Japán: akik rózsaszínben látják a világot
A fesztivál meglepetése volt, hogy a megszokott japán filmekhez, jakuza-karikatúrákhoz vagy lassú családtörténetekhez képest egy új műfaj is jelentkezett („happy movie”) és nem maradtak el a mostanság talán kevesebb figyelmet kapott már létező filmtípusok friss, élő változatai sem (pink eiga).
Yamazaki Takasho egy ötvenes évekbe visszanyúló nosztalgiafilmmel érkezett a fesztiválra, amely a szintén évente megrendezésre kerülő japán Oscar-ról 12 díjat is elhozott. A történet szegény tokiói szomszédok mindennapjait öleli fel. A családi csetepaték finoman elhelyezett számítógépes grafikával lettek megbolondítva. Egyébként maga a rendező a CG felől érkezett a filmhez, de nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a „szakmai ártalom”. A filmhu kérdésére elmondta, hogy legközelebbi filmjében (szamuráj filmre készül) is hasonló módon tervezi: „a számítógépes grafika eszköz lesz, és nem cél.”
Yamazaki alkotása, az Always - Sunset on Third Street azonban nem igazán ebben jelenthet újat a japán film számára, hanem az úgynevezett „happy movie” úttörőjeként is számon tarthatjuk. A rendező hiszi és vallja, hogy mint ahogy hazája könnyűzenei életében a J-Pop (japán popzene amerikai mintára), úgy a moziiparban is előbb-utóbb a hollywoodi mintára épülő, de számára emberközelibb, valahol a közönség- és művészfilmes közötti „midcult” hazai filmek lesznek a japán közönség favoritjai. A „happy movie” tehát „boldog film” nem feltétlenül attól vidám, hogy komikus elemeket vonultat fel (amelyben azonban Yamazaki filmjében se volt hiány, igaz, a rendező bevallása szerint az olasz közönség teljesen máshol nevette el magát, mint a japán), hanem, hogy „emberi érzelmekkel operál, hogy megérint bennünket”.
|
|
Egy hetente megjelenő manga inspirálta
Yamazaki Takasho: Always - Sunset on Third Street |
Yamazaki a japán tradicionális rakugo színházat emlegette: amelyben a narrátor egy személyben adja elő a történetet, az összes hőst és érzelmet megjelenítve - ilyen széles emocionális spektrumot akar a rendező is egy ugyanazon elbeszélésben megragadni.
Yamazaki happy movie-ját – ugyan amúgy egy hetente megjelenő népszerű japán manga inspirálta. A másik japán sztárvendég, Meike Mitsuru bizarr filmje ugyan betagozódik a pink eigák közé, ugyanakkor hihetetlen mennyiségű groteszk humora révén lesz friss és új. Az 1960-as évek óta rendületlenül hódító, a külön e műfajnak szentelt mozikba járó japán értelmiségiek különös erotikus álmait megjelenítő, alacsony költségvetésű pink minden attribútumát magán viseli tehát a The Glamorous Life of Sachiko Hanai. Elnagyolt szexjelenetek, eltakart nemi szervek, banális történet – minden megvan. Sőt, a szexen túl a rendező visszatér a legelemibb hatvanas évekbeli politikai pinkekhez is: egyszer csak megjelenik George Bush mutatóujja és megállíthatatlanul türemkedik a hősnő lába közé. Meike a filmhu-nak adott interjúban kifejtette, nem véletlen, hogy a pink eigába politikai téma is belefér, hiszen itt „mindent szabad”: melyik más japán filmtípus lehetne jobb politikai fórum tehát? Bush ujja jelképes, a rendező szavaival „ez az ujj, amelyik megnyomja a gombot.” (A rakéták távirányítóján, és a film tanúsága szerint, máshol is.)
Meikét az elnökön túl még egy másik amerikai kulcsfigura is inspirálta, méghozzá nem más, mint Woody Allen. Többször idéz a színész Go after the call girl című írásából. Leginkább a szituacionalizmus elmélete ragadta meg, amellyel Allen e művében foglalkozik. A fogalom az adott helyzetben a cselekvés elmélkedéssel szembeni előtérbe helyezésére utal, és többször elhangzik a főhősnő Sachiko (Emi Kuroda) szájából. Meike ezt így indokolja: „A japán társadalom hibája is: először gondolkodunk, aztán cselekszünk. A szituacionalizmus ennek ellentétére is taníthat minket.”
