Hogyan ismerkedtél meg Marissal?
A televízió- és filmvágó szakot végeztem el először alapszakon és utána jelentkeztem a dokumentumfilmes mesterképzésre. A felvételi filmünknél az volt a feladat, hogy 5 percben mutassuk be egy ember napját. Ahogy elkezdtem forgatni ennél a családnál, úgy tudtam meg egyre több mindent. Marisban először az arca fogott meg leginkább, mert tudtam, hogy 50 éves, de 70-nek nézett ki, és ezt nem tudtam elfelejteni. Mikor felmerült a felvételi film témája, rögtön eszembe jutott az arca, és hogy vele akarok forgatni. Örült a megkeresésnek, mert forgatás közben végre nem volt egyedül.
Nehezen nyílt meg előtted?
Ez egy folyamat volt, minél inkább megfogalmazódott benne a szökés gondolata, annál jobban kezdett el kötődni hozzám és bízni bennem. Még a szökés után is, amikor a motelból kimentem kaját venni, attól félt, hogy elárulom. 10 évig volt abban a házban, nyilván sokszor viselkedtek vele manipulatívan, átverték, ezért óriási bizalmatlanság alakult ki benne az emberek iránt.
Forrás: Éclipse Film
Mi az, ami meggyőzött arról, hogy a felvételi filmed elkészültét követően is visszamenj forgatni?
Ambivalens érzésem volt, mert egyrészt rémes volt ott forgatni, másrészt függővé váltam. Minden látogatás alkalmával született legalább egy olyan fantasztikus snitt, amiért megérte kiutazni. A film készítése alatt sokszor le kellett rakni a kamerát és emberként ott lenni.
Hogy nézett ki egy forgatás nap?
Etával tulajdonképpen üzletet kötöttünk, amit úgy kezeltem, mint amikor a helyszínért fizetnek egy forgatáson. Mindkét féllel folyamatosan beszélgettem, mert Etának is megvolt rá az igénye, különben nem is engedett volna be a házába. Sokat voltunk Marissal kettesben, ilyenkor főleg a munkáját végezte, takarított és főzött. A másfél év alatt rengeteg nyersanyag összegyűlt, de maga a forgatás kiszámíthatatlan volt, sokszor például teljesen feleslegesen mentem ki, mert nem voltak otthon, Marisnak pedig nem tudhattam a telefonszámát. Nem mondanám, hogy teljes biztonságban éreztem magam a forgatás alatt, sőt, többször abba is akartam hagyni, de közben mindig arra gondoltam, hogy ha nekem egy telefonhíváshoz ennyi bátorság kell, milyen nehéz lehet Marisnak.
Gondoltad volna az elején, hogy szökés lesz a vége?
Számomra egyértelmű volt, hogy ő egy felnőtt ember, aki el tudja dönteni, hogy mit csináljon, az már egy másik kérdés, hogy van-e hozzá elég bátorsága. Érdekelt, hogy mi van vele, a figyelmemet, az időmet és a türelmemet adtam neki, de megmondtam, hogy munkát és szállást nem tudok adni, azonban a telefonomat és az internetes segítséget felajánlottam.
Ott volt az a faktor is, hogy bármikor leállíthatják a forgatást, és dönthetnek úgy, hogy kizárnak engem a házból. Eta engedélye kellett mindenhez, Marissal a házon kívül csak titokban tudtam találkozni. Minden lépését figyelték, ki volt adva, hogy mettől-meddig ér be a gyárba, és onnan mikorra kell hazaérnie. Maris is tudta, hogy nem fogok a végtelenségig forgatni. Ezt így soha nem mondtuk ki, de volt, amikor szüneteket tartottam, és utána láttam, hogy mindig megkönnyebbült, amikor visszatértem. Tartott attól, hogy nem jövök vissza, talán ettől is felbátorodott.
Tuza-Ritter Bernadett / Forrás: Sundance
A forgatás közben felvetted a kapcsolatot valamilyen segélyszervezettel?
A szökés előtt kezdtem el komolyabban telefonálgatni, de elég rossz tapasztalataim voltak. Sok szervezet nem is válaszolt, pedig részletesen leírtam a helyzetet és azt is, hogy szökni fogunk. Akik válaszoltak, szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy az áldozat telefonáljon, hiába mondtam mindenkinek, hogy ő nem tud telefonálni, mert otthonról nem mer, a mobiljáról pedig nem indítható kimenő hívás. Ebből vált egyértelművé, hogy nem jó a rendszer. Bármennyire is próbál segíteni egy szociális munkás, nagyon nehéz az áldozat fejével gondolkodnia. A Marishoz hasonló emberek ráadásul maguktól el sem jutnak egy szociális munkásig, mert nincs telefonjuk, se internet-hozzáférésük, a jogvédő szervezetekhez így nem jut el róluk semmilyen információ. Ezt csak nehezíti a szervezetek erőforrás-hiánya.
Amikor Maris a szökés után személyesen beszélt velük, azt mondták, hogy nem tudnak segíteni, mert nem családon belüli bántalmazásról van szó. Szerintem nem szabadna ezt kommunikálni, ezeknek a szervezeteknek tudniuk kellene, hogy hova kell ilyenkor átirányítani az embereket, össze kellene fogniuk. Kellene, hogy legyen egy segélyvonal, amit azok hívhatnak, akik csicskaként éltek. Rettentő tanulságos volt ezt belülről végignézni, de azt még ma sem tudom, kit hívhatnék segítségül egy ilyen helyzetben. Mindenképp foglalkozni kellene ezzel a problémával, nem pedig félresöpörni. Jó lenne, ha egy komolyabb intézmény mellénk állna az ügyben.
