Szálló, fekete por, ami még hetekig jön az orrodból minden zsebkendőbe fújásnál. Ragacsosan, csík szemmel, lüktető fejjel és kis szégyenérezettel zötyögni haza a HÉV-en a munkába igyekvő tisztes állampolgárok között. Vagy a Sziget-betegség, ami – ha szerencsés vagy – csak egy-két nappal a buli vége után tör ki rajtad. Ez a tünetegyüttes a kevés pihenésnek, a teljesen fejreállt bioritmusnak, a megdöbbentő helyeken alvásnak, a sok-sok kilométer gyaloglásnak, az alig evésnek, a sok-sok sörnek, a fülledt zenei sátraknak – amelyek plafonjáról csöpög a lecsapódott pára –, majd a hideg éjszakában lődörgésnek köszönhető. Mégis minden évben hónapokig vártunk a fesztiválra, elképzelhetetlen volt, hogy kihagyjuk, pedig utána a Sziget-betegséggel együtt érkezett a kiüresedés érzése is.
Kép a Fesztiválország című filmből
A Fesztiválország első perceiben a Kispál Keringőjének dallamára peregnek archív felvételek, és egy szempillantás alatt kúsznak vissza a „szigetelések” emlékei, a két színpad között egymásba folyó dallamok, az izzadt testek, chai a Cöxponban, a random, félórára szóló haverságok, a Sziget mozi, a Magic Mirror, a Nagy-, a Világzenei-, meg a Pesti Est Színpad emlékei, az üzenőfal, a silent disco, a promóciós sátrak, és az idegenek, akikkel néhány órára együtt buliztok.
Csizmadia Attila rendező és Topolánszky Tamás-Yván társrendező nagy fába vágták a fejszéjüket, amikor a magyar zenei fesztiválkultúráról láttak neki filmet készíteni. A több mint harminc évvel ezelőtt először megrendezett Diáksziget óta hatalmasat változott a Hajógyári szigeten lévő fesztivál is, ráadásul gombamód szaporodtak a különböző hasonló rendezvények. Korosztálytól, lakhelytől, zenei ízléstől is függ, hogy kinek milyen élmények, hangulatok ugranak be a zenei fesztiválokról, így hatalmas és nagyon szerteágazó a dokumentumfilmjük célközönsége. A Fesztiválország erőssége pedig leginkább az atmoszféra megteremtésében rejlik.
Kispál és a Borz: Keringő
Csizmadia már nem először fordul a magyar bulikultúra témájához, idén tavasszal mutatták be Sipos Bencével közösen jegyzett, Romokból című dokumentumfilmjét, amely egy websorozatból állt össze mozifilmmé, és amely a budapesti romkocsmák történetén keresztül enged betekintést a kétezres évek fővárosi hangulatába és végigköveti azt a folyamatot, ahogyan ezek az underground helyek a bulinegyed kialakulásával a külföldi turisták kedvelt célpontjaivá váltak. A Fesztiválország egyfajta folytatása az előző alkotásnak, hiszen hasonló szubkultúra szórakozási terepét mutatja be, amely a kezdetekben egy szűkebb, alternatív közönség igényeit szolgálta ki, és amelyet fokozatosan szorított ki egy nagyobb, külföldiekből álló csoport. (A filmhu-n podcastot is készítettünk a Romokból kapcsán)
A dokumentumfilm lineárisan halad előre az időben, az első fesztiválokkal indít, és az elmúlt évekig jut el, közben megpróbálja feltérképezni, hogy vajon hogyan és miért vált Magyarország fesztivál-nagyhatalommá. Az alkotók társai ebben a három első nagyobb fesztivál megálmodói, Gerendai Károly és Müller Péter Sziámi, a Sziget atyjai, a budapesti fesztivállal körülbelül egy időben létrejövő soproni VOLT és a későbbi Balaton Sound alapítói, Fülöp Zoltán és Lobenwein Norbert, és Márta István zeneszerző, aki az előző kettőtől kicsit eltérő, inkább a művészetek irányába induló balaton-felvidéki, Kapolcsi Művészeti Napok létrehozója.
Beszélő fejek mesélnek a fesztiválok létrejöttéről, alakulásáról, új fesztiválok ötletéről, illetve az új generációnak való átadásáról. Mindannyian rutinos nyilatkozók, akik nem először mondják el ezeket a történeteket, amelyek az évek során talán kicsit fényesedtek is, és mivel mindannyian jó kommunikációs és marketing képességekkel vannak megáldva – nem véletlen a több sikeres vállalkozás –, tudják mi hangzik jól a kamera előtt, mi illik bele a sztoriba. A fesztiválok növekedését organikus fejlődésként írják le, nem kommercializálódásnak, vagy profitorientációnak, hiába látszik régebbi felvételeken, hogy az idő múlásával, a professzionalizációval, a hatalmas tömegek megjelenésével miképpen halványul el a kezdeti bájuk és lényegük.