Így rejt a The Glamorous Life... az erotikus tartalom mellett politikai szatírát és társadalomkritikát is magában. Nem véletlen, hogy Meike e filmjében átlépi a pink movie megszokott időbeli keretét. A hagyományos egy órához képest ez a film mintegy kilencven perces. A költségvetés azonban még így is igen alacsony volt: 5 millió yen – ez harmada az olyan nagyobb költségvetésű filmeknek, mint amilyen például Yamazaki filmje volt. Úgy is lehet a legjobban spórolni, ahogy Meike a film.hu-nak elárulta: filmjének főhőseit nem profi színészek, hanem baráti körének tagjai alakítják.
Hongkong és Kína: bízva a jövőben
Sokat firtatott kérdés, hogyan alakul Hongkong és Kína helyzete a filmiparban 1997 óta? Mintha Hongkong pórul járt volna azzal, hogy visszakerült a kínai anyaországhoz. A cenzúra Hongkong számára is élő probléma lett, talán ennek is tulajdonítható, hogy a korábbi kétszáz feletti éves filmgyártás az utóbbi években alig lép túl a harmincon. Érdekes módon, ezzel ellentétben, Kína manapság ugyanakkor nemcsak gazdaságában, hanem filmgyártásában is hatalmas növekedést produkál - az utóbbi évben több mint 200 film született az anyaországban.
A hongkongi rendező, producer (olyan jelentős cégeknél, mint a Milky Way, vagy a China Star) Wai Ka Fai a szigetországi visszaesést az ázsiai piac csökkenésével magyarázza, illetve azzal, hogy a hongkongi filmnek a kínai piacra még nem sikerült betörnie. A rendező, akit az európai fesztiválközönség számára leginkább Johnnie Tóval és Andy Lauval való közös munkái, a Needing You vagy a Running on Karma tett híressé, idén egy jellegzetes kínai újévi vígjátékkal érkezett Udinébe. A The Shopaholics valahol kemény társadalmi üzenetet is hordoz: bírálja a fogyasztói társadalom vásárlómániáját, úgy, hogy a nevetség tárgyává teszi azokat, akik ezen az úton próbálják boldogságukat megtalálni. A film.hu kérdésére, miszerint a hongkongi közönség mennyire vette a lapot és fogadta a kritikát, a rendező bevallotta, filmje hazájában azért mégiscsak inkább újévi komédiaként, mint társadalmi szatíraként működött.
|
|
A romantikus komédia hiánycikk a hongkongi piacon
Lam Tze Chung: I’ll call You |
A fesztivál másik hongkongi sztárvendége, Lam Tze Chung forgatókönyvíróként debütált, majd színészként Stephen Chow komédiáiban – többek között a Shaolin Soccer-ben játszott szerepe tette nemzetközileg is híressé. Lam első rendezésével, az I’ll call You-val érkezett a fesztiválra, amelyet nem kisebb személyiség, mint Andy Lau produceri cége, a Focus First Cuts gyártott le. A film édes-bús romantikus komédia, a „hiánycikk” elkészítésével Lam saját bevallása szerint egy, a hongkongi piacon levő hézagot akart betölteni. Az I’ll call You főhőse évekig nem tud túllépni nagy szerelmén, illetve a vele való szakításon: ez a legtöbb (nemcsak hongkongi) fiatal számára ismert probléma. A film legnagyobb előnye a hitelessége – Lam a filmhu-nak elárulta: sokat merített legjobb barátja életéből, a legtöbb komikus elem valós élethelyzetből származik.
A Focus First Cuts nevéhez, amely amúgy Hongkongban kísérletezőnek számító gyártó cég, 2006-ban hat film fűződik, többek között a mostanság eléggé felkapott Jiang Hu bűnügyi filmjei is. Andy Lau, aki Lam filmjében is feltűnik az egyik szimbolikus kulcsjelenetben (a szerelem börtönében a pont a fentebb említett Running on Karma buddhista szerzeteseként készteti a főhőst szentimentális meditációra); igyekszik a hongkongi mainstreamtől némileg eltérő filmek producere lenni. Lam Lau kísérletező kedvét, és azt, hogy az ő filmje is elkészülhetett - amely néha még Fellinire is emlékeztető nyelvezetében (mint álomszerű utcajelenetek) valamennyire független filmes hatásokat is mutat, a mostani hongkongi helyzetnek is tulajdonítja. A piaci visszaesés szerinte ugyanis ösztönzi a gyártókat az újításra, és ez újabb lendületet adhat a hullámvölgyben levő hongkongi film számára.
