Édesapád operatőr akart lenni, ezt a szakmát tanulta Magyarországon, aztán kivándorolt Kanadába a nyolcvanas években, és végül nem lett belőle operatőr. Viszont, legalábbis ezt ábrázolod a filmben, állandóan videózta és fotózta a családja életét. Szerinted ez az élmény szerepet játszott abban, hogy most rendező vagy?
Valószìnűleg van kapcsolat a kettő között. Művészi beállítottságú szülők mellett nőttem fel, sok filmet néztünk és sok zenét hallgattunk, érdekelte őket a művészet minden formája. Bátorítottak, hogy művész legyek, szóval nem volt nehéz elmondanom nekik, hogy filmkészítő akarok lenni. De előtte sok különböző művészeti ágat kipróbáltam, színészkedtem, festegettem és táncoltam. Csak a húszas éveimben fordultam a rendezés felé. És igen, úgy nőttem fel, hogy állandóan az arcomba volt nyomva a kamera.
Milyen érzés volt? Nem szerettem volna úgy felnőni, hogy állandóan filmeznek.
Azt hiszem, gyerekkoromban nem törődtem vele, természetesnek vettem. Aztán tinédzserként ez megváltozott, öntudatosabb lettem, még videofelvétel is van arról, hogy azt mondom neki, menj már innen. Alapvetően az élet hétköznapi pillanatai érdekelték. Talán ebből nyertem azt a gondolatot, hogy nem kell mindennek jelentős eseménynek lennie, amit lefilmezel. Az apróságok is lehetnek érdekesek az életben.
„A szüleimet igazából az érdekelte, hogy egy hippi családként a művészetekre koncentrálhassanak, és egy elszigetelt helyen, az erdőben éljenek" - nyilatkoztad korábban. Mesélnél bővebben az elszigeteltségről és a hippi életmódról, és arról, hogy ez hogyan hatott rád?
Azt akarták, hogy a művészet legyen az életünk fő mozgatórugója. Ez a gondolat azért is foglalkoztatta őket, mert Magyarországon egy merev társadalomban nőttek fel. Azt akarták, hogy a gyerekeiknek olyan fokú szabadságuk legyen, ami nekik nem adatott meg. Kanadában nőttem fel, ahol nagy politikai szabadság van, soha nem kellett igazán aggódnom a politikai helyzet miatt. Így most felnőttként kiváltságosnak érzem magam, művészként támogat a kanadai kormányzat. Nem tudom, mi történt volna, ha Magyarországon növök fel. Művész vagyok, és nem irodai dolgozó, nehéz teljes állású filmkészítőként boldogulni, de olyan ember lettem, akinek fontos, hogy szabadnak érezze magát a saját életében.
Sophy Romvari Budapesten, a BIFF-en
A nagyapád, Romvári József látványtervező volt, és a legnagyobb magyar rendezőkkel dolgozott együtt, mint például Szabó István, Mészáros Márta vagy Gazdag Gyula. Van olyan munkája a nagyapádnak, amely nagy hatással volt rád?
Őszintén szólva, nem foglalkoztatott a munkássága, amíg nem lettem filmes, addigra pedig már elhunyt. Csak utólag ismertem meg a filmjeit, egy rövidfilm készítése során sokat tanultam róla. Összesen egyszer találkoztam vele, ötévesen, de akkor rögtön kapcsolódni tudtunk egymáshoz.
Tehát közvetlenül nem hatottak rám a filmjei, de inspirál az elhivatottsága. Amikor Magyarországra jövök, mindig belefutok ebbe: mindenki ismeri és tiszteli őt, és valóban egy nagyszerű művész volt, de sajnos nem volt egy fontos alakja az életemnek. Bárcsak jobban megismerhettem volna őt, de még gyerek voltam, amikor meghalt.
Kifejezetten személyes filmeket készítesz. A saját gyerekkorodból indulsz ki, a saját családod traumáját dolgozod fel. Amikor valami ennyire személyes, hogyan győzöd meg magad arról, hogy az érdekes lehet idegenek számára?
