Hogyan találtál rá a filmezésre?
Tizenhat éves lehettem, amikor elkezdtem rövidfilmeket készíteni, de előtte fotóztam, verseket és színdarabokat írtam, illetve voltam DJ, játszottam zenekarban – egyszóval sokféle önkifejezési formával próbálkoztam. A filmezésnél éreztem először, hogy ez a sok különböző dolog összeáll és otthon éreztem magam. Hazaértem. Megtaláltam azt az önkifejezési formát, ami az enyém, és idestova harminc éve ezt csinálom.
Milyen tapasztalataid vannak ebből az időszakból a független filmkészítésről?
Amikor hozzáfogsz valamihez, nem számíthatsz arra, hogy a világ csak rád vár. Mindent neked kell csinálnod, a maradék feladathoz pedig szívességet kell kérned, ahonnan csak tudsz, barátoktól, családtól. Szívesség kérésben eleinte kifejezetten merészek voltunk: tudtuk, hova járnak kocsmába azok a filmesek, akiknek van technikája, felszerelése. Addig vártunk a bár előtt, amíg ki nem jöttek, és mivel részegek voltak, meg tudtuk győzni őket, hogy adják kölcsön a cuccaikat.
Persze én csak a saját nevemben beszélhetek, de úgy gondolom, hogy ha akarod csinálni, át kell verekedned magad ezeken, és meg is teszed, mert muszáj. Az olimpiára is csak úgy juthatsz ki, ha keményen edzel, megugrod a határaidat, eredményeket érsz el. A rövidfilmmel meg tudod mutatni a tehetségedet, hogy képes vagy kifejezni magad, és fesztiválokra utazhatsz, megismerkedhetsz emberekkel, lehet hogy egy producer érdeklődni kezd utánad, és létrejöhet az együttműködés. Egy ilyen támogatással a zsebedben már nagyobb eséllyel szállnak be koproducerek és a saját országod filmtámogatói is – ez a rövidfilm-készítés praktikus oldala egy kibontakozó karrierre nézve.
Rúnar Rúnarsson a Visegrad Film Forumon / Fotó: VFF
Hogy alakult a te karriered?
Fiatalon a barátaimmal politikai színezetű filmeket csináltunk, és az volt a kitűzött cél, hogy megváltoztassuk a világot magunk körül. Vicces, de azt tudom mondani, hogy egyáltalán semmilyen hatást nem értünk el. Akik egyetértettek az általunk közvetített politikai nézetekkel, azok szerették, akik meg nem értettek egyet velünk, azok egész egyszerűen nem foglalkoztak a filmekkel. Ez elgondolkodtatott, és akkor volt először olyan alkalom, hogy belülről, őszinte érzésekből dolgoztam. A visszajelzések azt mutatták, hogy a humanista nézőpontnak hatása van, és nem úgy, hogy megnyilatkozol valami nagy témáról, tüntetsz a korrupció vagy a népirtás ellen egy filmmel, hanem úgy, hogy odajöttek hozzám: láttam a filmedet és fel fogom hívni a nagymamámat, akivel évek óta nem beszéltem. És ezen a ponton nem számít, hogy valaki baloldali vagy jobboldali nézeteket vall, mert az emberek az emberi értékekre érzékenyek.
Miután többen elmondták, hogy pozitív hatással volt az életükre egy-egy film amit készítettünk, mert elkezdtek máshogy figyelni a környezetükre, és emberibben álltak hozzá a szeretteikhez, akkor rádöbbentem, hogy a politikai filmekkel alattomos módon akartam változást elérni. Ez a tapasztalat a vezérfonalam azóta is: legyek igaz és őszinte magamhoz, és a filmjeimben mindig olyan kérdésekkel foglalkozzak, amit a létezés és az élet jelent nekünk, embereknek.
Az egyik legsikeresebb rövidfilmes rendezőnek tartanak, a The Last Farm című rövidfilmed eljutott az Oscar-jelölésig, viszont az utóbbi időben nagyjátékfilmeket készítettél. Foglalkoztat még a rövidfilmes forma?