Kép a Fesztiválország című filmből
A fő karakterek mellett a hangulatot erősítik a kortárs alternatív könnyűzenei szcéna ismertebb szereplői, ők azonban inkább csak gegman-ek a fő megszólalók mellett. Olyan nevek nosztalgiáznak és elevenítik fel a legviccesebb, illetve néha kínos élményeiket, mint Lovasi András, Kiss Tibi és Varga Líviusz a Quimbyből, Soma Mamagésa, a Margaret Island, vagy a Blahalouisiana tagjai, röhögve mesé la Carson Coma, a Halott Pénz és a Bagossy Brotherts, Дeva, Beton.Hofi, Pogány Induló, és Sisi is.
A nagy nevek mellett rengeteg archív felvétel teremti meg a fesztiválhangulatot, ez a legerősebb elem, ami viszi előre a filmet, mivel a megszólalók egy-egy fix képen ülve anekdotáznak, nem mozdítják ki őket a rendezők ebből a távolságtartó pozícióból. Így lehetünk ismét szemtanúi olyan kultikus pillanatoknak, mint amikor Torgyán József látogatott ki a bulizó fiatalok közé, csajozásra buzdítva őket, vagy amikor Tarlós István még óbudai polgármesterként be akarta záratni a fesztivált – aztán látva a tömeget és a rendőrök szakmai véleményét, inkább letett erről a tervéről. Hasonló szerepe van a ’90-es évek underground művészeti világ plakátjait, betűtípusait idéző inzerteknek, amelyek fejezetekre osztják a filmet.
A Fesztiválország legerősebb pontja kétségkívül a vágás, amelyhez alkalmasabb személyt nem is találhattak volna a rendezők és a producerek. Márton Dániel (Magasságok és mélységek) nemcsak kitűnő vágó, de a Ricsárdgír zenekar frontembereként belülről is ismeri a könnyűzenei fesztiválok világát. Asszociációs montázsaival bámulatosan keveri össze a különböző helyszínen nyilatkozó szervezők és zenészek megszólalásait, és az archív felvételeket, amelyekkel szinte másodpercenként tesz bele valami poént, vagy utalást. (Például Ördög Nórát a paloznaki Jazz Pikniken, vagy saját magát, amikor az egyik szereplő a Ricsárdgír zenekart említi meg.)
Ricsárdgír: Ördögnóra
Míg a film első felében visz magával a nosztalgia, és a szellemes anekdoták – a saját fejünkben is elkezd peregni egy személyes emlékfilm a vásznon látott mellett –, a második felére azonban sokat veszít a lendületéből. A gombamód szaporodó kisebb-nagyobb fesztiválokkal nem tudnak lépést tartani az alkotók, szinte felsorolásszerűen megy végig rajtuk a történet, egy-egy fesztiválnál kicsit elidőzve, és néhol tragédiákat is felvillantva, de nem mélyül el bennük. Ozoráról két-három mondatnyi poénkodást hallhatunk, a Kolorádó vagy a néhány éves, viszont kifejezetten innovatív INOTA-ról szó sem esik.
Bár a Fesztiválország végső konklúziója az, hogy egy korszak véget ért a magyar könnyűzenei fesztiválkultúrában, de mélyebbre itt sem ás. Hiába beszélgetnek az alkotók Gerendaival vagy Márta Istvánnal hosszan, nem igazán tudjuk meg, hogy valóban miért adták át másnak a fesztivál szervezését, ahogy Schönberger Ádám megszólalásaiból sem derül ki, hogy miért zár be idén a Bánkitó, és Fülöp Zoltán és Lobenwein Norbert interjúiban sem esik szó arról, hogy mi történt a Balaton Sounddal. Annak is érdemes lett volna utánajárni, hogy mi és hogyan viszi tovább a szervezőket egy-egy rosszabb év után, hogyan válnak lelkes fiatalokból üzletemberekké – többen érintették, hogy az első éveket veszteséggel zárták, a filmből mégsem tudjuk meg, hogyan másztak ki a gödörből.
Csizmadia és Topolánszky filmjétől ne várjuk a fenti kérdésekre választ, nosztalgikus hangulatával inkább az érzékszervekre és az érzelmekre hat, és Lovasival keringőzhetünk vissza néhány évtizedet.
A Fesztiválország szeptember 18-tól látható a mozikban a Juno11 forgalmazásában.
