Catherine Scorsese 

Catherine Scorsese a pergő nyelvű, domináns, melegszívű, elfogadó szicíliai anya Scorsese első nagyjátékfilmjének első jelenetétől van jelen az életműben, de hatása még korábbra nyúlik vissza. Scorsese beteges gyerek volt, súlyos asztmája miatt ideje nagy részét templomban, moziban és később a családi tévé előtt töltötte. Munkásosztálybeli szüleinek a film jelentette a kultúrát és az óhazát, Scorsese az olasz neorealista filmek családjára gyakorolt hatása nyomán értette meg, hogy mire képes a médium. Anyja, még ha magára nem is hivatkozott volna így, az első cinefil volt Scorsese életében.

Az 1967-es Ki kopog az ajtómon? tehát Catherine-nel kezdődik, amint a Madonna vigyázó-fenyegető tekintete előtt tésztát gyúr, majd vacsorát tálal a gyerekeknek.

Főszerepet férje, Charles oldalán az Italianamerican (1974) című dokumentumfilmben kap. Sőt, fia még más minőségben is elismeri anyját: „Gondoltam, hogy az Italianamerican elején felveszünk néhány jelenetet, hogy belemelegedjenek, de, mint látják, anyám rögtön elkezdi rendezni a filmet” – meséli Scorsese. 

Catherine Italianamericanben látható energiája, történetmesélési kedve és készsége, illetve nyitott gondolkodása nem hagy kétséget Scorsese adottságainak eredete felől.

Joe Pesci megpuszilja Catherine-t a Nagymenőkben

Legfontosabb játékfilmes szerepét a Nagymenőkben (1990) alakítja. A legendás maffiafilmben Catherine Tommy (Joe Pesci) anyjaként tűnik fel. A teljesen improvizált jelenethez Scorsese annyi alapot szolgáltatott az anyjának, hogy a fia beállít hozzá az éjszaka közepén a barátaival, és ő enni ad nekik, és mivel Jimmy (Robert De Niro) ír, neki krumplit kell kapnia. Catherine karaktere olasz nyelvtudása mellett képzőművészeti tehetségét is megcsillogtatja a kései vacsora alatt. 

 

Boxcar Bertha – A lázadók ökle (1972) 

Barbara Hershey – Bertha

A sárga fogak és az erős déli akcentus mögött szikrázó szépségű Bertha teljesen magára marad, miután apját telhetetlen munkáltatója értelmetlenül a halálba taszítja. Bertha életrevaló fiatal lányként gyorsan feltalálja magát az utcán, néhány férfit maga mellé vesz és kisebb-nagyobb rablásokból él. Egyikük Bill, egy szakszervezeti élharcos lesz a szerelme, akinek a karakterén keresztül Scorsese először tematizálja a szakszervezetiséget, a baloldaliságot játékfilmes formában. 

Bertha ösztönlény, aki nem ijed meg semmitől és nem vágyik semmire, csak a szerelme közelségére. Nem vágyik békés, polgári életre, élvezi a függetlenségét, és még amikor egy bordélyban kell dolgoznia, akkor is úgy érezhetjük, hogy szexualitást erőként használja, ettől a munkától őrizheti meg függetlenségét. 

Ez a fajta ábrázolás ugyanakkor néha kissé egyoldalúvá teszi a karaktert, akiről nem derül ki, hogyan érinti ez a sok megaláztatás, de zavarbaejtő a Bill-lel való első találkozása is, amikor a férfi anélkül közösül Berthával, hogy a fiatal lánynak bármi fogalma lenne a szexualitásról, majd odavet neki egy kis pénzt. Scorseset ebben a filmben nem a karakterek pszichológiája, sokkal inkább a csapat belső dinamikája, Bertha elsöprően bátor természete, túlélési ösztöne érdeklik. A nincs semmije, így vesztenivalója sincs filozófiája.