Igen, bár nem készítettem rövidfilmet 2009 óta, egészen mostanáig. Elég nehéz visszatérni a rövidfilmekhez, különösen, ha egyszer a nagyjátékfilmes irányba mentél el, ahogy én is. Időközben mindig írtam rövid történeteket, mondhatni rövidfilmeket, de ezt most tényleg szerettem volna megcsinálni. Két-három évbe telt mire megtaláltam hozzá a támogatókat, ami hosszú idő. Számomra a rövidfilm olyan, mint a költészet vagy novella, és ez jó. Valamilyen szempontból nehezebb is, mint nagyjátékfilmet készíteni, mert belekezdeni az előkészítésébe ugyanolyan nagy energiát igényel, mint egy egész estés filmnél. Olyasmi, mint beindítani egy autót: a beindításhoz ugyanolyan nagy energia kell, de a rövidfilm rövidebb út, ami aztán kevesebbet fogyaszt el belőled, mint egy nagyjátékfilm. Szeretek rövidfilmet csinálni, nagyon élveztem visszatérni ehhez.
Miért?
A rövidfilm önálló műfaj, művészeti forma, amiben alkothatsz, és összességében kevesebb energia és kevesebb elvárás övezi, mint a nagyjátékfilmeket, ezért gyakran nagyobb szabadságot is ad. Én nem azért csinálok filmeket, hogy meggazdagodjak belőle, nincsenek ilyen illúzióim, ez sokkal inkább késztetés bennem az önkifejezésre. A tavaly tavasszal forgatott rövidfilmben feszegettük a határokat, kipróbáltunk új ötleteket, kísérleteztünk a térrel és az időkezeléssel, és a tapasztalatokat beépítettük a következő nagyjátékfilmbe. Azt gondolom, a When the Light Breaks nem jött volna létre enélkül, kétlem, hogy meg mertem volna lépni bizonyos lépéseket, ha nem próbáljuk ki előtte a működését a rövidfilmben.
Mit tartasz nehézségnek a filmkészítésben?
A filmfinanszírozás megszerzése ilyen, el kell érned mérföldköveket, hogy támogassanak. Például egy filmes képzés után is bizonyítanod kell, amikor már nincs mögötted az iskola támogatása. És elvileg mindent a hivatalos úton kellene csinálni, viszont az élet nem így működik – leleményesen kell gondolkodni, “out of the box” módon, hogy elérd a céljaidat. Hogy ez nehéz-e? Csak ha úgy döntesz, hogy innen nézed. Nem azt mondom, néha én is sajnálom magam, mert ugyanúgy kell szívességeket kérnem a környezetemtől, mint amikor elkezdtem. Továbbra sem adott semmi, kemény munkával kell kitaposni az utat. Ha már az olimpia metafora feljött: négy évente újra vannak játékok, te is újra és újra megmérettetsz, hogy helyed van-e még a versenyben. Mondják, hogy annyit érsz, amennyit a legutóbbi filmed, és ha az történetesen nem sikerült olyan jól, akkor nehezebb lesz finanszírozókat találni a következő projekthez.
Éltél meg hasonlót?
Végül mindig sikerült megcsinálnom azokat a filmeket, amelyeket szerettem volna, de az Echo (2019) finanszírozása kifejezetten nehéz volt, pedig az eddigi filmjeim közül ez volt a legkisebb produkció. Amikor nagyjátékfilmet szeretnék csinálni, alkotóként felelősségem van saját magam felé művészi értelemben, de felelősségem van a finanszírozó állami szervezetek és intézetek felé is, hogy befejezzem a filmet, mert ez sok pénz. Azt hiszem, művészfilmes rendezőként vagyok bekategorizálva, így a produkciós cégek és filmalapok nem örültek, hogy az Echo narratívája írás közben eléggé megváltozott és kísérleti filmmé alakult át.
Echo
Ki akartál törni a kategóriádból?