Éveket töltöttem ennek a témának a kutatásával, ennek része volt a rövidfilmekre való felkészülés is, hiszen mindegyik valamilyen módon személyes volt. Így kezdtem el megérteni, hogyan lehet a közönséggel kapcsolatot teremteni a személyes filmkészítésen keresztül. És mindig is igyekeztem a munkáimat befogadhatóvá tenni, nem magamnak készítem őket.
A Blue Heron nem egy improvizációkra épülő naplófilm, ellenkezőleg, egy nagyon is kidolgozott forgatókönyv alapján készült. Sok hasonló témájú filmet néztem a gyerekkorról és az emlékezésről, voltak motívumok, amik tetszettek és voltak, amik nem. Az volt a szándékom, hogy filmként legyen lebilincselő, ne pusztán az legyen benne érdekes, hogy az életemről szól. Így jutottam el a végleges szerkezethez, a váltáshoz a film közepén. Ezt azért találtam izgalmasnak mert nem láttam olyan filmet, amely így foglalkozott volna az emlékezéssel: magát az emlékezés aktusát akartam bemutatni, nem csak váltogatni az emlékekből felépített múlt és a jelen között.
Azért is fontos számomra, hogy az emberek kapcsolódni tudjanak a filmhez, mert célom volt, hogy minél többen azt érezzék, őket is képviseli a film, olyan módon, hogy a bemutatott és átélt érzelmek és élmények előhívják a sajátjaikat. Mélyen elkötelezett vagyok amellett, hogy befogadható filmeket készítsek, de egyben kihívást is jelentsenek a közönség számára. A Blue Heron sem egy kifejezetten szabálykövető film. Reményeim szerint így tudom elérni, hogy azt érezzék, egy utazáson vesznek részt velem.
Hagyományos vonalvezetésű filmként indul egy meghatározó gyermekkori nyárról - valóban sok ilyen film van. Aztán viszont engem is megleptél a fordulatokkal, egy nagyon is egyedi időutazós film lett belőle a végére. Azt éreztem, ezzel a filmmel a saját időgépedet építetted meg.
Ezt sokszor megkapom. De ha belegondolunk, minden film, amint a múltat kezdi ábrázolni, időutazás. A film tökéletes eszköz különböző idővonalak rekonstruálására, olyan, mintha Istent játszanál.
Szeretsz Istent játszani?
Azt hiszem, igen. Szerintem filmesként muszáj legalább egy kicsit szeretni ezt az érzést, hiszen az irányításról szól. Viszont ez a film annak a felismeréséről és elfogadásáról szól, hogy nem tudod irányítani az idővonaladat. A film végére a főszereplő kénytelen beletőrödni, hogy nem emlékszik mindenre, nem tudhat meg mindent, és nincsenek válaszai.
A Blue Heron számomra leginkább arról szól, hogy filmesként el kell fogadni, nem lehet újraalkotni az életet. Mert emlékek alapján dolgoztam, némelyikük teljesen kitalált, némelyik pedig olyan, amire azt hiszem, hogy emlékszem, de könnyen lehet, hogy csak mesélték nekem. Ez egy nagy keverék, és azt sem szabad elfelejteni, ha felidézel egy emléket, máris újraírod azt. Az emlékek megbízhatatlanok.
A film után azt éreztem, mintha beleolvastam volna a naplódba, de ezek szerint ez így nem igaz.
Azt mondanám, hogy a film érzelmileg igaz, de ez nem az én családom, hanem egy átélhető történet szereplői. A bátyám, akire a film nagyban épül, teljesen más ember volt, mint aki a filmben látható. Azt hiszem, a film annak az elfogadása is a részemről, hogy nem tudom újraalkotni őt.
Hogyan választottad ki abból a hatalmas emlékhalmazból azt a néhányat, amiket végül felhasználtál a filmhez? Ezekkel az emlékekkel jellemeztél egy egész gyermekkort.
Valóban fontos, hogy milyen emlékekből épül fel a történet, de ezzel nem egy egész gyermekkort ábrázolok. Az az élmény áll össze belőlük, milyen volt testvérként élni valaki mellett, aki sok káoszt okozott az életemben. Sok embert ismerek, akiknek ismerős ez az érzés, nem főszereplők a saját családjukban, mert minden energia és figyelem egyetlen személyre irányul. Ezt a helyzetet a testvér szemszögéből akartam bemutatni, mert más filmben még nem láttam ezt a nézőpontot.
forrás: Mozinet
Vannak olyan emlékeid, amik túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy bekerüljenek a filmbe?
