The Girl With the Needle (r.: Magnus von Horn)

A versenyprogram rögtön egy váratlan élménnyel indult. A svéd származású Magnus von Horn az első egész estés filmje (The Hereafter) után Lengyelországban, a Łódź-i Filmiskolában tanult, négy évvel ezelőtti, lengyel nyelven forgatott Sweat című influenszerdrámája pedig már egyszerre viselte magán a skandináv hűvösséget és a kortárs lengyel filmre jellemző társadalmi érzékenységet. A dán nyelven forgatott The Girl With the Needle újabb komoly előrelépés a rendező életművében, ráadásul hangvételében és stílusában markánsan eltér von Horn korábbi munkáitól. Ez a fekete-fehér, keskeny képarányban felvett abortuszdráma megtörtént eseményeken, az 1919-es koppenhágai csecsemőgyilkosságokon alapul.

Dagmar Overby fiatal anyáktól, fizetségért cserébe azzal a hazugsággal vette magához a nem kívánt terhességekből született babákat, hogy szerető családoknak adja majd örökbe az újszülötteket. Ehelyett azonban megfojtotta a gyerekeket, köztük egyik sajátját is, a maradványaikat pedig változatos eszközökkel tüntette el. A bestiális sorozatgyilkos története egy elszegényedett varrónő, Karoline (Vic Carmen Sonne) szűrőjén át elevenedik meg, aki először kliense, majd kvázi tettestársa lesz a civilben cukorkaboltot üzemeltető Dagmarnak.

A The Girl With the Needle végtelenül pesszimista film, Karoline-t rengeteg csapás éri és úgy tűnik, a világháború végeztével is lehetetlen kikászálódnia a szegénységből, így aztán érthető, hogy a kezdettől fogva gyanús, mégis mesteri manipulátor Dagmar az ujja köré csavarja a traumatizált lányt. Von Horn és operatőre, Michal Dymek (Sweat, IÁ) mesteri, a német expresszionizmust idéző kompozíciókban ábrázolják a huszadik század eleji dán főváros mocskos, kegyetlen oldalát, Vic Carmen Sonne-nak pedig elég egy odavetett pillantás, hogy mindent elmeséljen Karoline tragédiájáról.

When the Light Breaks (r.: Rúnar Rúnarsson)

Gyászdrámába oltott szerelmi háromszög-történet a festői izlandi tájak ölelésében. Rúnar Rúnarsson új filmjében visszatér azokhoz a témákhoz, amiket a 2015-ös Madárkákban is érintett: tinédzser fiatalok hirtelen nagyon közel kerülnek a felnőtté váláshoz és rájönnek, hogy ez egy nagyon nehéz élethelyzet. Így a When the Light Breaks is egy felnövéstörténet, amit a markáns izlandi miliő, valamint a szerelmi sztorit a gyász lélektanával ötvöző megközelítés emel ki a tucat fesztiválfilmek sorából.

Una (Elín Hall) menthetetlenül beleszeret Diddibe (Baldur Einarsson), ám a fiúnak barátnője van. Épp miután megbeszélik, hogy tisztázni fogja a bonyolult magánéleti helyzetet, Diddi életét veszti egy alagúttűzben. Una, talán azért, hogy kapaszkodót találjon a gyászhoz, csatlakozik Diddi barátaihoz és közösen próbálják feldolgozni az elhunyt fiú elvesztését. Azonban váratlanul megérkezik Diddi barátnője, Klara (Katla Njalsdottír) is, aki nem sejti, hogy Diddinek viszonya volt Unával és azt sem, hogy a fiú szakítani akart vele. A film így az Unát terhelő morális dilemma kibontására koncentrál: elmondja-e az igazat a párját gyászoló Klarának, vagy inkább tartsa magában és tűrje, hogy mindenki inkább Klarára figyel, hiszen ő az, aki elvesztette a szerelmét.

Rúnarssont ezúttal sem a történet fordulatai érdeklik, inkább a kamaszok létállapotát igyekszik ábrázolni. A traumatizált közösség dinamikáját lassú folyású, komótos jelenetek és a színészek természetes jelenléte érzékeltetik, ez pedig bőven elég is ahhoz, hogy üresjáratok nélkül kitöltse a kompakt, szűk másfél órás játékidőt. Elín Hall remek választás a főszerepre, de a többi fiatal színész is manírok nélkül játszik, nagy az összhang köztük. A gyász különböző szakaszait bemutató mű egyik legerősebb jelenete, amikor a fiatalok a Hatrið mun sigra (A gyűlölet uralkodni fog) című dalt üvöltik egy alkohol és drog áztatta házibuliban, miközben elhunyt barátjukat siratják. Rúnarsson ismét képes érvényesen szólni országa fiataljairól, ezúttal is egy meditatív, érzékeny alkotásban.

Three Kilometres to the End of the World (r.: Emanuel Pârvu)

Hosszú címe miatt csak „a román film”-ként emlegetik a fesztiválon sorban állás közben szövődő villám eszmecserék során Emanuel Pârvu (Meda és a nem túl fényes oldal, Marokkó) versenyprogramban szereplő munkáját. És tapasztalataink szerint nagyon sokat beszélnek róla, nem érdemtelenül. A Three Kilometres... a román újhullám csúcsformáját idézi. Az alaphelyzet nem is tér el sokban attól, amit Puiu, Mungiu vagy Porumboiu filmjeit általában jellemzi: a történet egy bűneset köré épül, gyorsan megjelenik a korrupt, diszfunkcionális rendőrség, majd társadalom- és némi egyházkritika.

