Pigler Emília és Bukovszky Orsolya: Nem feltétlenül kell ebbe belehalni

P.E.: Orsiban van valami misztikum. Lehet, hogy ez hülyén fog hangzani, de mintha kapcsolatban lenne egy spirituális erővel, mintha néha egy másik univerzumban járkálna. Van benne egy erős, karakán nőiesség, boszorkányság, egy ősanyaság. És van benne közben egy hatalmas lazaság is, de emelett pontosan tudja, hogy mit szeretne, nagyon figyel magára, megválogatja a cselekedeteit, hogy mire szánja az időt. Céltudatos, vannak elképzelései, és azokat általában meg is valósítja. 

Közben megérkezik a pincérnő, aki felveszi a rendelést. Emi limonádét kér, de amikor meghallja, hogy nagyon sok féle közül lehet választani, zavarba jön. Végül homoktövisest rendel. 

P.E.: Leizzadtam. Na, én ilyen vagyok. 

B.O.: Igen, ő pont ilyen. Emi is egy másik univerzumban mászkál, de máshogy. Ő a saját kis világában él, mintha egy mesebeli figura lenne, aki rózsaszín felhőkön ugrál, és alatta közben zajlanak a dolgok, robban az atombomba, de ő szállingózik ide-oda, és közben túléli, ami itt történik. Nem is akárhogyan, könnyedén, lazán, szépen, kedvesen, szívből. Hatalmas szeretet lakozik ebben a lányban, tényleg olyan, mintha folyamatosan azt mondaná, hogy gyere és megölellek. Ez nagyon ritka, kevés ilyen emberrel találkozom.

Miben láttátok a másikat a legjobbnak? Filmben vagy előadásban?

P.E.: Nehéz, mert nekem inkább pillanatok vannak, annyit dolgoztunk együtt. Amikor takarásból hallod a másiknak egy mondatát, vagy belenézel a szemébe, olyan, mintha a testvéred vagy a gyereked fejlődését látnád. Az a szép ebben a kapcsolatban, hogy nem az van, hogy egyszer látom valamiben, és azt mondom, hogy ő egy jó színész, hanem hogy észreveszem, ha saját magához képest most valamit nagyon durván jót csinált. Például A vihar kapujában van egy jelenetünk, ott próba közben egyszer egymásra néztünk, és zokogni kezdtünk, pedig éppen szinte nem is történt semmi, mindketten némák voltunk. 

B.O.: Nekem is az ugrott be először. De nagyon ügyes Emi az Öngyilkosság anatómiájában, tök sok különböző karaktert csinál meg, teljesen máshogyan. Annyira sok színt és sokfélét csinál abban az előadásban. A Hajnal című kisfilmben is nagyon ügyes.

Pigler Emília és Bukovszky Orsolya / Fotó: Sivák Zsófia

Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályába jártok az SZFE-re, idén fogtok végezni. Az egész osztály ennyire össze van kovácsolódva?

P.E.: Az elején szerintem nagyon össze voltunk nőve, az egyetemfoglalásnál az volt a túlélési metódus, hogy ott vagyunk, de közben a munkába menekülünk. Fél év alatt legalább ezer jelenetet megcsináltunk, vagy annál is többet, Tanár Úrék is mondták, hogy ez nagyon durva. Ez volt a mentsvárunk, hogy bezárkózunk egy fekete terembe, ahová nem érnek el a külvilág történései, aztán éjszaka kiülünk és egyetemet foglalunk. De most negyed-ötödévben annyira szétszóródott mindenki, próbál talpra állni egyedül, lubickolni a szabadúszásban.  

B.O.: Vagy megfulladni. Nem akarok deprimáló lenni, nyilván ennek is megvannak az előnyei, de azért nehéz helyzetben vagyunk. Nem csak a mi osztályunk, hanem mindenki, aki az elmúlt 1-2 évben végzett. Öt évig güriztünk az egyetemen, ami nyilván nem egy orvosi, de teljesen más szempontból iszonyatosan megterhelő. És amikor megszerezzük a diplománkat, akkor azon kell aggódnom, hogy 0-24 munka mellett meg tudok-e  élni ebből a pénzből. Szerintem ez nem oké.

