Roland a Francia Intézetben dolgozik, házassága megromlott. Szeretőjének, a fiatal festőnőnek a kiállítására siet. A lány két férfi között őrlődik, Roland családos, míg Máté, az orvos már kétszer elvált és most habozik megkérni a kezét. A kiállítás megnyitóján Ildikó beszél, majd váratlanul elájul. Magához térve közli, hogy rákos és nem tudja, kire hagyja majd gyermekét, akit egyedül nevel. Roland felesége, Ditta felkeresi férjét az irodában, szexuálisan provokálja, ám a férfi hűvösen elutasítja. Hazatérve az újonnan vásárolt parókájában és piros fehérneműjében kétségbeesetten inni kezd…

A témavariációs narráció - ahol a szereplők ugyanarról beszélnek más-más szempontból - az emberi kapcsolatok kiüresedését, a család felbomlását állítja a fókuszba. Ez ma egy divatos filmtípus, Robert Altmantól Todd Solondzon át egészen a napokban bemutatott Lantanáig. A magyar filmek közül Sas Tamás a Presszóban kísérletezett vele. A boldogság színe is ilyen mozaikszerűen szerkesztett dolgozat. Az egyik kifogásunk, hogy nem mindegyik epizód egyformán súlyos, a karakterek nem egyenértékűek. A mosodában telefonáló arab vendégmunkás, a társát kereső, ám még mindig szűz, extrém Magas nő és Roland homoszexuális kollégája csak a poénok szintjén szerepelnek. Kissé indokolatlan a súlyos beteg Ildikó vakmerő férj- és apakeresése is. A film egyensúlya néha felborul és megreked az anekdotikus mesélés szintjén.

A másik problémánk a stílust érinti. A film elején a májusi havazás égi jel, a szereplők megszokott életritmusa felborul, minden a feje tetejére áll. Ezt az erős felütést később még számos álomjelenet követi, amelyek bevilágítása, tárgyi környezete viszont inkább a varieték világát idézi. A valóság és a képzelet között éles határ húzódik, ám az álmok birodalma a telt színek és a hangulatvilágítás ellenére is túlságosan „színtelenre” sikeredett. Az utolsó jelenet kivétel csupán, ahol a kollektív álomban valamennyi szereplő egy buszon utazik a kéklő tengerhez, itt a természetes fények jótékony felüdülést nyújtanak a nézőknek.

Mindazonáltal igazságtalanok lennénk, ha nem állnánk ki Pacskovszky mellett. Ez egy klasszicista, jó tempójú film, a történet és a színészek a helyükön vannak, a dialógusok olykor kifejezetten szellemesek. Ezen a szemlén láttunk már kékharisnyák számára készített, hiteltelen párbeszédekkel tarkított, lefényképezett rádiójátékot (Rengeteg), hogy más kudarcról most szó nem essen. A boldogság színe igényesen szórakoztat, bár a mélyebb összefüggésekkel, a kritikai analízissel adós marad.