A Tulceában tanuló középiskolás, Adi (Ciprian Chiujdea) rövid időre hazalátogat Duna-delta vidéki szülőfalujába, ám ott egy kegyetlen gyűlölet-bűncselekmény áldozata lesz. A fiút megverik, amiért a faluban üdülő bukaresti turistasráccal csókolózott az utcán. Pârvu ebből az egyértelmű és igazságtalan helyzetből mellbevágó drámát kerekít, amiben nem is olyan sok idő után a fiú szülei és a zárt, falusi környezet számára sem az éjszaka elkövetett bántalmazás jelenti a megoldandó problémát, hanem Adi mássága. A Three Kilometres... kegyetlenül, hidegvérrel rángat végig a főszereplő pokoljárásán, a jól megválasztott helyszín miatt ráadásul Adi menekülni sem tud a vízzel határolt falucskából.

Pârvu érinti a hatóságok és a korrupció, a vidéki, nagyhatalmú oligarchák, valamint a homoszexualitással szembeni intolerancia kérdéseit, néhány jelenet, akárcsak a két évvel ezelőtti R.M.N. esetében, fájóan ismerős lehet a magyar viszonyokat illetően is. És ha már ismerősök, a teszetosza, fia másságát elfogadni képtelen apuka szerepében a román filmszínészek egyik legnagyobbja, Bogdan Dumitrache remekel, akit két magyar filmben (Spirál, Magasmentés) is láthatott a hazai közönség.

The Surfer (r.: Lorcan Finnegan)

A név nélküli főhős (Nicolas Cage) csak szörfözni szeretne egyet a fiával a szülőhelyének strandján, azonban egy macsó hullámlovasokból álló banda útjukat állja és nem engedik őket a vízhez, még a férfi szörfdeszkáját is elveszik. Az egyébként brókerként dolgozó apuka ráadásul éppen az álomotthonát szeretné megvenni, ami nem messze a parttól pont azon a telken épült, ahol az ő gyerekkori háza is állt. Miközben licitháborút folytat a mesés ingatlanért, egyre komolyabb összetűzésbe keveredik a Scally (Julian McMahon) által vezetett szörfös szektával, és egy abszurditásig fokozott bukástörténet bontakozik ki, aminek tétje nemcsak a vágyott ház és a szörfdeszka visszaszerzése, hanem a múltbéli traumákkal történő leszámolás is.

Lorcan Finnegan (Vivárium, Nocebo) ügyesen felült a Nicolas Cage-sokadreneszánsz legújabb hullámára, a The Surfer nagyjából annyira őrült és különleges filmélmény, mint például a Mandy vagy a Prisoners of the Ghostland, miközben egy percig sem veszi komolyan magát. Cage ennek megfelelően lubickol a főszerepben, a karakter fokozatos leépülését a szokásos szent őrületével kíséri végig. Bár ez egy önfeledt, sokszor trollkodásig túlhajtott vígjáték, Finnegan a felszín alatt mégis súlyos kérdéseket boncolgat gyászról, nosztalgiáról és traumaoldásról, miközben a film végig kiszámíthatatlan, és folyamatosan felülírja a nézői elvárásokat. A The Surfer tökéletes választás lehet éjféli fesztiválvetítésekre, valószínűleg több helyen is fel fog bukkanni a jövőben.

Caught by the Tides (r.: Jia Zhangke)

A kínai kisemberek reménytelenségét ragadja meg ez az évtizedeken átívelő, esszéfilmként induló, majd a végére szerelmi drámává érő mű, amit a társadalmi érzékenységéről és éleslátásáról ismert Jia Zhangke (A bűn érintése, Ash is Purest White) rendezett. A Caught by the Tides befogadása embert próbáló feladat, az első egy órában a film teljesen elengedi a néző kezét, inkább emlékeztet egy kiállítási mozgóképes installációra. A ’90-es évektől indulva Kína különböző helyszíneit járjuk be az archív és fikciós, egymással legfeljebb lazán kapcsolódó jelenetekben, a háttérben pedig egy férfi és egy nő párkapcsolati kálváriája sejlik fel, leginkább sms-ek formájában.

Zhangke a közelmúlt történelmének markáns hangulatait igyekszik átadni: a gyors iparosodással járó gyárépítések, a pekingi olimpiát övező fokozott érdeklődés, majd a jelenbe érve a pandémia életképei elevenednek meg. A filmet eleinte eluraló asszociatív montázsok és lassított felvételek a jelenhez közeledve fokozatosan eltűnnek, az utolsó fél órában, amikor napjainkba érkezünk, mintha egy új, letisztultabb, egyenes vonalvezetésű film kezdődne. Zhangke az emlékezés és a nosztalgia megbízhatatlanságát húzza alá, emellett pedig a Caught by the Tides-ot végigkíséri a keserű tézis: legyen szó akármilyen történelmi helyzetről, hanyatlásról, gyarapodásról vagy krízisekről, az első számú vesztesek mindig az alsóbb társadalmi osztályokból kerülnek ki.

A filmeket a 77. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.