Bertha és Wanda fejdíszei

Bertha bűnt követ el, hogy a felszínen tartsa magát, de fel sem merül benne, hogy megállapodjon. A lopott értékek csak a szórakozását biztosítják, a ruhák pár számmal nagyobbak rá, a csillogó tiara beleakad a gubancos hajába, az értékes gyémántok nem mutatnak jól a koszos kezén. Külseje szinte felidézi Barbara Loden mindössze két évvel korábbi, és csak később ikonikussá vált Wanda című filmjét, amelyben a címszereplő társadalmon kívülisége, a beilleszkedés elutasítása infantilis öltözködésében is megmutatkozott. 

A Boxcar Bertha egyike Scorsese azon kevés filmjének, amelyekben szigorú határokat szabtak a képzeletének, hiszen Roger Corman producer megrendelésére készült, ezt pedig Cassavetes sem hagyta szó nélkül: „Marty, egy egész évet elpazaroltál az életedből ezzel a szarral. Jó film, de te jobb vagy azoknál, akik ilyeneket csinálnak. Ne ragadj meg az exploitation piacon, próbálj mást csinálni” – mondta a színész-rendező, aki Scorsesét generációja legnagyobb tehetségének látta, azonban egyáltalán nem lelkesedett a Corman által fémjelzett exploitation filmekért. Scorsese rögtön vissza is tért az első filmje által kijelölt személyes útra, és amikor csak tehette, kerülte a megrendeléseket.

 

Alice már nem lakik itt (1974) 

Ellen Burstyn – Alice Hyatt

Az Óz, a csodák csodája című filmet idéző piros színű képen látjuk meg Alice-t (Ellen Burstyn), énekes karrierről álmodozó kislányként. Ezután 35 éves koráig ugrunk az időben, ahol egy súlyosan erőszakos férj mellett neveli élesnyelvű kisfiát boldogtalan háziasszonyként. A férje váratlan, tragikus halála kényszerhelyzetbe állítja: anyagi biztonság nélkül most újra kell kezdenie az életét. Fiával közösen vágnak neki a nagy útnak, reménykedve abban, hogy végre valóra válhat az álma és énekesnő lehet belőle. Alice nem csak a színpadon, szülőként is igazi előadó, fia különcségeit sajátjaival reagálja le, nevettet és játszik, Ellen Burstyn színésznő a hétköznapi örömökben és bosszankodásban tündökölve gazdag szereppé teszi az anyaságot.

Alice igazi vágya azonban nem az anyaság, viszont ahhoz, hogy egyedülálló szülőként helyt álljon, le kell mondania a reflektorfényről. Egy étteremben talál borzasztóan kimerítő munkát, ahol elsőre a mellette dolgozó másik két pincérnő is kiállhatatlannak tűnik. Végül pont a női sorsközösségben megélt kifakadásai válnak Burstyn színészi játékának másik különleges aspektusává – egyetlen lökés is elég, hogy átbillentse a nagyszájú kolleganője iránt érzett ellenszenvvel vegyes gyűlöletet, és szoros barátnőkké váljanak. Lenyűgöző játékáért Burstyn elnyerte a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat is. 

Alice szerepében Ellen Burstyn

A gyakran elkalandozó road moviet gyakran éri feminista kritika, hiszen a film végén Alice megállapodik új szerelme mellett, aki szintén erőszakos, és nem mondhatni, hogy a kapcsolat perspektívákat nyitna a karrierjében. Valójában azonban pont ez a kimozdíthatatlanság teszi igazán összetetté a karakter ábrázolását: Scorsesét nem csak az érdekli, ha egy nő erőn felül, fáradhatatlan szuperhősként küzd és nyer. Ehelyett inkább megmutat valamit abból a komplex kilátástalanságból, az újrakezdés keserédes kompromisszumaiból, amelyek Alice életét is meghatározzák.

