Aztamindenit! Amikor azt gondolná az ember, hogy egy péntek délutáni Toldis vetítésre a reszli fog menni, amit próbálnak a szervezők elsuvasztani, hogy ne főműsoridőben kelljen vele égni, hogy nehogy ne menjen rá senki és újságírók se tépjék szét következő nap, erre pedig valami iszonyatosan szimpatikus dolog sül ki belőle, na ez egy csodálatos érzés. A BKF vizsgafilmjeire - azaz ahogy a vetítés előtt derült ki, azon belül a kameramann-szak filmjeire - úgy indultam el, mint valami bohókás programra, ahol obskurus dolgokat nézek, nem lesz senki rajtam kívül és valami vitriolos jelzős szerkezettel az egészet lesöpröm, és ettől én jobban érzem majd magam, az az alkotó aki meg elolvassa majd, kifejezetten szarul. Én egy ilyen furcsa ember vagyok. Ehhez képest ez a 45 perc amit láttam túlszárnyalta minden elképzelésemet. Mi történtik a BKF-en? Szaladják István Xaviér professzornak maszkírozva oktatja az ország tehetséges gyerekeit? Hajdu Szabolcs kézrátétellel adja át a csodát, amit filmkészítésnek hívnak? Egyébként hogyan lehetne magyarázni azt, hogy huszonéves emberek - akik egyébként a Toldi nagytermét majdnem teljesen megtöltötték -, iskolai feladatként képesek például egy olyan film noirt rendezni, amiben nincsen dialógus, nincsen kilógó elem, nincsen semmi ciki és közben a végén feláll a szőr a karomon (Szilágyi Gábor: Flashback)? Hogyan lehet az, hogy valaki kiráz az ujjából egy némafilmes hommage-t, amin a fekete-fehér ugráló kép mellett képes volt még poénokat is írni, amiket hangosan lehet nevetni (Bendó Zsuzsa: Várakozó)? Miként lehetséges, hogy valaki egyszerű gyakorlatként csinál egy sétálós hosszúbeállítást, amiben összefoglalja a filmtörténelmet Chaplintól a Fekete hattyúig (Tímár Gergő: Evolution of Films)? Valaki csak úgy kameratesztelésként képes egy megható dokumentumfilmet rendezni abból, hogy a családja kiköltözött Szadára (Szilágyi Gábor: Így jöttem)? Hát komolyan mondom, sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy baromi jól fogok szórakozni. És elnézést, hogy más film címét nem emlegetem, de túlságosan el voltam foglalva a tapsolással.
Pedig tényleg csak kameragyakorlatokról van szó. Van két time lapse film, az egyik Budapestről, a másik pedig egy lány testén száradó sárrétegről (ennél kicsit sajnálom, hogy lelőttem a poént, én sokáig azt hittem, hogy csokifelfújt készül), vannak amik a mélységélességgel és a manuális fókusszal molyolnak, de csodás látni, ahogy ezek nem kizárólag kísérleti filmek lesznek, hanem történetek, amiknek van elejük, közepük, végük, meg azért ki is néznek valahogy. Bravó, tényleg, bár arra nem gondoltam, hogy a szemle első nemi erőszakját egy nagylátószögű kamerával kísérletező kisfilmben fogom látni.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem elsős vizsgafilmjeinek két és fél órás vetítésére olyan volt beülni, mintha elmentem volna egy olyan házibuliba, ahonnan 5 perc után lelép akivel mentem és ott hagy egy csomó idegen között. A hallgatóknak négy feladatuk volt: névjegy filmet készíteni (ezt a részt Pálfi György felügyelte), ritmusfilmet (ezt Török Ferenc), környezetfilmet (Miklauzic Bence alatt) és versfilmet (ezt egy rakás tanár irányította), az elkészült 44 munkát pedig egy blokkban lehetett megnézni. Ennyit a tárgyilagosságról, a filmek nagyrészét az SZFE-s közönség messze jobban élvezte, mint egy átlagos néző tehetette, szállt a hahota és zengett a taps, ha a felismerhető haverok voltak a vásznon, de én meg közben úgy éreztem magam, mintha hallottam volna egy poént csak nem mondták volna el a viccet hozzá. Mivel a filmek oroszlánrésze a kísérleti végéről fogta meg a feladatot, láttunk egy rakat pontosan ugyanolyan filmet, amiknek a színvonala csak egy picit volt jobb az amatőr filmkészítésnél, pár variációt ugyanarra a témára és egy maroknyi tényleg érdekes dolgot. Mert az SZFÉ-sek nem tették azt meg, mint a BKF-es banda, és csak ritkán gondolták úgy, hogy a feladatokhoz történeteket találnak ki, úgyhogy maradt a sok-sok, melankólikus közeliből összerakott környezetrajt, zilált montázsfilmeket és egy csomó megbolondított versmondást. Az pedig különösen megnehezítette a dolgom, hogy egy csomó diák nem szőrözött főcímmel, sőt, címmel sem, úgyhogy egy idő után meg sem próbáltam leírni őket. Nyeee. Tényleg ez volt az érzésem közben, hogy ezeknek a filmekek a suliban a helyük, ahol tanárok kiértékelik őket, tippeket adnak a jövőre nézve és aztán ott maradnak a fiókban egy DVD-n.
De megérte három film miatt. Az egyik Hartung Attila Palacsintája, amit mondjuk nem tudtam még teljesen fejben összerakni, de olyan színes-szagos film, amit könnyű nézni, ráadásul van benne egy nagyon trükkös vágás, amit érdemes látni. Aztán ott van az Űrhajósok földjén (a rendezőt sajnos nem tudtam leírni, szóljon), ami már csak azért a pillanatért megéri, amikor a nagymama megkérdi az unokáját, hogy mit csinál mostanában, erre ő azt válaszolja, hogy plankingol, a nagymama nem érti és rákérdez, hogy az micsoda, a fiú pedig magyarázatképpen ráplankol a bableveses fazékra. A harmadik pedig a záró Badits Ákostól a Leányka!, aminek már az első képe olyan, hogy eldobja az ember a jegyzetfüzetét és csak nézi, hogyan lehet két szereplővel, tökéletes helyszínnel, sminkkel és jelmezzel, na meg egy kis vizuális effekttel lenyűgöző versadaptációt készíteni. Tudni kell a képpel bánni. (Ja, és ugyan sehogy nem tudtam beleszuszakolni a szövegbe, de big up Reich Ida környezetfilmjének is, ahol a szokásos lakásbelsővel ellentétben egy baseball-pálya kap szerepet, de nem csak képekben, hanem akcióban is. Szóval: big up!)
Ezek után még beültem a nagykutyák rövidfilmes blokkjára, de arról majd egy nagycikk.
