A filmből korábban érkezett, első képeket látva azt latolgattuk, vajon mennyire fáradt meg Anderson stílusa, a trailert nézve sokan mondták, olyan, mintha már magát a filmet is látták volna. Szenvtelen színészi játék, sztárparádé, diszfunkcionális család, másodpercenként eldurranó vizuális petárdák – mind pipa. De arra nem számítottunk, hogy az Asteroid City a rendező eddigi leginkább reflektált, az alkotói folyamatra és magára a filmkészítés gesztusára is nyíltan utaló film lesz.
Mint ahogyan az összes korábbi, aprólékos műgonddal összerakott Anderson-filmet, a mostanit is a pátoszból és magányból felépülő különc figurák tartják össze. Adrien Brody és Edward Norton mellett feltűnik több olyan színész is, például Margot Robbie vagy Tom Hanks, akik most dolgoznak együtt először Andersonnal, és ugyan a több sztár nem jelent automatikusan jobb filmet, elveszhet a lényeg a sok ismert arc kavalkádjában, itt fantasztikus módon a színészgárda még ütősebbé vált velük.
A hidegháborús űrverseny korában játszódó történetben Jason Schwartzman Augie Steenbacket, a háborús fotóst alakítja, aki Woodrow nevű fiával (Jake Ryan) és lerobbant járgányukkal érkezik az Ifjú Csillagfürkészők és Űrkadétok Találkozójára, amelyet minden évben ugyanott, egy meteorit becsapódásának a helyén rendeznek meg.
Ezen a hétvégén a katonák és a csillagászok öt, a szüleikkel érkező zseniális gyereket látnak vendégül, akik bemutatják találmányaikat, köztük van Woodrow és Dinah (Grace Edwards), akik csillagfürkészők, továbbá három másik űrkadét-díjas gyerek. Egytől egyik ifjú különcök, ők a film „brainiac”-csapata. A város legnagyobb attrakciója a közelében található gigantikus meteorkráter és a mellette működő csillagászati obszervatórium.
Augie csodagyerek fián kívül magával hozta három kislányát, és megérkezésük után közli a gyerekekkel, hogy édesanyjuk három hete elhunyt, földi maradványai egy Tupperware edényben kísérik el a családot. Segítségükre robog a lányát szintén gyászoló após (Tom Hanks) is. Tudósok (főleg a most is csodálatos Tilda Swinton), katonák, diákok és bámészkodók gyűlnek össze, és a tökéletes Anderson-figurának bizonyuló Steve Carell vezette, sátortáborszerű motelben hajtják álomra a fejüket.
.jpg)
A jobb napok után vágyakozó filmsztár, Midge Campbell (Scarlett Johansson) az Augie-val szemközti házban álmodozik, Maya Hawke pedig a gyerekeket kísérő osztályfőnököt alakítja, aki néha összefut a bolondos cowboy Rupert Frienddel.
A háttérben időnként kísérleti atombomba robban, az Anderson-miniuniverzum szereplői azonban pléhpofával teszik tovább a dolgukat. Nagyobb felfordulást csak az kelt, amikor az ifjú csillagászok gyűlésére beugrik egy pókember külsejű földönkívüli, hogy elcsenje a híres meteoritot. Az amerikai kormány karantén alá helyezi a várost, így az Aszteroid Napi Ünnepségek félbemaradnak, a felnőttek ismerkedéssel, a gyerekek okostojásoknak kitalált játékokkal és a külvilág értesítésének kitervelésével ütik el az időt.
A történet érzelmi origójában Augie és a gyerekek szomorúsága áll, aminek drámai feszültségét a film minden erővel igyekszik ellensúlyozni: a színre lépő új asszony, a temetési szertartás és a szellemes gyermeki megjegyzések a halállal kapcsolatban mind vad, komikus ellenpontjai a gyásznak, a csillagnéző tematika pedig csak mélyíti a családi legendáriumból elhangzó elmúlás-értelmezést, mi szerint a halottak a csillagokban vannak.