Scorsese ebben a filmben fedezte fel Jodie Fostert, Alice fiának barátját alakítja, akinek a fellépésében már ekkor kódolva van a flegma lány alakja. Két évvel később a A taxisofőr című filmben egy Iris nevű gyerekprostituáltként tér vissza, ő lesz az egyik oka, amiért Travis Bickle arra a döntésre jut, hogy „meg kell tisztítania” New Yorkot. Scorsese egyébként erről a filmjéről beszél úgy, mint egyetlen igazán feminista alkotásáról, mert ez „a macsót a logikus következtetésre juttatja, hogy az a jobb férfi, aki képes ölni.” A rendező életművén végignézve azért korántsem ez az egyetlen film, ami hasonló tanulsággal szolgál: a férfiak testi fölénye, a dominanciájukkal való visszaélés gyakran okozza a vesztüket.

Iris szerepében Jodie Foster

 

New York, New York (1977) 

Liza Minnelli – Francine Evans

Liza Minnelli New York-i énekesnőként filmtörténeti ikonná vált. Scorsese stilárisan egyik legerősebb filmje a második világháború utáni győzelmi ünnepléssel indul, ahol a szinte tenyérbemászóan laza szaxofonos, Jimmy (Robert De Niro) kiszúrja magának álmai nőjét, Francine-t (Liza Minnelli). Tolakodó és rámenős, Francine érdeklődését azonban pont ezzel kelti fel. Amikor másnap találkoznak, úgy alakul, hogy Francine elkíséri a férfit egy meghallgatásra. 

Bár Jimmy ügyes szaxofonos, összeférhetetlen természete miatt nem valószínű, hogy megkapná a munkát, ekkor azonban hirtelen bekapcsolódik Francine, akiről ott derül ki, hogy fantasztikus előadó. Ettől a perctől kezdve már nem csak szerelmesek, de közösen is lépnek fel és kölcsönösen biztosítják egymás sikerét. Egészen addig, amíg a férfi úgy nem érzi, hogy Francine tehetsége sokkal átütőbb. 

Francine szerepében Liza Minnelli

Francine szerepében Minnelli karaktere elválaszthatatlan édesanyja, Judy Garland szépségideáljától, nőképétől, játékától, és mégis teljesen megújítja azt. Harsány szenvedélye és mélyen átélt szerelme mellett Francine már-már komikusan melegszívű Jimmyvel. Erre a legerősebb példa talán a szülés utáni kórházi jelenet, amelyben Francine értetlenül csodálkozik rá Jimmy töketlenségére: a férfi az ölébe borulva sír, hogy el kell mennie a kórházból anélkül, hogy ránézne a saját gyerekére.

Szeretete azért nem a vég nélküli megbocsátást jelenti, eljön az a pont, amikor nem dől be ismét Jimmynek, és szomorúsággal vegyes szeretettel látja be, hogy ők ketten sosem lehetnek együtt boldogok.

A férfi, ahogy Scorsese filmjeiben ez lenni szokott, egy ponton elindul a lejtőn, de Francine-t nem rántja magával. A film csúcsjelenetében a nő Jimmy lassú, jazzes dalát adja elő, olyan elsöprő erővel, ami szinte őt is rángatja, görcsbe szorítja és felemeli. A New York, New York az újrakezdés dala: Francine nem torpan meg, mint Alice, hanem rátöri az ajtót a sikerre.

 

A komédia királya (1982) 

Sandra Bernhard – Masha

Rupert Pupkin (Robert De Niro) fejébe veszi, hogy élő adásban a komédia királyává avatja magát, megszállott tervében pedig egyetlen igaz segítőre talál, egy másik őrült rajongóra, Mashára. Nélküle aligha sikerülne közelebb kerülnie a legendás humoristához, Jerry Langfordhoz (Jerry Lewis), akiben a siker kulcsát látják. Míg Pupkin a nagy fellépésére készül, Masha csak arra vágyik, hogy végre kettesben maradhasson Langforddal.