Lam magával hozta Udinébe filmje főhősnőjét, Viann Liangot is, akit egy olcsóbb TV-műsorban; egy úgynevezett road show-ban fedezett fel. Liangnak ez az első filmes szerepe, de szívesen folytatná a színészkedést. A színésznő ugyan azt nyilatkozta, annyira élvezte a Lammal való közös munkát, hogy legközelebb akár ingyen is dolgozna neki (Liang ezen kijelentése nemcsak diplomatikusnak, hanem őszintének is tűnt), mégis Kína felé kacsingat ő is. Nagyobb piac, számosabb lehetőség. Hasonló a véleménye Sharon Chengnek, a Focus First Cuts produkciós asszisztensének is, aki a filmhu-nak még azt is elmondta, Hongkonggal nemcsak az a probléma, hogy kicsi a filmes piac, hanem, hogy megváltoztak a fogyasztói szokások is: a hollywoodi blockbusterek teljesen átvették az uralmat.
Kínában ugyanakkor a fellendülés éveit élik, bár Yang Yazhou, a 18. Tokiói Nemzetközi Filmfesztiválon is sikert aratott Loach is fish too rendezője szerint szerint a helyzet még mindig nem ideális. A filmipar liberalizálása, a cenzúra fokozatos felszámolása, hozzáértő hazai kritika létrehozása és a filmek külföldi fesztiválszereplései tűnnek a legfontosabb feladatnak. Ez utóbbi irányában, mint látjuk elég sikeresen halad a kínai film. Szintén fesztivál-sikergyanús az első filmes rendezőnő, Ma Li-wen You and Me című alkotása, amely egy öreg hölgy és egy fiatal filmes diáklány (amely Zhang Yie és a rendezőnő fiatalkori alakjának keveréke) eleinte a szegénység által is megkeserített és nehézkes albérleti viszonya mélységes szeretetté és talán még a halál által is elválaszthatatlan kötelékké alakul át. A film főszereplői között mintegy hatvan év a korkülönbség, Jin Ya-qin a nyolcvanas évei elején jár már, míg Gong Zhe csupán 23 éves.
|
|
Ma rendelkeznek a legnagyobb egyedi szabadsággal
Ma Li-wen: You and Me |
Mindketten igen optimisták a mai kínai helyzettel kapcsolatban: Jin kiemelte, hogy ugyan szinte az egész huszadik századi történelmet átélte, de a kínai színészek ma rendelkeznek a legnagyobb egyedi szabadsággal. A fiatal Gong számára a legfontosabb a külvilág, a Nyugat felé nyitás: a nemzetközi kiállítások, kulturális események tágítják a kínaiak – művészek és közönség – látókörét egyaránt. Öröm volt e színészpárossal interjút csinálni: mindkettő élete egyik legszebb szakaszaként emlegette a forgatást. A rendezőnő hagyományos casting során, százhetven jelölt közül választotta ki őket, és nagyon jól ráérzett, hogy ez a páros kitűnően fog működni, bár mindkét hölgy életében ez volt az első nagyjátékfilmes szerep; még az idős Jin Ya-qin is csak színházban és televíziós sorozatban szerepelt korábban.
Fülöp-szigetek: szegénység igazgat
„A Fülöp-szigetekieknek szükségük van a komédiára. Legyen az sci-fi vagy független film, valamin nevetni kell, mert az emberek mindennapi élete amúgy igencsak szomorú.” - mondja Jessica Zafra, fülöp-szigeteki filmtudós.
A komikus elemekkel szembeni elvárás mellett az állandó pénzhiány is meghatározó a szigetország filmgyártásában. Az utóbbi 15 évben a filmgyártás itt is tizedére csökkent (kétszázról húszra), és ha egy-két privát mecénás illetve a minden év decemberében megrendezésre kerülő, két héten keresztül csak fülöp-szigeteki gyártású filmeket mutató Metro Manila Fesztivál nem lenne, pár éven belül kihalás is fenyegetné a filippinó filmet.
