ugyan nem túl meglepő, de az már annál inkább, hogy az elnyújtott nyomasztásra, traumákra és pszichologizálásra építő (slow burning) horrorok trendjével szemben egy emberi mivolta ellenére is már-már klasszikus jellegű szörnyet állít középpontba, aki ráadásul tényleg félelmetes, a felbukkanásainál pedig csak az arra való várakozás vérfagyasztóbb.
Forrás: ADS
Osgood Perkins nyilván elsőkézből is tud egysmást a klasszikus horror-ikonokról, tekintve, hogy Anthony Perkins, azaz a Psycho Norman Bates-ének a fia. Az író-rendező persze saját jogán is a műfaj figyelemreméltó képviselője, a Longlegs már a negyedik a sötét fantáziáról, kiváló esztétikai érzékről és a sátánizmus iránti bizarr érdeklődésről tanúskodó rémfilmjei sorában. A színészből lett szerzői horrorfilmes mindenekelőtt az atmoszférateremtésben jeleskedik, ebben ugyanúgy benne vannak a precíz beállítások, az optikai tudattalannal való játszadozás, mint az erősen stilizált világítás és fényelés, nem utolsó sorban pedig a rendkívül hatásosan alkalmazott hangkulissza. A film kegyetlenségét, sötét nihilizmusát csupán leheletnyi humor, egy-egy mellékszereplő által elejtett vicces mondat árnyalja. Már ha nem tekintjük az egészet alapvetően szatírának, ami a ‘80-as évek (azaz Perkins kamaszkorának) Amerikáján átsöprő, a Dungeons & Dragons szerepjáték és a metál zene által gerjesztett sátánizmus-ellenes morális pánik kései reflexiójaként szolgál.
Bár a sztori helyszíne, a borús, téli külváros messzebb nem is lehetne a Grimm-fivérek elátkozott erdejétől, de ahogy előző filmjében, a Juliska és Jancsi című rémmesében, a rendező itt is teljes mértékben a saját szájízéhez igazítja a világot. Meseszerű díszletek helyett a ‘90-es évek rideg, funkcionalista designja, az elektromos-borotva formájú autók, bumfordi rádiótelefonok, jellegtelen McMansion-házak és az FBI iroda rideg terei (melyekben az óriási, falon lógó Bill Clinton portré a meghatározó díszítőelem) képzik ezt a lázálombeli verzióját az amerikai valóságnak. Egyedül Harker ügynök erdőszéli faháza sugároz némi otthonosságot, ami természetesen Longlegs-nek köszönhetően hamar szertefoszlik.
A korszakválasztásban is erős tudatosság feltételezhető, a sorozatgyilkossal dacoló ügynöknő a ‘90-es évek elejének nagy klasszikusát, A bárányok hallgatnakot, a természetfelettibe hajló gyilkosságok tetthelyén nyüzsgő és azt racionalizálni próbáló, kékdzsekis FBI ügynökök hada a szintén az ebből az évtizedből származó X-aktákat idézi (és talán nem véletlen az sem, hogy Harker felettesét/társát Carternek hívják, akár csak az utóbb említett, kultikus sorozat alkotóját, Chris Cartert). Még a gyilkos módszere, az ártatlan emberek gyilkosságra való mentális kényszerítésnek rejtélyes képessége is egy ‘90-es évekbeli kultfilmet, Kiyoshi Kurosawa Gyógymódját juttathatja eszünkbe. De amíg a japán thrillerben az elkövető motivációinak kiismerhetetlensége mellet a látszólagos hétköznapisága volt az igazán ijesztő, addig a Nicolas Cage által alakított Longlegs minden, csak nem egy átlagos fickó, aki beleolvad a környzetébe. Csapzott, hosszúhajú, szemöldök nélküli albínó, akit egy jóérzésű bíró már első blikkre eltiltana attól, hogy 5 kilométernél jobban megközelíthessen egy játszóteret vagy iskolaudvart.
Forrás: ADS
A film első felében remekül működik Cage homeopátiás adagolása, mert ha egyáltalán feltűnik, akkor nagyrészt takarásban marad, távolról mutatja a kamera, vagy csak egy másodperce villan be rémálomba illő ábrázata. Jelenléte mégis állandónak hat, nem csak a bőr alá kúszik, hanem oda is petézik. Persze egy horrorfilmben nem lehet az örökkévalóságig rejtegetni a szörnyet, és amikor Longlegs szemtől-szembe kerül az ügynökkel, Cage lehetőséget kap arra, hogy gyakorolja a saját maga által csak nouveau sámánizmusnak nevezett, bombasztikus színészi módszerét. És bármennyire is kiváló munkát végeztek a maszkmesterek, ezzel megtörik az illúzió. A taszító ábrázat mögül bizony előbújik a B-filmes Nicolas Cage, az ismerős, eltúlzott manírokkal és üvöltözéssel. Szerencsére ez nem tart sokáig, és Perkins-nek sikerül hatásosan lezárnia a jelenetet, amivel megőriz valamit a karakter kiszámíthatatlanságából és nem zúzza szét teljesen a film hangulatát.
A Harkert alakító Maika Monroe folyamatos szorongást közvetít, és karaktere nem is hazudik az érzéseiről, amikor megkérdik tőle, hogy félelmetes-e nőként FBI ügynöknek lenni. Bár tipikusan az a fajta főhős, aki hosszan elmereng a földre szép sorban kirakott akták felett, a nyomozásban valójában a látomásai és Longlegs üzenetei viszik előre. A Valaki követ óta több horrorban is feltűnő Monroe valószínűleg nem fog Jodie Foster örökébe lépni, mint a következő Clarice Starling vagy Dana Scully, ehhez nem elég karakteres, de az összeomlástól mindig csak egy hajszálnyira lévő ügynök szerepében tisztességesen ellátja a rá osztott feladatot.
A Longlegs nagyjából tényleg A bárányok hallgatnak és az X-akták között igyekszik elhelyezkedni. Kezdetben egy sorozatgyilkosos pszicho-thrillernek ágyaz meg, de egyre nagyobb hangsúlyt fektet a paranormalitásra. Valódi nyomozós történetként nem is igazán lehetne komolyan venni, a logikai bakugrások és az FBI nyomozás során elkövetett amatőrködései akkor bocsájthatók csak meg, ha elfogadjuk a természetfeletti jelenlétét, és annak kihatását az eseményekre és a karakterek döntéseire. Az, hogy nem kalandozik el teljesen a Twin Peaks irányába, talán csak annak köszönhető, hogy Perkins David Lynch-el szemben erős késztetést mutat arra, hogy meg is magyarázza a szürreális eseményeket, amelyek kimondva egyszerűen veszítenek a misztikumból. Pedig Perkins egyértelműen képekben gondolkodó rendező, számos elrejtett szimbólummal és ügyes előre utalással szövi át a filmet, amelyek értelmezése sokkal élvezetesebb, ha egy szereplő nem meséli el szó szerint, hogy mi-miért történt, miközben erről ráadásul egy flashbacket is látunk, ami narráció nélkül is érthető lenne.
És ez az egy, de annál súlyosabb bátortalanság, a rendező saját erősségeinek kritikus pillanatban való megtagadása akadályozza meg végül a Longlegset abban, hogy tényleg az a korszakos horrorfilm és hivatkozási pont legyen belőle, amit a körülötte előzetesen kialakult hype sugal. Így viszont ,,csak” egy igényesen elkészített, megrázó és tényleg félelmetes rémfilm, ami valamelyest el mer térni az átlagtól.
A Longlegs – A rém augusztus 1-től látható a hazai mozikban, az ADS forgalmazásában.