Biztosan óriási mélyvíz lehet kikerülni az egyetemi közegből, ahol szinte csak gyakorlati órák vannak, de egy-két évvel diploma előtt már mindenki játszik is valahol. 

P.E.: Nekünk főleg az első két évben voltak elméleti óráink, de már akkor is rohadt nehéz volt megülni a fenekünkon, pedig izgalmasak voltak. Utólag érzem, többet is befogadtam volna, jó lenne tágítani az elméleti tudásom, de nyilván színészként az a lényeg, hogy legyenek meg a jeleneteid a mesterség órára, és nem az, hogy filmtörténetet olvass. Priorizálni kell, az energiákat beosztani. És közben muszáj már erre-arra elkezdeni helyezkedni, ismerkedni, az arcodat mutatni, lehetőségeket megragadni. Olyan mint a jogsinál, attól még, hogy megszerezted, nincs benne gyakorlatod. Muszáj elkezdened vezetni.

B.O.: Csak az a különbség, hogy ha megvan a jogsid, akkor van rá lehetőséged, hogy vezess, és majd megtanulod. Itt az van, hogy megszerzed az autót, a jogosítványt, de akkor is mások döntik el, hogy mikor ülhetsz be. Valaki ott áll, és azt mondja, hogy most van rá 5 perced, hogy vezess. És közben integess kifelé, és mutasd, hogy milyen jó vagy. Nekem ez nem megy.

H. Kardos Luca: Kutyaszív

Sok mindent csináltok egyszerre, Orsi te a Vígben meg a Pesti színházban, Emi az Örkényben játszol, és közben forgattok is. Ennyiféle munkából sem lehet rendesen megélni? 

P.E.: Nem is a fizetés, inkább hogy nagyon átszerveződött a világ. Már nem az van, hogy felkapnak, megkeresnek, szerepeket ajánlanak, hogy meg vagy becsülve azért, mert ez a munkád, ebből szerezted a diplomádat és életed végéig ebből élsz. Hanem tanulsz valamit, de nem tudod, hogy jövőre, vagy öt év, húsz év múlva mi lesz. Nem feltétlenül csak tőled függ, hogy hogyan tartod magadat mentálisan és fizikailag, mennyit dolgozol, milyen minőségben, hanem hogy a világ hogy van berendezkedve. Szerencse is kell bőven a pályához. Telített a szakma, valamint Covid is nagyon sokat változtatott a viszonyuláson. A sztárkultusz pedig inkább a celebritás irányába ment. 

B.O.: „Vállalkozói profilt kell létrehozni” – ezt mondta az ügynököm, félig viccből. Most lett egy, mert nagyon rossz voltam abban, hogy megítéljem, mennyit érek. Az önbizalmon még dolgoznom kell. Volt egy külföldi projekt, aminél végképp nem tudtam megmondani, hogy mennyiért vállalok el egy szerepet. Nem tudom hány kisjátékfilmet forgattam az elmúlt időszakban, valahol 15 és 20 között van, és persze mindegyiket ingyen csináltam. Most jött el az a pont, hogy rá vagyok kényszerülve arra, hogy egy kisjátékfilmért is annyi pénzt kérjek, mint amennyit egy kávézóban egy nap alatt megkeresnék. Most tisztul ki bennem, hogy most már nem csak úgy játszom, ez a munkám. Vagy ez lesz, vagy megmarad hobbinak – ami amúgy éltet és boldoggá tesz – de ijesztő, ha nem fogok tudni ebből megélni. 

Színházban és filmben is játszotok. Húz valamelyik felé a szívetek?

P.E.: Mindig abból főzöl, ami éppen van otthon. Nekem kicsit  olyan, mintha egy anyától megkérdeznék, hogy melyik gyerekét szereti jobban. Annyira más és élvezetes mindkettő. Én szeretem, hogyha balanszban vannak, szívesen helyezkedem közöttük.

