De nemcsak nagyjátékfilmekből áll a fent felsorolt alkotók filmográfiája. Aster évekkel ezelőtt például az összes rövidfilmjét elérhetővé tette online, melyek közül a 2011-es The Strange Thing About the Johnsons már szinte minden kézjegyét tartalmazza és legalább úgy kicsinálja a néző lelkét, mint az Örökség vagy a Fehér éjszakák. Peele színészből lett sorozatíró és -producer, a filmográfiájában nem találunk olyan rövidfilmet, amit rendezőként vagy íróként jegyezne. Ellentétben Eggers-szel, akinek két rövidfilmje épp az elmúlt hónapokban lett szabadon megnézhető a neten.
A világítótorony bemutatója után, három éve lengették be, hogy az új filmje apropóján Eggers Poe-adaptációja online debütál. A nagy pillanat idén áprilisban érkezett el, az Indiewire oldalán exkluzív tartalomként vált elérhetővé a The Tell-Tale Heart.
Robert Eggers: The Tell-Tale Heart
Nem Eggers az első, aki Poe The Tell-Tale Heart című művét adaptálja, melyet mi Babits Mihály fordításában ismerhetünk Az áruló szív címmel. A novella főszereplője egy szolgáló, akiben egyre nő a gyilkos ösztön a gazdája félelmetes szeme hatására, a gyilkosság után pedig az idős férfi falakból hallható szívdobogása kísérti. A számos filmfeldolgozás közül egyet emelnék ki, ami talán a legjobb: a UPA 1953-ban mutatta be a James Mason narrációjával készült The Tell-Tale Heart-ot, mely mozgóképek közt elsőként kapott legmagasabb, X korhatár-besorolást Angliában.
Eggers nem nagyon tudott mellényúlni Poe-val, egy ennyiszer újrahasznált történettel nem lehet hibázni, viszont alkalmat ad a kísérletezésre. A 21 perces kisfilm amennyire különbözik Eggers későbbi munkáitól, legalább annyi hasonlóság is van köztük. Például a rendező életművében kiemelt szerepe van a természetnek, a szereplők környezetének, ami sokszor a lelkivilágukat tükrözi, itt viszont egyetlen lakáson belül játszódik az egész történet. Szűk, omladozó szobák és lépcsők, amik inkább emlékeztetnek egy színpadi építményre, mint valós helyszínre, pedig egy valóban létező, XIX. században épült New Hampshire-i ódon házban forgatták, februárban.
A világítótoronyhoz hasonlóan itt is két férfi kapcsolatát látjuk, végigkövetjük a fiatalabb megőrülését, szörnyű tettén pedig megborzongunk, de nem tudjuk elítélni, mivel láttuk az okait. Nem ismerjük meg olyan mélyen, mint A boszorkány főszereplőjét, de Eggersnek láthatóan nem is volt célja komplex karaktereket létrehozni, sokkal inkább fektetett hangsúlyt a miliőre, az atmoszférateremtésre, a látványra, a kameraállásokra, a fény-árnyék játékra és a zörejekre. Kedvenc korszakától, a némafilmes időktől pedig nem tudott elszakadni teljesen: a film nagy részében inzerteken jelenik meg a főszereplő egy-egy gondolata, és csak akkor halljuk a hangját, amikor külső körülmények szólnak bele az életébe.
Az Indiewire-nek adott interjúból kiderül, hogy Eggers a halála előtt álló, idős férfi szerepére eredetileg egy valóban törékeny, idős színészt szeretett volna, de rájött, hogy a forgatás körülményei erre nem adnak lehetőséget, többek közt a februári fagyos időjárás sem kedvez neki. Semmiképp sem szerette volna, ha egy fiatal színészt megöregítenek a szerephez, még egy bábuval is inkább forgatott volna. Ez az ötlet annyira megragadt a fejében, hogy tényleg egy motorikus bábut használtak az idős férfihez, és mint a stáblistáról kiderül, egy nő is a törékeny férfi bőrébe bújt.
Robert Eggers: The Tell-Tale Heart
Ez azért volt merész és remek választás Eggerstől, mert a bábok eleve kísértetiesek és félelmetesek, hiszen egy tudhatóan élettelen dolgot látunk mozogni. A rendező szerint éppen ez teszi olyan egyedivé a filmet, noha – a többi alkotóhoz hasonlóan – ő sem elégedett a korai kisfilmjével. Ennek ellenére fontosnak tartja, mert itt dolgozott együtt először későbbi állandó operatőrével, Jarin Blaschkéval és vágójával, Lousie Forddal, akikkel jó apropó volt a film arra, hogy kísérletezzenek. Hozzáad a zsigeri élményhez az is, hogy 16 mm-es filmszalagot használtak a forgatáshoz.
A szolgát Carrinton Vilmont alakítja, akinek finom mimikájából ki tudjuk olvasni az undort, a megvetést, a szánalmat és az eltökéltséget. Érdekes választás volt a rendezőtől, hogy amíg a fiatal férfi magányos, addig csak inzertekben látjuk egy-egy gondolatát, hiszen ezáltal a mi fejünkben kell létrejönnie az őrületnek, ellentétben az eredeti novellával, amiben a főhős minden gondolatát ismerjük.
Robert Eggers: Hansel & Gretel
De nem a The Tell-Tale Heart Eggers első adaptációja, a Poe-feldolgozás előtt a Jancsi és Juliska történetet filmesítette meg 2007-ben. A Hansel & Gretel szintén nemrég került fel a netre. A 26 perces kisfilm egy szerelmeslevél a némafilmes horrorokhoz: fekete-fehérben, kevesebb képkockával forgott, roncsolt képi világú, túl van exponálva, végig zenét hallunk alatta, a dialógusok pedig inzertekben jelennek meg.
Helyszínében és atmoszférájában közelebb áll A boszorkány és A világítótorony hangulatához (előbbivel még a rejtélyes erdő is rokonítja), ráadásul a gyerekevő boszorkányt a rendező édesanyja, Kelly Eggers alakítja. A történeten nem csavar, és a vizualitásban sem olyan eszelősen újszerű, mint mondjuk a Tim Burton-féle feldolgozás, de Eggers változata annyira autentikus, hogy simán azt gondolnánk, hogy valóban az 1920-as években forgott.
Ilyen lidérces kisfilmek után csak még jobban várjuk, hogy Eggers megvalósíthassa régóta dédelgetett álmát, a Nosferatu új feldolgozását.
