5 év távlatából nagyon furcsa visszaemlékezni a koronavírus-járvány első hullámára, amikor egyik pillanatról a másikra az egész világ a feje tetejére állt. Sokaknak kellett megtanulniuk otthonról dolgozni, az én környezetemben is rengeteg párkapcsolat ment tropára pusztán azért, mert kiderült, a kényszerű otthoni karantén során, különösen egy ilyen bizonytalan és félelmetes élethelyzetben saját magunkat is elég nehéz elviselni, nemhogy másokat. Ráadásul, ahogy telik az idő, egyre biztosabbnak tűnik: a polikrízisek kora 2020-ban köszöntött be.
Eközben elröppent 5 év úgy, mintha csak néhány nap, máskor pedig mintha egy fél emberöltő lett volna: a világjárvány óta háborús konfliktusok, humanitárius válságok, hajmeresztő politikai ámokfutások váltak és válnak a mindennapjaink részévé, sőt, 1-2 nap alatt a csőd szélére sodródhat a teljes világgazdaság, ha úgy hozza a helyzet (vagy épp egy kósza elnöki gondolat). És akkor jön Ari Aster, aki egyetlen két és fél órás, teljesen őrült filmben próbálja megragadni azt az 5 évvel ezelőtt egycsapásra feléledt, komplex érzést, amikor úgy érezhettük, a világ kifordult önmagából.
Az Eddington a címbéli új-mexikói kisvárosban játszódik, 2020 különös tavaszán. A helyi seriff, Joe Cross (Joaquin Phoenix) asztmás, így nem szeretne maszkot hordani, ami a járvány első hulláma alatt, vakcina hiányában a legfontosabb prevenciós eszköz volt. A maszk és más járványügyi korlátozások kapcsán összetűzésbe kerül Ted Garcia polgármesterrel (Pedro Pascal), ami elég gyorsan odáig fajul, hogy Joe is elindul az inkumbens, latino származású városvezető ellen a polgármesteri posztért. És természetesen a populista vonalat erősíti, pedig a mindennapokban a feleségével (Emma Stone) közös otthonukban élő, konteó-hívő anyósának (Deirdre O´Connell) világvége-mantráit is el kell viselnie. Cross a kampányában nemcsak a Covid jelentőségét bagatellizálja és a maszkviselés szerinte jogszerűtlen szabályát kifogásolja, de súlyos vádakkal bombázza Garciát, akinek státusza úgy tűnik, megingathatatlan. A járványkrízis mellé ráadásul berobban a BLM-mozgalom is a kisvárosban: a George Floyd halála kapcsán kibontakozó tüntetéssorozat a rendőri erőszak elleni fellépést sürgetett, a kezdeményezés pedig telibe találja Eddington fiataljait is, akik utcára vonulnak, de előre elnézést kérnek a kulturális kisajátításért és azért, mert ők privilegizált fehérek.
Eddington / Fotó: A24
Aster filmje olyan, mint egy két és fél órás, élőszereplős South Park-különkiadás. A rendező eltolja a falig az abszurdot, az összes váratlan fordulat és elborult ötlet a Covid-hétköznapok kommunikációs kudarcaiból bomlik ki. A szereplők nem egymással beszélgetnek, mindenki a saját komfortzónáján belül darálja a panelmondatait, ennek köszönhetően a párbeszédek céltalanok és szinte funkció nélküliek, ez pedig gyorsan nagyon szórakoztatóvá válik. Különösen a Joaquin Phoenix - Pedro Pascal duó érzett rá a feladatra, energiával teli közös jeleneteikből csak úgy árad a szarkazmus. Rajtuk kívül a seriff anyósát játszó Deirdre O´Connell, és a szőkített influenszer playboy apró szerepében lubickoló Austin Butler találják meg leginkább a helyüket Aster nagyszabású víziójában.