B.O.: Most azt látom, hogy nekem eddig a  filmezésben  több lehetőségem volt. Más lenne a helyzet, ha arányos lenne a két dolog. Mindegy, hogy színház, vagy film. Azt hiszem nekem az a fontos, hogy jó emberekkel dolgozzak együtt, minőségi projektben. Képviseljünk tartalmat és minőséget. Közös legyen. Élvezzem a folyamatot, ne csak a célt.

Filmszínészképzés kevés helyen van itthon, nincs nagyon hagyománya. Még mindig kisfilmeken lehet a legtöbbet gyakorolni?

B.O.: Kárpáti Gyuri mondta nekem egyszer, hogy azért nehéz dolog a filmszínészet, mert meg lehet persze tanulni, de közben van olyan, akinek alapból érzéke van hozzá. Nyilván, ha minél többet gyakorlok, annál jobb leszek benne, csak sokszor nem tudom, hogy mi alapján választanak ki valakit. Itthon a kapcsolatok a legfontosabbak, persze van kivétel, van 5-6 színész, akit folyamatosan használnak bizonyos emberek, új arcokat nem hívnak. Ha ő jó volt abban, akkor jöjjön ebbe is.

Az megint más kérdés, hogy elvállalok-e olyan szerepet, ami után meg tudom magamnak magyarázni a tükörben, hogy miért vállaltam el. Én soha nem szeretnék magamnak igazat hazudni, vagy szembe köpni magam. Senkit nem ítélek el a döntéseiért, de szomorú, hogy nem azon kell gondolkodnom, hogy a szerep milyen és mekkora kihívás. De most még könnyebb helyzetben vagyok, mert nincs családom, akiket el kell tartani, szabadabban tudok mozogni és döntéseket hozni. Az fontos, hogy mindig legyen saját véleményem és gondolatom mindenről!

Sándor Lili Dorottya: Most ez van

Orsi, te Szlovákiában születtél, mennyire beszélsz szlovákul? Arra gondoltál már, hogy ott is szerencsét próbálj, mint ahogy Borbély Alexandra, aki legalább annyit dolgozik ott, mint itthon, ha nem többet? 

B.O.: Akkor szoktam szlovákul beszélni, ha ideges vagyok, vagy megittam egy két sört – az pont elég, nagyon ritkán iszom – vagy ha nem akarom hogy értsék, amit mondok. 

P.E.: Az a vicces, hogy amikor megyünk Kolozsvárra vagy máshova vendégszerepelni, akkor nagyon keményen visszajön az akcentusa. Vagy ha hazamegy hosszabb időre.

B.O.: Érteni értek majdnem mindent, most pont Komáromban próbáltam. Az kéne, hogy fél évre kimenjek és újra használjam a nyelvet. Sokat agyalok én is azon, amit ő csinál, vagy Csehországba menni, mert a cseh és a szlovák közel van egymáshoz. Ott elég jól működik a filmkészítés, tök jó filmeket csinálnak. Az angolt kellene még jól felturbózni, most arra is ráfeküdtem. Tavaly éreztem egy külföldi projektnél, hogy zavar, hogy nem beszélek folyékonyan angolul. Ez egy holland-francia koprodukciós sorozat volt, The Kollective a címe.

Milyen gyakran hívnak titeket castingokra? 

B.O.: Nagyon változó, nem tudom mitől függ ez, hogy mire hívnak és mire nem. Sokszor hallom, hogy mondják a kollégák, hogy milyen castingon voltak, ahova engem nem hívtak. Pont ez az a szűk közeg, amiről beszéltem. Tökre nem baj, ha nem kapom meg, de jó lenne megpróbálni. Az se kell, hogy ők hívjanak, csak legyen valami platform, ahol tudom követni és jelentkezni ezekre. Vagy van olyan is , hogy szerepet ígérnek, aztán még sem … Ezek kicsit el tudnak keseríteni.

P.E.: Ez vicces, teljesen kiszámíthatatlan, kinek jutok eszébe, néha olyan emberekkel castingolok együtt, akikkel nem is vagyok egy karakter, teljesen mások vagyunk. Attól is függ, hogy ki a casting direktor, hogy kiket ismer, kik dolgoznak a filmben, kik ajánlanak be. Sokszor ugyanazokat az embereket vagy civileket hívják, akik szerepeltek már más filmben, beváltak már. A Friss Hús ezért is szuper, mert látják, megismerik az arcodat. 

