Apám fia (r.: Heim Vilmos)
Az Apám fia éppen olyan csavaros, mint a címe ígéri: az örök mogorva, cinikus, kemény bátyó és a röhejesen sokat, ám szerethetően pánikoló öcs egymásra találásának útját éles, olykor émelyítő kanyarokkal aszfaltozza be – kanyarokkal, amelyeket a diszfunkcionális család minden tagjának gyomra kénytelen befogadni: a két féltestvér, az őket összefogó közös apa és az egyik anyuka előtt újabb és újabb titkok tárulnak fel. Na meg egy együtt cipelt hererák, ami valójában nem is hererák, de mindenesetre az elszabadult sziklagolyót útjára eresztő galacsin.
Apám fia
A rövidfilm egyik legnagyobb erőssége a forgatókönyv, amely szinte minden egyes percre tartogat új információt – hol az egyik, hol a másik főszereplőnk számára, miközben a legnagyobb nyertesek mi, a nulla előismerettel rajtkőre álló nézők maradunk. Ahogy haladunk előre, úgy kerülünk fizikailag is közelebb a család tagjaihoz, míg végül az árulkodó jobbra-balra pillantásokat már premier plánokból lélegezzük be. A kiváló ütemű vágás pedig gondoskodik arról, hogy szereplőinkkel tökéletes szinkronban kapjuk ide-oda a fejünket, miután újabb és újabb meghökkentő ismeretekre teszünk szert.
A kárpitfallal és vörös padlószőnyeggel ékesített flancos étteremben, bélelt bársonyülésekben helyet foglaló két suhanc nyitóképe előrevetíti a ránk váró abszurd történéseket, a fokozatosan kibontakozó mély családi drámára azonban nem figyelmeztet: a légkör egyre fullasztóbbá válik, az aggodalom mindenki arcára kiül – ráadásul a pincér is, hogy, hogy nem, a legfeszültebb és legkényelmetlenebb pillanatokban állít be. Már nem lehet tovább ülve kibírni.
Fel a fejjel, amíg van (r.: Tóth Tekla)
Képzeljük csak el azt a pánikot, ha a kis lurkó kerti zsúrján nem a luficsokor szállna el egy óvatlan pillanatban – óvodás csoportnyi sikolyt kiváltva –, hanem mondjuk az ünnepelt feje válna le a nyakáról, és emelkedne a magasba a felhők közé, maga mögött hagyva a mindhiába nyújtozkódó szülői karokat. Tóth Tekla rövid rajzanimációjában ez sem tűnik lehetetlennek: történetében az emberek (sőt, az állatok) testét is mindössze egy papírvékony fonal köti össze a fejekkel. A minimalista, line art animációs technika a „lenyakazásban” rejlő horrorfaktort nemhogy kiirtja, hanem még groteszk humort is ad a jelenetekhez.
Fel a fejjel, amíg van!
Elismerésre méltó, ahogyan az alkotók csupán néhány vonással-húzással, egy-egy kifestéssel jellegzetes és jól megkülönböztethető fejformák tucatjait képesek kifaragni, és velük sajátos világukat benépesíteni: a ritkás, sűrű, hullámos vagy tüsis haj, a hegyes, csúcsos, tompa vagy széles áll, netán az orr apró árnyalata mind játszi könnyedséggel öltenek alakot.
Keresteš Szabolcs zenéje mindeközben szinte minden mozzanatot kifejező gesztussal kísér: egy derűs kisvárosi délután könnyed lüktetését a ragtime pattogós, játékos ütemei idézik meg, míg a feszültséggel teli, káoszba forduló pillanatokban a zongora úgy szól, mintha egy macska rohanna végig a billentyűkön, kapkodó tappancsai pedig kusza, szertelen hangzuhatagot hívnának életre. A rajzfilmzene így tökéletesen simul a képi világba: a „Mickey Mousing” technika meleg, nosztalgikus fénybe vonja a kedves kis történetet, melynek tanulságáért elég a címre vetni egy pillantást.
Hybris (r.: Dóczé Péter)
Az utóbbi években sorra jelennek meg a hírek olyan influenszerekről, akik múzeumokban, háborús helyszíneken vagy a holokauszt áldozatainak emlékét őrző terekben pózolnak, szelfiket készítenek, olykor pedig harsányan viselkednek. A Hybris ezt a jelenséget ragadja meg: egy fiktív, de ismerősen ható történeten keresztül mutatja meg, hogyan válhat a katasztrófaturizmus valódi katasztrófa előszobájává.
A film finoman, szinte észrevétlenül építi történetét a krimi-thriller szerkezetére: a tartalomgyártók kétes pózolását „bűncselekménnyé” emeli, majd egy pszichológiai feszültséggel és bizonytalansággal átitatott „kihallgatás” során bontja darabjaira az elkövetett tettet és annak következményeit. A vallatószobák zárt terét és kémtükrét egy kabinos lift szűk kereteire és üvegtábláira cseréli, a klasszikus jó zsaru–rossz zsaru felállást pedig két önbíráskodó civil karakteren keresztül valósítja meg.