Kikérted pszichiáter tanácsát, vagy valaki másét, aki foglalkozott ilyen esettel?
Nem kértem ki, mert úgy gondolom, ha igazán ráhangolódunk a másikra, akkor meglátjuk, hogy mik az igényei. Soha nem faggattam őt semmiről, nem kérdeztem, hogy bántják-e, mert azt gondoltam, hogy egyrészt tolakodó lenne, másrészt szégyellné, hogy beszéljen róla. A filmből is kiderül, hogy mindenkinek mindig csak azt mondta, hogy milyen jó neki. A kezdeti bizalmatlanság miatt is gondoltam, hogy ha én szimplán csak jelzem felé a nyitottságomat és a szeretetemet, akkor meg fog nyílni előttem. Utólag találkoztam egy pszichológussal, és ő is alátámasztotta, hogy ez a helyes eljárás, de ehhez nem kellett semmilyen előzetes tudás, csak odafigyelés és érdeklődés.
Te is vágtad a filmet, ez összességében nehezítette vagy könnyítette a munkádat?
Óriási előny volt, hogy tudok vágni, mert már a forgatáson pontosan tudtam, hogy melyik képek kellenek, de a vágás mégis rettentő nehéz volt, mert azt is tudtam a történetről, ami nem volt a képen. Egy kollégámmal kezdtem el vágni, de végül egyedül fejeztem be, mert azt éreztem, hogy mégiscsak én tudom a legjobban, hogy mit akarok kihozni a felvettekből és én ismerem a nyersanyagot. Felkértem valakit, hogy kontrolláljon, ez így jól működött.
Bemutató a Sundance Filmfesztiválon / Fotó: Martin Roelly
Producerek mikor csatlakoztak hozzád? Volt valamilyen gyártási tervetek?
Mivel egyedül forgattam, akkor mentem ki a helyszínre, amikor akartam, folyamatosan kapcsolatban voltam Marissal, és tudtam, hogy mit akarok elmesélni. Csak a szökés után vettem fel a kapcsolatot a producerekkel és elkezdtünk az anyaggal workshopokra pályázni. Nagy segítség volt nekem Ugrin Julianna és Kiss Viki Réka, a producereim, akik elkezdtek körém stábot felépíteni és támogatásokra, koprodukciós lehetőségekre pályázni. Ennek köszönhetően számos lehetőség nyílt meg a film előtt.
Időről-időre hallani olyan véleményt a dokumentumfilm műfajáról, miszerint sokan azért nem szeretik, mert adódnak pillanatok, ahol a rendező segíthetne az alanyon, ám mégis inkább a kamera mögött marad. Mit gondolsz erről?
Etikailag az ember érzi, hogy mikor kell lerakni a kamerát. Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben jól dönteni és nyilván mindenki máshogy cselekszik. Én nem szoktam ítélkezni senki felett, aki nem rakja le a kamerát. Egyrészt nem voltam ott soha, amikor Marist bántalmazták, másrészt azt már fel sem vettem volna, mert senkinek sem akartam megmutatni a fizikai megaláztatását. Még sírás közben is inkább a kezét mutatom, mert nem akarok tolakodó lenni. Őt is többször megkértem, hogy szóljon, hogyha zavarom, ez nekem is fontos volt.
Milyen gyakran beszéltek egymással?
Maris is kint volt az amszterdami bemutatón, sírt rajta, de mondta, hogy ez az igazság, és hogy sokat jelent neki ez a film. Jó viszonyban vagyunk, ez a történet egy kapocs, ami örökké ott marad köztünk. A mai napig engem hív, nekem mondja el, ha történik vele valami. Biztos, hogy nem lehetett neki egyszerű visszanézni az egészet.
Hogyan tervezitek a film itthoni terjesztését?
Február elején lesz egy zártkörű bemutató, a forgalmazásról pedig folyamatosan mennek az egyeztetések. Én alternatív forgalmazásban vetíteném, mert egy csomóan akarnak utána beszélgetni és ott lehetőség nyílik rá. Akkor tudunk tenni valamit, ha beszélünk róla, vagy biztosítjuk hozzá a lehetőséget. Szeretnénk jótékonysági vetítéseket is tartani, erre már nagy érdeklődés van.
Az eddigi vetítések után kaptál olyan visszajelzést, hogy más is ismer hasonló történetet?
Igen, már a vágás és a DOK Inkubátor alatt is rengetegen odajöttek, hogy emlékeznek a gyerekkorukból ilyen emberre, volt aki bevallotta, hogy az ő családjában is volt egy csicska, amit mindig furcsállt. Itthon is meséltek hasonlót, ilyen szempontból nincs különbség Nyugat- és Kelet-Európa között. Durva, hogy még ki sem jött a film, de már kapásból tudok mondani tíz történetet, csak a saját környezetemből. Jó érzés, hogy elindítottunk egy párbeszédet, és hogy sokan rájönnek, hogy mi zajlott a szomszédságukban.
Az Egy nő fogságban-t 2019. április 18-tól lehet látni a mozikban, forgalmazója az ELF Pictures.