Van egy olyan rendező, akire e két meghatározó tényező igencsak inspirálóan hat. Erik Matti, aki két éve ugyanezen a fesztiválon egy low-budget Superman-Pókember feldolgozással rukkolt elő (Gagamboy), 2005-ben pedig A Gyűrűk ura nyomán egy fantasy-filmet forgatott. Exodus: Tales from the Enchanted Kingdom címmel. Ugyanakkor kijelentette, vétek lett volna ezt a filmet fülöp-szigeteki Lord of the Rings-ként meghirdetni, hiszen annak hatalmas költségvetésétől messze elmarad.
|
|
Egy üres hatemeletes szappangyárban építették fel
Erik Matti: Exodus: Tales from the Enchanted Kingdom |
A fülöp-szigeteki film 1,1 millió pesós költségvetéssel készült, és 1,8 milliós profitot hozott, amelynek egyharmada rögtön el is ment adóra. Az ilyen jellegű magas állami levonás egyébként csak a fesztiválforgalmazással kerülhető ki, jelentette ki Matti. A haszon másik 20 %-át pedig az utómunkálatokat végző vállalat tette zsebre. Ennek kikerülése végett, Matti megalapította saját vállalatát, a Reality Entertainment-et, amely a jövőben nemcsak saját, hanem más fülöp-szigeteki rendezők filmjének gyártásával is foglalkozik majd, beleértve a posztprodukciót is.
Amúgy pedig „az ember ott spórol, ahol tud”. A nyersanyagot Bangkokban hívták elő, ott volt a legolcsóbb. Ismét „házi készítésű kosztümökben” jelentek meg a szereplők (akárcsak a Gagamboy-ban), és bár az effektek is szegényesek voltak, a rendező dicséretére legyen mondva, attól még jól működtek. Az egész film helyszínét pedig egy üres hatemeletes szappangyárban építették fel: így lehetett a lehető legkevesebb pénzből megúszni a film többszintes mesevilágának kialakítását.
A pán-ázsiai musical: Ázsia énekel
A fesztivál a versenyprogram mellett idén 40 év 19 ázsiai musicaljéből (kezdve a harmincas évektől a hetvenes évekig bezárólag) álló válogatásával színesítette a programot. A szervezők az összes fesztiválon szereplő ország musical-terméséből csemegéztek, míg Inoue Umetsugu japán musicalgyáros előtt, aki szintén meghívott vendég volt a fesztiválon, külön retrospektívvel tisztelegtek.
A veterán rendező, aki először csak részmunkaidőben vállalt munkát egy filmvállalatnál, hogy tanulmányait finanszírozza, szívesen nosztalgiázott az újságíróknak; hogyan tanulta ki a mesterséget az ötvenes években a hollywoodi filmek és az akkoriban japán divat-trenddé is váló jazz tanulmányozásával, míg a hongkongi médiaguru Shaw testvérek fel nem fedezték, és egy időre egyik legkelendőbb termékeiket előállító sztárrendezőjükké (erre mondhatnánk, iparosukká) nem tették (17 film mindössze 6 év alatt).
Persze ő végig igyekezett némi egyedi, társadalmi kérdéseket is feszegető hangot megütni filmjeiben, például szívesen foglalkozott a nők hátrányos helyzetével (Hongkong Nocturne). Inoue a film.hu-nak szívesen sztorizott az ázsiai koprodukciók során felmerülő nyelvi nehézségekről, az ötvenes-hatvanas évek japán és hongkongi sztárjairól. Mégis a legérdekesebb, amire fény derült: a hongkongiak már akkor is félelmetes professzionalizmussal dolgoztak. Szisztematikusan megszervezett szinkronstúdióiknak is köszönhetően az utómunkálatokat 3-4 nap leforgása alatt el lehetett végezni, míg a filmek forgatása nem telt több időbe 3 hónapnál. Ez a gyors tempó azóta se változott – például az I’ll call You is hasonló sebességgel készült el. Nyilván itt lehetne feszegetni filmipar és – művészet kérdéseit, egymáshoz való viszonyát; hogy ez a szinte kényszerű gyors tempó nemcsak áldás, hanem valahol átok is. A következtetések levonása azonban talán már a következő udinei filmfesztivál dolga is lesz: izgatottan várjuk.