Nem az alapján döntöttem, hogy mennyire fájdalmas, hanem hogy szolgálja-e a történetet. Amikor Sasha beleesik a medencébe, valóban megtörtént velem, és egy nagyon kínos pillanat volt. Amikor ez történt velem nyolcévesen, fogalmam sem volt arról, hogy 30 évesen úgy fogok erre visszaemlékezni, mint egy filmes pillanatra az életemben. Rendezőként és íróként az a dolgom, hogy eldöntsem, mit tartok érdekesnek a vásznon, mit tartok filmes pillanatnak. Attól hogy egy esemény nagy hatást gyakorolt rád az életben, még lehet egy klisé, amit nem érdemes beletenni egy filmbe.
Locarno, Toronto, San Sebastian, már több fesztiválon jártál a filmmel, a nézői visszajelzések megerősítenek abban, hogy egy átélhető filmet készítettél?
Minden vetítésen, amin részt vettem, tucatnyi ember jött oda hozzám, és sokszor sírva meséltek a saját családjukról, az elvesztett családtagjaikról, vagy arról, pont ilyen a testvérük. Úgy tűnik, tényleg könnyű kapcsolódni a filmhez.
A filmed első fele a kilencvenes években játszódik, és nagyon erős hangulatot teremtesz, jól esik elmerülni a múltban. Hogyan viszonyulsz a nosztalgiához?
Azt akartam, hogy az emberek - ahogy mondod - elmerüljenek a kilencvenes években, a gyerekkori emlékekben, aztán hirtelen elveszem tőlük ezt az élményt. Azt akartam ezzel ábrázolni, milyen a felnőtt lét. Felnőtt vagy, nosztalgiával gondolsz vissza a gyerekkorodra, de úgy igazából nem tudod újraélni ezeket az emlékeket. Beleragadunk az elmúlt szép napok iránti vágyakozásba. Ebben a filmben viszont a főszereplőnek lehetősége nyílik arra, hogy visszamenjen az időben, de így sem tudja megváltoztatni a történet kimenetelét. Mintha egy görög tragédia lenne.
Miért volt fontos volt számodra, hogy ott forgasd a filmet, ahol felnőttél, Vancouver-szigeten?
Meg akartam mutatni a sziget szépségét, ahhoz képest, hogy mennyire különleges hely, alig szerepel filmekben. És úgy gondoltam, hogy vizuálisan izgalmas kontrasztot lehet teremteni a földrajzi szépség és a család belső válsága között. A szembeállításuk egy erőteljes metafora arra a jelenségre, hogy ha kívülről szépnek is tűnnek a dolgok, belülről megtapasztalva lehet egy küzdelmes élet. Sok más családnál is láttam, hogy komoly belső válsággal küzdenek, miközben gyönyörű tájak veszik őket körbe.
Szüleid miért pont a Vancouver-szigeten kötöttek ki?
Az óceán közelében akartak élni. Azt hiszem, nem tetszett nekik, hogy Magyarországon nincs tenger. A szüleim imádják az óceánt.
Hogyan reagáltak, amikor először látták magukat Réti Iringó és Tompa Ádám megformálásában?
Imádták a filmet. Dicsérték, azt mondták, ezek kiváló alakítások.
forrás: Mozinet
Ezek szerint el tudtak vonatkoztatni attól, hogy bizonyos értelemben saját magukat látják a vásznon.
Teljesen. Lenyűgözte őket az operatőri munka, a hangdizájn, hosszan beszélgettünk a film kidolgozottságáról. És persze értékelték a gesztust tőlem, a gyereküktől, hogy az irántuk érzett szeretetem nyilvánul meg a filmben. Képesek voltak túllépni a személyes érintettségen, és műalkotásként tekintenek rá.
A szülőket játszó magyar színészek, és ha jól tudom, mindketten külföldön élnek, tudják, mit jelent elhagyni a szülőföldet és máshol új életet kezdeni. Ez közrejátszott a kiválasztásukban?