Mondtátok, hogy sokan körülöttetek próbálnak túlélni ebben a szakmában, nektek is sokat kell dolgozni. Hogyan tudjátok elkerülni a kiégést?

B.O.: Én úgy, hogy a szabadidőm az a szabadidőm, amit teljesen mással próbálok kitölteni, és közben igyekszem nem kétségbeesni. Élvezni akarom a saját életem. Nem máséra vágyni. Túlságosan siker orientált ez a világ, nem élünk a jelenben. Nem élvezzük eléggé az életünket, vagyis én ezt gyakran látom. Én meg szeretném látni a sok szarban is a jót. A kutyám is egy feltöltő elem. Sokat tanultam tőle a jelenben levés fogalmáról. A szerelem és a szerelmem!

Talán az a titok , hogy több lábon kell állni, hogy legyen egy civil  munkám is. Most jógaoktatói kurzust csinálok, sokat járok falat mászni, meg szomatikus mozgásterápiára, ezeket szívesen ötvözném valahogy. Még nem látom át pontosan hogyan, de nagyon érdekel. Ezt a testtudati tréninget a színházba is be lehet és kéne is vinni. És nem a szinház és a  film helyett, annál fanatikusabb vagyok, hanem mellé. 

P.E.: Én is egy éve dolgozom egy kávézóban. Talán három dolog, amit próbálok tudatosítani magamban, az az alázat, a hála és a realitás. Hogy nem feltétlenül kell ebbe belehalni. Viszont vállald és élvezd azt a rohadt sok munkát, amit bele kell ölnöd és vállald a kockázatot, hogy nem feltétlen lesz sikeres és eredményes. Ha nem tetszik, ott lehet hagyni, senki nem várja el tőlem, hogy ezt csináljam. Hogy ne szenvedjek, és ha valami nem tetszik, akkor változtassak rajta. Hálásnak lenni minden lehetőségért, jó darabokért, partnerekért, rendezőkért. Nem azt nézni, hogy mi nem lett az enyém, hanem hogy miket csináltam helyette. Nem fitymálom a másikat és saját magamat, tudom, hogy ez egy hosszú távú munka. Most éppen itt tartok, ne akarjak rögtön Cannes-ba menni vagy vezető színész lenni egy színházban, hanem alázatosan kijárni a saját utamat, és örülni az embereknek, akikkel megismerkedem, akik tanítanak, akiktől kapok valamit. Ezt úgy mondom, hogy sokszor nagyon nehezen megy, a barátom meg a családom tudnak visszarángatni a valóságba, amikor nem sikerül valami.

Sándor Lili Dorottya: Most ez van

A Kertész utcai Shaxpeare-mosó egy kifejezetten nagy szerep az Örkény színpadán, teltházzal megy. Hogy lehet egy ilyen szerepet megcsípni?

P.E.: Ez is szerencsésen alakult, mert dolgoztam előtte Viktorral (Bodó Viktor - a szerk.), és nagyon megkedveltük egymást. Jó kérdés, hogy miért pont én jutottam az eszébe. Derült égből villámcsapás volt. Nekem ez az évem is olyan volt, hogy az előző nyáron még azt sem tudtam, mit fogok csinálni. Aztán szépen sorban betelt az egész, alig láttam ki belőle. Valahogy pont jókor jött az a darab. 

A Jövő nyár is ilyen hirtelen érkezett a te életedbe Orsi?

B.O.: Gyuri sok szempontból egy mentőmellény volt nekem. 2020-ban indult ez a projekt, ami egy nagyon kemény év volt. Kezdtem elveszíteni a bizalmamat, majdnem otthagytam az egyetemet, nem tudtam, hogy mi fog történni. Az, hogy valaki reményt fektetett belém, hogy meglátott bennem valamit, az önbizalmat adott, és újra kedvem lett az egészhez. Az egész csapatban, Petrányi Vikiékkel együtt, azt éreztem köztük, hogy újra van kedvem élni. Visszaadták az életszeretetemet, a munkakedvem. Amikor Pálos Gergellyel hármasban próbáltunk, és megoldottuk, ha ott helyben kellett hirtelen döntéseket meghozni. Mindent közösen csináltunk, és azt éreztem, hogy ez a kulcs, így mindent lehet.