Mindig fontos volt számomra, hogy a történet, amiből filmet készítek, közel álljon hozzám. Az Echónál elegem lett a görög típusú történetmesélésből, a kötött jelenet-struktúrából és úgy általában a filmezésből; egyfajta antifilmet szerettem volna létrehozni, azt hiszem, akkoriban nem volt olyan történet, amit el akartam volna mondani. Volt ugyan forgatókönyv és néhány jelenetet teljesen megírtam, de szerepel a filmben olyan jelenet is, amikor csak a szituációt adtam meg a szereplőknek, és megfigyeltem, hogy mit kezdenek benne magukkal, illetve olyan epizód is, amikor csak mentünk körbe autóval és felvettünk helyzeteket. A korábbi filmekkel ellentétben így ez hibrid film lett, dokumentumfilm és fikció egyszerre. Végül a finanszírozás is ezt tükrözte: az Echo átcsúszott a dokumentumfilmekhez, mert ez a terület sokkal nyitottabb a kísérletezésre, mint a fikciós világ.
Említetted az állami támogatást, Izlandon hogyan történik a filmek finanszírozása?
Izland kis ország, van egy filmintézete, amely mindig csak alap költségvetést ad a filmekhez, illetve számolni lehet még az adó-visszatérítési rendszerrel is, de alapvetően mindig keresni kell koprodukciós partnereket más országokból. Mindenki pályázhat az intézethez az alap költségvetésért, és minden évben támogatnak egy olyan rendezőt is, aki még nem készített nagyjátékfilmet, de utána meg kell találni azokat a támogatókat, akik a költségvetést kiegészítik. Ahhoz, hogy az állami támogatást valaki megkapja, előtte bizonyítania kell rövidfilmmel vagy más filmes munkákkal, hiszen állami pénzéről van szó, és nem is kevésről. Nem elég egy jó forgatókönyv sem; olyan biztos produceri háttérre van szükség, amely garantálja, hogy elkészül a film.
Egyszer valaki elmagyarázta nekem, hogy az állam részéről az a fontosabb szempont, hogy a pénz semmiképp se vesszen el valahol. Ezért állhat elő olyan helyzet, hogy egy rossz film elkészül, egy jó pedig nem kap támogatást, mert nincs mögötte stabil háttér. De ha van egy jó forgatókönyv, egy jó rendező és egy megbízható háttér, Izlandon mindenki egyenlő esélyekkel indul az állami támogatásért. Tudom, hogy Magyarországon vannak nagyszerű rendezők, akik nem kapnak támogatást, mert politikailag megy az elosztás, ami eszméletlen.
Elin Hall, a When the Light Breaks főszereplője és Rúnar Rúnarsson Cannes-ban / Fotó: Christophe Simon/AFP
Hogy találod meg a jó forgatókönyvhöz vezető jó témákat?
Általában mindig van nálam egy kis füzet, amibe feljegyzek gondolatokat, ötleteket, izgalmas képeket, amiket látok az utcán. Lehet, hogy kicsit nárcisztikusan hangzik, de csak azzal foglalkozom, amivel úgy érzem, nekem is dolgom van. Bár lényegében mind ugyanolyanok vagyunk: mind szeretünk, törték már össze a szívünket, mindenki fél valamitől és mindenki akar valamit az élettől. Nem vagyok különlegesebb, jobb senkinél, hogy ezekkel a kérdésekkel éppen én foglalkozzak, de azzal hogy őszinte vagyok magamhoz, létrejön egyfajta reflexió, amely tükör lehet más emberek számára is. Ne ölj, ne gondolkodj így vagy amúgy politikailag – ezeket az emberek tudják, ismerik. Ezzel a panel hozzáállással semmin sem változtatok, de ha egyszerűbben, az ember alapvető tulajdonságai és érzései felől közelítem meg, akkor megszülethet a felismerés és létrejöhet a változás, mert az emberek alapvető tulajdonságai és érzései ugyanolyanok a világ bármely pontján. Ezért utazzák körbe a világot a jó filmek.
Mit tanácsolsz a fiatal filmkészítőknek, akik most kezdik a pályájukat?