Masha nagyjelenete akkor következik, amikor végre elrabolják Langfordot, ezzel kikényszerítve, hogy Pupkin felléphessen a műsorában. Ekkor Masha is kap egyet a felejthetetlen Scorsese-szemüvegekből és fegyverrel bírja maradásra a humorista sztárt. Jerryt Masha családjának a lakásában tartják fogva, mely nagypolgári gazdagságról tanúskodik: a lány látványosan elüt a környezettől, egész lényével, tébolyult viselkedésével fellázad a gazdagság és a szeretetlenség ellen, amiben felnőtt, tör-zúz a kristálypoharak és elegáns gyertyatartók között. 

Masha szerepében Sandra Bernhard

Őrjöngése akkor éri el fojtott tetőpontját, amikor végre szabadon beszélhet, amikor végre nem kell küzdenie a figyelemért. Nincs már ott Pupkin, aki monológjával addig elvette előle a reflektorfényt. Csak ő és Langford lekötözve, leragasztott szájjal. És még ha le is veszi a tapaszt, nála van a fegyver, a férfi kénytelen őt hallgatni.

Annyi mindent szeretnék elmondani neked. Nem is tudom, hol kezdjem. Mindent el akarok mondani magamról. Mindent, amit nem tudsz.” Végül persze Masha nevetséges bosszúkísérlete kudarcba fullad: a pisztolyról kiderül, hogy nem igazi, amikor pedig a lány az intimebb kapcsolat érdekében eloldozza Langfordot, az rögtön leüti. Miután magához tér, Masha bugyiban fut utána az utcán – bosszú helyett totális megaláztatás jut neki osztályrészül. Sandra Bernhard csúcsrajáratott, őrült hisztériában tör ki, komikus tehetségével a nők kétségbeesett reakcióját mutatja meg az őket sújtó elhallgattatásra és mellőzésre.

Scorsese karakterei gyakran megsemmisülnek a macsókultúrában, ritkábban beleőrülnek, ahogyan ez a Lidérces órák (1985) című filmben is történik egy programozóval, Paullal (Griffin Dunne). Egy rémálomszerű éjszakán különböző nők akadályozzák a férfi hazajutását, nők, akiket tönkretettek a város romlott férfiai: egyiküket éjjel a szobájába betörve megerőszakolták, másikuk szimbolikusan patkányfogókkal kénytelen az ágya mellett aludni. Paul körül egyre nagyobb lesz zűrzavar, míg a film csúcsjelenetében egy nő úgy bújtatja el a férfit azok elől, akiket magára haragított, hogy szobornak álcázza, és letapasztja a száját.

Letapasztott férfiszáj a Lidérces órákban

 

Nagymenők (1990) 

Lorraine Bracco – Karen Hill

A munkától való viszolygás, a gürcölés elől való menekülés számos Scorsese film főtémája, ez a motiváció azonban a legkarakteresebben a Nagymenőkben jelenik meg. Henry Hill, a főszereplő narrációja többször is kitér erre mint a gengszterélet vonzerejére, és a bárjelenetek hosszas egymás utánisága is azt fejezi ki, hogy ezeknek az emberek „semmi dolguk”. 

Karen Hill (Lorraine Bracco), Henry későbbi felesége, ugyancsak a „más élet” ígéretét látja meg olasz férje fokozatosan megmutatkozó életvitelében. Karen nem a nyolcórás munka, az eredménytelen kizsegerelés ellenmintáját keresi, mint a brooklyni munkásosztály fiai, hanem a queensi zsidó jólét unalma, a férfiatlan, de erőszakos udvarlók, a fantáziátlan barátnők és a károgó máme elől akar meglépni. Hasonlóan A komédia királya Mashajához, Karen elutasítja a biztonságot és az egyenes utat: a sorban állást megkerülő, tekervényes hátsó folyosók vezetnek vágyaihoz, mint a Copacabana szórakozóhely báltermébe. 