Két közös filmetek is van Friss Húson (Ne nézz a napba, Most ez van), Orsi neked ezeken kívül van még két kisfilmed (Átmeneti központi probléma, Kutyaszív). Teljesen függetlenül castingoltak be titeket erre a két filmre, ilyen közel egymáshoz? 

B.O.: Teljesen függetlenül lettünk egymás mellé rakva. Sándor Lili filmje két éve ősszel forgott, csak a tavalyi Friss Húsra még nem készült el, Kisházy Eszter filmjét pedig tavaly májusban vettük fel, jó hideg is volt, sikongattunk a Balatonban. 

P.E.: Először nem is tudtuk felvenni, mert a semmiből igazi tavaszi vihar kerekedett. Mindenkinek lobogott a haja a szélben, a hang is használhatatlan volt, várni kellett, hogy elcsituljon. Olyan hullámok voltak a vízben, hogy úszni is lehetetlen volt, nem hogy kakasviadalozni. Esztert a Castorpon keresztül ismertük meg, Lilit meg itt, a Három holló előtt, a 2 éve Friss Húson. Azon a nyáron sokat találkoztam vele, akkor mondta, hogy írt egy forgatókönyvet, és hogy beszélgessünk róla.

Kisházy Eszter: Ne nézz a napba

Mennyi teret adtak nektek ahhoz, hogy saját ötleteket hozzatok ezekbe a karakterekbe?

P.E.: Meg volt a fejükben, hogy mit szeretnének látni, volt egy elképzelésük, nagyon sokat beszélgettünk róla előtte, mindkettőjükkel próbáltunk, de azért kaptunk szabad kezet. Volt egy keretek közötti szabadság, amiben mozoghattunk. Hozhattunk saját ötleteket, volt amikor elfogadták, volt, amikor nem. 

Amikor leforgattok egy filmet, nyilván a végeredmény sokszor teljesen más. Nehéz elfogadni, ha más lesz, esetleg rosszabb lesz, mint amire számítottatok? 

P.E.: Ezt is meg kell tanulni kezelni. Akkor éppen az voltál, a körülmények ezt adták, ezt érezted jónak, így instruáltak, most már nem tudsz rajta változtatni. Ezen felesleges elkezdeni stresszelni. De nyilván mindig ott van az örök elégedetlenség, a tökéletesség elérhetetlensége, ami talán az alkotás mozgatórugója, amikor tudod, hogy jobban is képes lettél volna csinálni.

B.O.: Igen, ettől függetlenül én hetekig tudok rajta bosszankodni. Nyilván nem kifejezetten a rendezőre vagy a produkcióra vagyok dühös. Ha nem rajtam múlik, akkor el tudom viselni, de ha azt érzem, hogy rajtam is állt akkor zavar, ha nem sikerült jól a film.

Van olyan színész, magyar vagy külföldi, akire ikonként tekintetek? 

B.O.: Nekem most több is  is, az egyik Léa Seydoux, ő kulcsfontosságú, már az egyetem eleje óta. A magyarok közül Monori Lili, ő a legnagyobb, és azt hiszem most már becsusszant ide Emma Stone is. Ez a szenvtelensége, az alapattitűdje, kedvelem, ha valakin azt látom, hogy van játékkedve, mer elrugaszkodni. Jakab Juli nekem szintén példaértékű, ahogy beleáll a fontos ügyekbe. Van véleménye. Anyuka, minden anyára felnézek, főleg ebben a szakmában. De lehet holnap másokat is mondanék.