Az Eddington grandiózus film, ami nagy téteket és sok szereplőt mozgat, és legalább annyira ambiciózus vállalás, mint a két évvel ezelőtti Amitől félünk volt. A két filmet a külsőségek is összekötik: az Eddingtonban is hatalmas épített díszletek között kalandozik a kamera, és Joaquin Phoenix is majdnem annyit fut itt, mint az Amitől félünk-ben. A külsőket a jó ritmusú hosszú beállítások uralják, a légies kameramozgások nemcsak szépen mutatnak (az operatőr a rendkívül sokoldalú Darius Khondji - Szerelem, Bardo, Csiszolatlan gyémánt), de jól szolgálják a kiszámíthatatlanul hömpölygő, egyre fokozódó őrületet is.
Aster váratlan tempó- és irányváltásokkal dolgozik, egyik pillanatról a másikra, könyörtelenül iktat ki korábban fontosnak hitt szereplőket, de szintén a semmiből bontakozik ki a filmet megkoronázó, komikusan hosszú és mozgalmas üldözésjelenet is. Az Eddington így pont annyira kiszámíthatatlan, mint az általa feldolgozott időszak. Igaz, a 2020-as alapélményeinknél biztosan viccesebb, még úgy is, hogy a humora az Amitől félünkhöz hasonlóan meghökkentő, rettenetesen sötét és abszurd. Erre azonban szükség is van, mivel Aster - és ebben is érvényes a South Park-párhuzam - minden oldalra lő.
Persze elsősorban a seriff figurája által megtestesített populistákra, valamint az oltásellenesekre és konteósokra céloz (őket Dawn „képviseli”), de a BLM mozgalom túlkapásain, és a túlzásba vitt PC-ségen keresztül a másik oldal is rendesen megkapja a magáét. Az egyik jelenetben például a BLM-tüntetők (kizárólag fehér tinédzserek) a seriff egyik fekete kollégáját vegzálják: át kellene állnia hozzájuk, mert a rendőri szervek a feketék ellen vannak, azaz ő lényegében saját maga ellen dolgozik a rendőrség kötelékében. Ugyanezek az egyre radikalizálódó tüntetők igyekeznek a lehető legpuhábban vitázni, miközben élő lábjegyzetben kommentelik, miért nincs nekik arra sem joguk, hogy az őslakos amerikaiak területén egyáltalán megszólaljanak. Aztán a mozgalmuk menthetetlenül radikalizálódik, még több kárt okozva az egyébként is atomjaira hullott kisváros közösségének.
Aster a szélsőségek között pingpongozik, felváltva röhögi körbe a szélsőbalt és a szélsőjobbot, ezzel pedig egyenlőségjelet is tesz a két véglet közé. Ennek megfelelően borítékolható, hogy az Eddington megosztó film lesz, és jó eséllyel épp az amerikai közeg fogja a legkevésbé értékelni a rendező téziseit. Az Eddingtonból három fő alkotói vállalás körvonalazódik: érzékeltetni a korhangulatot, viccet csinálni mindenből és mindenkiből, eközben pedig, valahol a mélyrétegekben a konstruktív közös gondolkodás fontosságát hangsúlyozni.
Ennek megfelelően mélyelemzést, vagy épp áramvonalas szatírát sem érdemes várni, az Eddington egy kiszámíthatatlan, virtuóz gegfolyam, ami nem szeretne kioktatni, de azért megoldási javaslatai végülis vannak. Ari Aster a film sajtótájékoztatóján elmondta, ezt a filmet az ihlette, hogy ő hogy érezte magát akkoriban Amerikában (rosszul), és hogy el kellene kezdenünk közeledni egymáshoz minél hamarabb, mert csak így tehetünk valamit az előttünk tornyosuló krízisek leküzdéséért. Talán igaza van. Mindenesetre, kezdetnek már az is elég, ha képesek vagyunk röhögni magunkon. Az Eddington pedig kitűnő lehetőség erre.
Az Eddingtont a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, magyar premierről egyelőre nincs hír.