Ismerős ez a Wes Anderson-galaxis, és bár arra számítottunk, hogy a Holdfény királysághoz hasonlóan a tárgyi világ felmagasztalása mellett némi bájos gyerekrománc adja a fő tétjét a filmnek, a kalandos űrcserkész-történetet körülvevő, fekete-fehér kommentár érdemi újdonságnak számít. A Broadway ihlette színpadi szálat (és magát a filmet) Bryan Cranston tévés narrátora indítja el, aki az egész stábot kiemeli Asteroid City világából, és a történetet elmesélő színtársulat mindennapjaiba vezeti be a nézőket, ahol a kollégájával szerelmi viszonyt folytató drámaíró (Norton) a főszereplő, a vezető színészeket pedig szintén Schwartzman és Johansson alakítják.
Wes Anderson a film forgatásán
Elia Kazan és James Dean korszakába visz vissza, és bár a színház jelen volt már például az Okostojásban és a Tenenbaum, a háziátokban is, ahol a hősök érzéseik nagyívű kinyilatkoztatására használták a darabjaikat, és a színház segítségével igyekeztek feldolgozni belső traumáikat, a mostani film egészen más megközelítéssel emeli be világába az ötvenes évek színpadi- és tévés aranykorát.
Ebben a vizuális társasjátékban először le kell hámoznunk a metafikciós kerettörténetet, hogy a sivatagi kisvárosban megcsodálhassuk a pasztellszínekbe ölöztetett ötvenes éveket, a fagylaltozó kislányok gyönyörű asszimmetriáját, az űrhajók és űrfigyelő szerkezetek makettjeit, és a kádban fetrengő Midge Campbell arcán megjelenő szemfesték- és véraláfutásfoltokat. De az alkotói folyamat megmutatása már a fikción belüli fikcióba is átszivárog, meghökkentő pillanat, amikor egy karakter megjelenik, majd a hirtelen képbe nyúló író kitörli a képből.
Az érzelemmentesen kamerába mondott dialógusok, a kettéosztott képmező, a képaránnyal való játék és a látványos svenkek az Asteroid Cityt leginkább uraló képi megoldások, a történetet elmondó színtársulat kommentárjai pedig nem csupán a kissé szájbarágós fekete-fehér képpel különülnek el, de a forgatókönyv fejezetekre tagoló oldalai is megjelennek inzertként.
És ezzel érkezünk el a rendező egyik legfontosabb eszközéhez, ahhoz a mániájához, hogy mindent kisebb egységekre bont: az Asteroid City, ahogyan több korábbi filmje, a Holdfény Királyság és a Francia Kiadás is, elegánsan, szinte észrevétlenül dobja fel a boncasztalra legfontosabb tárgyát, jelen esetben magát a művészi ambícióval elmondott kalandos mesét, hogy aztán az egyes részeit egy fogóval kiemelve, aprólékosan megvizsgálja, helyenként a nézőnek szegezve a kissé provokatív kérdést: mit keres ez itt?
Anderson világteremtő erejében és a banalitás ellen lázadó nosztalgiájában ezúttal sem fognak csalódni rajongói, bár az Asteroid City egy fokkal kevesebb muníciót biztosít majd a filmjeiből inspirálódó tömegeknek a TikTokon és az Instagramon.
Munkái egyre jobban megosztják a közönséget: ugyan nincs szó stilisztikai megújulásról, kedvelői már az első kritikákban remekművet kiáltottak, ugyanakkor a tegnap esti sajtóvetítésen azért lehetett látni jó néhány elbóbiskoló fejet is. Bármennyire is szeretem a filmjeit, az Asteroid City inkább tűnt önismétlésnek, mint az életmű kiemelkedő darabjának, mégis ugyanolyan töretlen lelkesedéssel várom a Roald Dahl-adaptáció The Wonderful Story of Henry Sugart, mely az év második felében érkezik a Netflixre.
Az Asteroid City június 8-ól látható a magyar mozikban.