Karen szerepében Lorraine Bracco

Karen motivációi olyannyira fontossá válnak a Nagymenőkben, hogy Scorsese kevés női narrátorának egyikévé válik. A hangsávot betöltő mesélő az életmű elejétől fogva meghatározza Scorsese formáját, de aligha vette át más nő olyan hosszan a szót a férfiaktól, mint Lorraine Bracco. 

Nemcsak a szót ragadja el Karen, hanem a pisztolyt is. Amikor rájön, hogy Henry szeretőt tart, fegyverrel ébreszti a férjét. Karenből végül nem lesz igazi bosszúálló, Henryvel tart az árulásban, eleinte a tanúvédelemben is. Mindenük megvolt, csak kérni kellett. Aztán várniuk kellett a sorukra, mint a kertvárosi balfaszoknak. El is váltak.

 

Az ártatlanság kora (1993) 

Michelle Pfeiffer – Olenska grófnő

Scorsese női karakterei gyakran azért olyan vonzóak, mert megélik, vagy legalábbis meg akarják élni a függetlenségüket, és ki akarnak lépni abból az egyszerű és szabályozott polgári életből, ami előre kijelöli az egész életüket. Az ártatlanság kora Edith Wharton regényének feldolgozása, melyben az 1870-es évek New York-i arisztokráciája ármánykodik szigorú társasági szabályok mentén. 

Ebben a miliőben készül Newland Archer (Daniel Day-Lewis) feleségül venni a minden szempontból kifogástalan Mayt (Winona Ryder), és ebbe a tökéletesen egyszerű szerelmi történetbe rondít bele Olenska grófnő (Michelle Pfeiffer). A sokat látott európai asszony függetlenségével felborzolja a kedélyeket, a gróftól való esetleges válása izgalomban tartja a közvéleményt. Newland figyelmét felkelti a normákon kívül létező nő, és menthetetlenül beleszeret. 

Olenska grófnő szerepében Michelle Pfeiffer

A Nagymenők alaphelyzete most fordítva áll fenn: a nő vezethetné ki a férfit a korlátok közül, Olenska grófnő azonban nem akarja magával rántani Newlandet a kitaszítottságba, így elutasítja. „Te mutattad meg nekem, milyen az igazi élet. Aztán arra kértél, folytassam a hamisat. Ezt senki sem tudja elviselni” – panaszolja a férfi. „Én elviselem” – feleli Olenska. 

A film végén May karaktere is okoz meglepetést: a bárgyúan naivnak hitt lányról végül kiderül, hogy tisztában volt a férje és a rokona, Olenska grófnő viszonyával. Ezzel persze Newland ostobasága is lelepleződik, az önhittsége, hogy rossz ízlését olyan sokra tartotta, hogy különbnek vélte magát feleségétől és az álszent környezetétől, amelybe végül olyan kényelmesen és gondolattalanul simult bele, ahogyan az előre meg volt írva neki.

 

Casino (1995) 

Sharon Stone – Ginger

Nem lehetne annál hangsúlyosabban színre vinni a férfi tekintetet, mint ahogyan azt Scorsese teszi Ginger ikonikus belépőjénél. Sam Rothstein (Robert De Niro) egy kaszinó menedzsereként megfigyelőkamerán keresztül látja meg először a kaszinók királynőjét, aki önfeledt játékossággal lopna meg bármilyen szembejövő férfit. Amikor pedig rajtakapják, egyszerűen csak feldobja a zsetonokat, hogy azok a guruljanak szerte szét. 

Marilyn Monroe karakterére is emlékeztet a Szőkék előnyben című filmből, akinek csak a gyémánt számít, a szerelem nem. Ugyanakkor míg Monroe karaktere számára ez a férfiaknak való kiszolgáltatottságot jelenti, Ginger esetében pont ellenkezőleg. Legyen bármilyen elegáns, az ő vonzalma az aranyhoz nem az ékszerek csillogásáról szól, hanem arról, hogy bebiztosítsa a függetlenségét.