Hybris
A rosszkor, rossz helyen, rossz pózban fotózkodó Zoé hamar leválik társaitól, és gyanútlanul kezdi meg izzasztó, végtelennek tűnő zuhanórepülését egy, traumáik által mélyen érintett testvérpár társaságában. A liftbe szállással nem elég, hogy szó szerint kicsúszik a lába alól a talaj, az alkotók által tudatosan időzített, apró rázkódások fokozzák az utazás idegőrlő jellegét. A testvérek eleinte anyanyelvükön kommunikálnak, és a bosnyák nyelv kemény, puskaporos hangzásában, idegenségében rejlő bizonytalanság tovább erősíti a klausztrofób érzést. A széles látószögű POV-beállítás torzítva nagyítja fel az utastársak alakját, így még fenyegetőbb hatást kölcsönöz nekik. A kezdeti ejnye-bejnye hangnem lassan fenyegetővé sötétül, mígnem az indulat súlyos és gyomorforgató tettekbe csap át.
A fiatal lány naivitását Szaplonczay Mária tölti meg egyszerre szánnivaló és visszatetsző színezettel, míg a báty szerepében Aldin Omerović borzongat passzív-agresszív fellépésével. Az arcközelik feszültséggel telített mezején bontakozik ki kettejük találkozása, mely egyszerre mutat rá a tartalomgyártói felszínességre és érzéketlenségre, illetve az önkényes igazságszolgáltatás etikai dillemáira.
A Mester (r.: S. Papp Máté)
Vajon a művészi produktum értelmezhető-e önmagában, leválasztva a szerzőről, vagy egy adott mű felértékelődhet, esetleg hitelét veszítheti pusztán attól, hogy kinek a keze munkája által született? A rövidfilm az alkotó és az alkotás tengelyén vizsgálja azok súlyát és egymáshoz való viszonyát, egy 15 éve inaktív demens idős költő, és egy szárnyait boncolgató fiatalember kapcsolatán keresztül.
A Mester
A film a Mester emlékezőképességének hiányosságait és a Tanítványt megbénító riposztjait állítja a drámai feszültség szolgálatába. A szellemes visszaszúrások révén egy mélyen megsértett, a sikerért bármire hajlandó pályakezdőt formál (Hencz András), majd olyan kiugrási lehetőséget kínál számára, amely csak az idős úr kiszolgáltatottságára támaszkodva válhatna valóra. A belső vívódást a fiú pszichéjébe belépve tesszük magunkévá, miközben az alternatív valóságot ábrázoló jelenet túlzó, humoros módon világít rá a dilemma erkölcsi súlyára, a lelkiismeretet gyötrő döntéskényszerre.
Fodor Tamás a cinikus, kritikus, önreflexív „vén hülye” szerepében remekel, egy alkalommal pedig rezonőrként csípős megjegyzésekkel kommentálja a kortárs költészet viszonyait, a szakma aktuális helyzetét. Emellett a Mester köp a kimért komolykodásra és a fennkölt pózokra, obszcén gesztusával pedig felszabadító könnyedséggel rogyasztja meg nonstop peckes tartásunkat – nincs is más hátra, mint hogy a tornác székébe belesüppedve, a lemenő nap fényében folyassuk szét szilárd testünket (és szorongjunk azon, hogy mi van akkor, ha még köpni se tudunk eléggé jól a dolgokra).
Apával nem szoktunk ilyenekről beszélni (r.: Szabó Dávid András)
Szabó Dávid András dokumentumfilmje a szülei kapcsolatát, és ezen keresztül hozzájuk való viszonyát próbálja megérteni. Édesanyjával való beszélgetése során kirajzolódik egy házasság és egy család, ami az apát egész életében visszatartotta művészi kiteljesedésétől. Az anya önhibáztató narrációjában formálódó magasztos apafigura azonban szertefoszlik előttünk, ahogyan egy kívülálló objektivitásával láthatjuk a férfi esendő, hétköznapibb oldalát. Ezáltal a történet inkább a két ember közti szeretet állandó változásáról és örökös egyenlőtlenségéről szól.
Apával nem szoktunk ilyenekről beszélni
Az alkotás egyik legnagyobb erénye, hogy elkerüli a megszokott formai paneleket, és a mindennapi beszélgetések esetlegességében találja meg a mélyebb igazságot. Az anya és az alkotó közötti párbeszédet a kezdeti gyenge telefonvonal, valamint a beszélgetést megszakító kikérdezés teszi különösen hitelessé, és erősíti a jelenetek naturalista hatását. A telefon emellett – mint közvetítő médium – segít elkerülni a beszélő fejes konvenciót, és nagyobb teret enged annak, hogy a kommentárszerű funkciót az archív fotók és a jelenkori felvételek töltsék be.
Az anya kendőzetlen kitárulkozása éppen attól válik igazán húsba vágóvá, hogy nem lengi körül semmiféle érzelgős tálalás vagy túlzás: a lényeg az elejtett félmondatokban sűrűsödik és érik össze. A természetes narráció terében olyan súlyos kérdések férnek meg egymás mellett, mint hogy lehet-e az embernek az életében egynél több igazi, nagy szerelme; mi történik akkor, ha az egyik szülő hiányzik; illetve miként alakul a „földhöz ragadt, középszerű emberek” és az „elvarázsolt művészek” közötti dinamika, szerep- és értékbeli viszony.
Szabó Dávid András személyes érintettségét a film minden elemében érvényesíti: a képi kompozíciót és a ritmust is maga formálja, így egy igazán őszinte, bensőséges alkotás születik. Munkája nem csupán saját önismereti útját szolgálja, hanem minket is arra ösztönöz, hogy bátran merüljünk el szüleinkkel, családtagjainkkal való kapcsolataink mélyebb rétegeiben.
A filmeket a 21. CineFest Miskolc Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