P.E.: Igen Emma Stone, ő be tud csunyulni, ami hálás feladat, én imádok undorítónak meg csúnyának lenni. Mindig zavarba jövök ezektől a kérdésekről, mert nem tudok egyet választani. Ez olyan, láttad, mint amikor felsorolnak nyolcféle limonádét és iszonyatosan bepánikolok, hogy melyiket válasszam. Olyan élményekről tudok beszélni, amik aktuálisan értek. Például végignéztem a Boldogtalanok próbáját, ahol Tenki Réka, Nagy Zsolt, Csákányi Eszter és Józsa Betti szerepelnek. Annyira bátrak, annyira mernek szarok lenni, újra csinálni, végtelen erő és kedv van bennük. Újra megpróbálják egy teljesen másik irányból. Ez például egy nagyon pozitív hatás volt, amire fel tudok nézni, sokat tanultam belőle. Senkin nem éreztem azt, hogy ki van égve, hogy nincs kedve ezt csinálni.

Fotó: Pozsonyi Janka

Hogyan álltok a filmben vagy darabban lévő meztelenkedéshez?

B.O.: Filmben szerintem lehet jól használni, ha úgy mutatunk meg valamit, hogy nem mutatunk meg semmit. De színházban nem tudom, láttam-e olyan előadást, amiben azt éreztem, hogy helye van. Táncelőadásban igen, ott nem volt kérdés. Szerintem akkor használják jól, ha úgy jövök ki róla, hogy nem erről beszélek. Ha szóba kerül az előadás után, akkor az már nem jó. Felmerült most nálam is a Hisztéria üzenőfüzeténél, hogy legyen-e benne meztelenség, sokat beszéltünk erről Regős Simonnal, és volt intimitás koordinátor is. Végül arra jutottunk, hogy felesleges. Ha a próbafolyamat alatt arra jutottunk volna, hogy nagy jelentősége van, akkor megcsinálom. 

P.E.: Színházban én is sokszor kevésbé érzem indokoltnak, de lehet, hogy szégyenlősebb vagyok. Van, aki szereti kipróbálni. Engem néha zavar, ha már túl van járatva, és igazából nem tudtak mit kitalálni, nem érzem magam prűdnek, csak az érzékenység nem hiányozhat belőle. Elmúlt már az idő, amikor ez ilyen nagy bumm volt, hogy wow, meztelenek a színpadon! – ez már megtörtént Berlinben, a ‘80-as években. Ráadásul ha nőként vagy meztelen a színpadon, annak mindig van egy többletjelentése.

A Friss Csillagban milyen lehetőséget láttok?  

B.O.: Láthatóbbá tesz minket, akik még láthatatlanabbak vagyunk. Talán felhívja a figyelmet arra, hogy mi is létezünk, nem csak ugyanaz az öt színész. Tök sok emberrel dolgozunk együtt, meg tudnak minket nézni. Nem csak kilapátolnak minket ide, hogy tessék itt van két emberi arc, hanem meg is nézhetik, hogy miket csináltunk, miben vettünk részt. 

P.E.: Már csak az is, hogy interjú készül velünk, és a gondolatainkra kíváncsiak, megtisztelő az egészben. Az, hogy mernek még ismeretlen embereket előtérbe rakni.

B.O.: Deák Dani fogalmazta meg, hogy olyanokat választanak Friss Csillagoknak, akik csináltak már valamit, de még pont a nagy ugrás előtt állnak. És ők egy lépcsőfokot raknak a szakadék elé, hogy gyertek, mi most segítünk lépni egyet. Ez egy szép gesztus. 

Kaptatok bárkitől olyan tanácsot, ami bevésődött, és amit a színészeten kívül az élet minden területén eszetekbe jut? 

B.O.: Rengeteget köszönhetek az osztályfőnökeimnek, az osztálynak. Ennek a családnak a két energia bomba szülővel. Zsótértól kaptam nagyon sokat, de az utolsó, ami megmaradt, az a szemmagasság. Ezt is viszem magammal.

P.E.: Nekem is ugyanez, főleg tőle jutnak eszembe idézetek. A szakdolgozatomba is beleírtam. Azt jelenti, hogy nem lenézel egy szerepet, nem felnézel rá, hanem szemmagasságban tartod. Gézának meg Attilának főleg a hozzáállása volt a maradandó, ahogy kifogyhatatlan volt az erejük, meg a kitartásuk, játékosságuk. „Fél lábon is lehet színházat csinálni, babák.”