Ginger szerepében Sharon Stone

És persze az is, hogy eltartsa régi stricijét, egy lúzer dílert, akit már gyerekkora óta ismer, és akibe visszavonhatatlanul szerelmes. Ez a kívülről talán irracionálisnak tűnő szerelem egyből érthetőbbé válik a Rothsteinnel kötött házasság fényében. Míg a kaszinó urának egy megbízható trófeára van szüksége maga mellé, a kisstílű drogos mellett önálló maradhat. Így már kevésbé meglepő, hogy végül mindig visszatér régi szerelméhez, és egyáltalán nem érdekli, ha ezzel le kell mondani a családjáról.

Épp a családhoz való viszonya különbözteti meg markánsan a többi gengszterfeleségtől. A Dühöngő bikának vagy A Wall Street farkasának felesége gyermekeiket féltve menekül az állatias férjtől. Ginger azonban nem a könnyű részvéthez vezető helyes úton jár. Pontosan olyan pszichotikusan és veszélyesen viselkedik a gyerekével, mint Sam vele. Scorsese és Stone az amerikai filmben máig kirívónak számító jelenséget, egy rossz anyát jelenítenek meg. 

 

A kamera másik oldalán

Thelma Schoonmaker és sokan mások

Bár színésznők közül Scorsesének egy olyan visszatérő kedvence sem volt, mint Robert De Niro, Joe Pesci vagy Harvey Keitel, vágóként Thelma Schoonmaker karrierje kezdete óta állandó munkatársa. Scorsese első nagyjátékfilmjét is ő vágta, 1967 óta szinte megszakítás nélkül együtt dolgoznak. 

Alkotótársáról így mesélt Scorsese: „Thelma még mindig őrzi a hatvanas évek nyitott világlátását" – mondja a rendező a Woodstock című dokumentumfilm kapcsán, amit közösen vágtak Schoonmakerrel. „A művészetet akarja megvédeni, legyen az jó, rossz vagy közömbös. Amit csinálunk vagy jó lesz, vagy rossz, vagy nem marad fenn, vagy száz év múltán is megnézik majd, akárhogy is, ő az utolsó vérig védeni fogja a műalkotást. Nagyszerű szövetséges. Sokszor volt, hogy ő tartotta bennem a lelket, maradj erős, meglesz ez is, szokta mondani." Scorsese és Schoonmaker a New York-i Egyetemen ismerkedtek meg, ahol Schoonmaker megmentette Scorsese egy rövidfilmjét, amelyről a rendező már azt hitte, hogy a nyersanyag végleg tönkrement a vágás során. 

Martin Scorsese és Thelma Schoonmaker

Azóta Schoonmaker a Dühöngő bika, az Aviátor és A tégla című filmekért is Oscar-díjat kapott, amelyekről rendkívüli szerénységgel mindig Scorsesével közös érdemként nyilatkozott. Schoonmaker munkája alapvetően meghatározza Scorsese legnagyobb sikereit, hiszen filmjei gyakran pont különös ritmusuk miatt olyan figyelemreméltóak: a lendületes jelenetek, a hirtelen, kizökkentő váltások, vagy éppen a különböző képi minőségek meghökkentő közös nevezője mind a briliáns vágói munkát dicsérik. A most készülő Killers of the Flower Moonnak is az immár 83 éves Schoonmaker a vágója.

Scorseset a nők történetei nem csak a saját filmjeiben érdeklik. A rendező alkotói munkája mellett oroszlánrészt vállal a világ filmkincsének gyarapításában és megőrzésében is. Több kortárs rendezőnőt támogat producerként, többek között Alice Rohrwachert, Joanna Hoggot és Josephine Deckert. A megőrzéssel és felújítással foglalkozó alapítványai, a Film Foundation, a World Cinema Project és az African Film Heritage Project számos rendezőnő, többek között Barbara Loden, Shirley Clarke, Safi Faye és Sarah Maldoror filmjeit teszi láthatóvá világszerte filmfesztiválokon és filmmúzeumokban.