Tulajdonképpen mindenki bevándorló volt a filmben. A Jeremy-t alakító srác, Edik Beddoes Kirgizisztánból származik. Aki a fiatal Sashát alakítja, Eylul Guven, a családja Törökországból származik. A két fiatalabb testvér Horvátországból, illetve Fehéroroszországból származik. Ez tényleg egy bevándorló család története. A háttérük segítette őket abban, hogy jobban megértsék a karaktereket, és rendezőként fontos volt számomra, hogy értsék, miről szól ez a történet.
A magyar nyelvű párbeszédek hogy születtek meg?
Angolul írtam, majd lefordították őket.
Iringó és Ádám segített ebben?
Igen, sokat segítettek, nyakig benne voltak a munka ezen részében is. A forgatókönyvben már szerepelt az összes párbeszéd, és nagyjából változatlanul hangoznak el a filmben, csak magyarra fordítva. Sokat beszélgettünk a szavak jelentéséről, mindig nagyon körültekintően jártak el, keresve azt a szót, ami minél közelebb áll ahhoz, amit én eredetileg angolul leírtam.
Nagyon tetszett a film nyelvi dinamikája, ahogy a szülők angol és magyar között váltogatva beszélgettek. Ha valami érzékeny téma merült fel, szerettek visszaváltani magyarra. A nyelvek váltogatását te is megtapasztaltad gyerekkorodban, értetted a logikát mögötte?
A váltás mögött meghúzódó ok sok minden lehet, és változik is, de valóban egy vegyes nyelvű házban nőttem fel. A szüleimnek még mindig erős magyar akcentusuk van, de angolul beszélnek. Azt hiszem, elég gyakori Kanadában, hogy a beilleszkedni vágyó bevándorlók, amennyire csak lehet, angolul beszélnek. A magyar esetében meg pláne, mivel egy ritka nyelv.
forrás: Mozinet
A film kanadai-magyar koprodukcióban készült, mit foglalt magában a magyar részvétel?
70%-ban kanadai, 30%-ban magyar film. Pénzügyileg, de igaz ez a stábra is. A két színészt már említettük, az utómunka során a hangdizájn, a színkorrekció és néhány apró speciális effekt is itt készült el. Az unokatestvérem, Romvári Boldizsár eljött Kanadába, ő volt a második rendezőasszisztens, sokat foglalkozott a gyerekekkel, és a magyar nyelv használatában js segìtett. Osváth Gábor koproducer intézte a magyarországi finanszírozás biztosítását. Minden jelenetet Kanadában vettünk fel, aztán 2025 tavaszán két hónapra idejöttem, hogy a film utómunkáján dolgozzam, véglegesítsük a hangokat és a színeket.
Lukács Péter Benjámin hangmérnök itthon ismert név a szakmájában, számos magyar filmen dolgozott. Milyen volt a közös munka vele?
Nagyszerű szakember. Ugyanúgy odafigyel a legapróbb részletekre is, mint én, szóval remekül összeillettünk. Aprólékosan végigmentünk a film minden egyes hangján, és addig állítgattuk, amíg tökéletesnek nem éreztük.
Kértél tőle specifikusan 90-es évekbeli hangokat?
Még a tájegységhez illő madárhangokat is keresett, és sokat bíbelődtünk azzal, hogy az évtizedhez passzoló hangon csörögjön a telefon, pityegjen a számítógép, és így tovább. Sokszor speciális hangkeverésre volt szükség, hogy úgy hangozzék a zene vagy a szöveg, hogy az a számítógépből vagy az autórádióból jön. Sokat dolgoztunk a hangzáson, mert szerintem az sokat hozzáad a hangulathoz, sokat segít egy időszak felidézésében.
Sokat beszéltünk a múltról, hadd kérdezzek egyet a jövőről. Már tudod, mi lesz a következő filmed?
Még nem tudom. Jelenleg leköt az, hogy utazom a filmmel, és segítem a bemutatását. Aztán szeretnék időt szánni arra, hogy eldöntsem, mit akarok ezután csinálni. Alig várom, hogy beleszeressek egy új ötletbe.
Az interjú tavaly ősszel, a Budapesti Nemzetközi Filmfesztiválon készült, ahol először vetítették itthon a Blue Heron - Egy nyár emlékeit.