Mindenképpen azt, hogy csináljanak rövidfilmeket, legyenek őszinték saját magukhoz és az érzéseikhez. Én politikai filmekkel kezdtem - persze ezek is lehetnek őszinték - menő akartam lenni, és azt a véleményt hangoztattam, amit elvártak tőlem és amit elvártam magamtól, az egészet agyból csináltam és nem szívből. Sokan közelítik meg úgy a filmeket, mint precízen szerkesztett konstrukciókat, csatornákat, amelyeken keresztül beszélni lehet az emberekhez, ha elég jól felépítik őket. Minden történetet elmondtak már, és mindig lesz valaki, aki jobban ért majd a szerkezethez, technológiához, trükkökhöz, mint te. De mindannyian máshogy meséljük el ugyanazt a történetet, az érzéseidet senki sem tudja jobban kifejezni, mint te magad.
Szeretem, amikor a rendező és az alkotók ujjlenyomatát vélem felfedezni egy alkotáson, akkor is, ha vannak benne hibák. Az őszinteség a legjobb low-budget módja annak, hogy sok emberhez eljussanak a filmjeink. Nem számít, hogy vígjáték, művészfilm vagy zombis film, amikor a közönség megérzi az őszinteséget, szemet huny a technikai megvalósítás hiányosságain, legyen szó arról, hogy itt egy kicsit elment a fókusz, ott a színészek játéka nem volt annyira jó, vagy az egész telefonnal lett felvéve, mert megérzik, hogy az alkotók nem féltek megmutatni saját magukat, és ezáltal egy teljesen új filmet hoztak létre.
Mini-kritika a When the Lights Breaks című filmről
Gyászdrámába oltott szerelmi háromszög-történet a festői izlandi tájak ölelésében. Rúnar Rúnarsson új filmjében visszatér azokhoz a témákhoz, amiket a 2015-ös Madárkákban is érintett: tinédzser fiatalok hirtelen nagyon közel kerülnek a felnőtté váláshoz és rájönnek, hogy ez egy nagyon nehéz élethelyzet. Így a When the Light Breaks is egy felnövéstörténet, amit a markáns izlandi miliő, valamint a szerelmi sztorit a gyász lélektanával ötvöző megközelítés emel ki a tucat fesztiválfilmek sorából.
Una (Elín Hall) menthetetlenül beleszeret Diddibe (Baldur Einarsson), ám a fiúnak barátnője van. Épp miután megbeszélik, hogy tisztázni fogja a bonyolult magánéleti helyzetet, Diddi életét veszti egy alagúttűzben. Una, talán azért, hogy kapaszkodót találjon a gyászhoz, csatlakozik Diddi barátaihoz és közösen próbálják feldolgozni az elhunyt fiú elvesztését. Azonban váratlanul megérkezik Diddi barátnője, Klara (Katla Njalsdottír) is, aki nem sejti, hogy Diddinek viszonya volt Unával és azt sem, hogy a fiú szakítani akart vele. A film így az Unát terhelő morális dilemma kibontására koncentrál: elmondja-e az igazat a párját gyászoló Klarának, vagy inkább tartsa magában és tűrje, hogy mindenki inkább Klarára figyel, hiszen ő az, aki elvesztette a szerelmét.
Rúnarssont ezúttal sem a történet fordulatai érdeklik, inkább a kamaszok létállapotát igyekszik ábrázolni. A traumatizált közösség dinamikáját lassú folyású, komótos jelenetek és a színészek természetes jelenléte érzékeltetik, ez pedig bőven elég is ahhoz, hogy üresjáratok nélkül kitöltse a kompakt, szűk másfél órás játékidőt. Elín Hall remek választás a főszerepre, de a többi fiatal színész is manírok nélkül játszik, nagy az összhang köztük. A gyász különböző szakaszait bemutató mű egyik legerősebb jelenete, amikor a fiatalok a Hatrið mun sigra (A gyűlölet uralkodni fog) című dalt üvöltik egy alkohol és drog áztatta házibuliban, miközben elhunyt barátjukat siratják. Rúnarsson ismét képes érvényesen szólni országa fiataljairól, ezúttal is egy meditatív, érzékeny alkotásban.
Pauló-Varga Ákos
Az interjú márciusban készült a pozsonyi Visegrad Film Forumon.
