Ez a nyárvég nem arról lesz híres majd, hogy a fájóslábú nyugdíjas nagymamák romantika iránti vágyaira lett volna tekintettel. Viszont a női emancipáció diadalmenetét csak exponenciálisan emelkedő ívével mérhetjük: immár minden sportág az övék is, militarytól a trap-lövészetig, judótól a fociig, távkerékpározástól a súlyemelésig (nem is értem, hogy a feministák harcosai miért nem követelik egy sor férfi-sportág gyökeres kiirtását, arra hivatkozva, hogy egy mongol súlyemelőnő például sokkal "formásabb"?).
Napjaink a szuperlatívuszok jegyében telnek: "minden idők leglátványosabb nyitó ünnepsége"...", soha ennyi ország versenyzője nem képviseltette magát"..., "ekkora fegyveres biztonsági erő nem óvott a terroristáktól”… "..."400 vezető politikus írta alá az olimpia idejére szóló antik mintájú békenyilatkozatot (- 1 USA) "... , „a leges-legkorszerűbb laborvegyészet veszi fel a küzdelmet a még leges-legebb doppingolás ellen (vélhetőleg reménytelenül)…", "rekordesőt várunk, sőt, többen készülnek a világcsúcs halmozás eddigi rekordjainak megdöntésére is"..., "a NOB elnöke visszautasít minden olyan fanyalgó észrevételt, amely a profi sportolók amatőrök közti szerepeltetésére vonatkozik"...(azért rossz látni, hogy Venus Williams teniszkirálynő lemossa a pályáról a mi igyekvő 'kislányunkat').
"Etnokultúra" + "globalizáció". Burkina Faso-tól Japánig, Pápua Guineától Tadzsikisztánig az emberi faj széles palettája képviselteti magát Athénban (ezt így együtt érdekes lenne kaleidoszkópként filmre venni), csakhogy minden színárnyalat képviselője azért töri magát cefetül, hogy valamilyen sport-számban győzzön. A mi töröttbokájú Cseh Lászlónk irgalmatlan, kényszeres versenyeztetése statisztikailag nem lehet kivétel. Ő az úszómedence vizében sínylődik, míg vélhetőleg sok afrikai vagy arktikus világrészből jövő sorstársa más sportszerrel vagy más titkos edzésmódszerrel, inkvizíciós eljárással kínoztatja magát, hogy a páston vagy a futópályán könnyednek, eredményesnek látszódjék. És a korszerű öngyötrés visszamenőleges hatályát fel se tudnánk becsülni. "Mitől törnek előre a japán úszók? mitől a kínai vívók? a koreai kézilabdások? mi rejlik amögött, hogy a rövidtávfutók, vágtázók mindegyike izompacsirta lett, mégis a feketék tarolnak?" - ezernyi sifrírozott, kódolt kérdés, amelyre csak kevesen ismerik a pontos választ. Szól az ismeretlen himnusz, amazok pedig üdvözült mosollyal hallgatnak.
Mint a klónozásban élenjáró génlaboratóriumok tudósai.
"Magyar olimpiai verzió". Egyikünket sem lephet meg, hogy Vitray Tamás vezérletével (vagy nélküle), a népes (túl népes) magyar közvetítői gárda veteránjai és újoncai a nemzetközi olimpiából hazai vetélkedőt mixelnek. Rendszertől függetlenül, bármilyen politikai érában nálunk ez a módi. A narráció és az esemény enyhén szólva diszkrepanciában vannak. Mondjuk, az élen, gyilkos versenyben világcsúcsot úszik egy ausztrál és egy amerikai, mi mire figyeljünk? - ötödik helyen behajrázó üdvöskénk új (másodosztályú országos) eredményére?! Ennek a stílusnak akadnak egészen parodisztikus példái: mondjuk, Bátorffy Csilla (sajnos) kikap ellenfelétől a ping-pong asztalnál, közvetítője, Komlósy Gábor szerint viszont győzelemre áll, s csak az eufória végén tisztázódik, hogy mégsem. Vagy. A kiemelt zöld páston francia vívónő döntőt abszolvál ellenfelével, tus követ találatot, párbajuk kiélezett, nos, mit tolmácsol szinkronban Gulyás László? - a mi láthatatlanul várományos jelöltünk helyközi asszóját. Az összhatás artikulálatlan és követhetetlen. Ionesco és Mrozek a hasukat fognák és jegyzetelnének.
Megvan az első arany. Nagy Tímea kétgyermekes családanya, párbajtőröző nyerte. Himnusz. Az olimpikon szakosztályvezetője otthon hagyva. Az athéni magyar szálláson Kulcsár Győző főedzőn kívül még hét, nagydarab sportférfiúval kell pezsgőznie a boldog, de megviselt hölgynek. Valahogy senki se kérdi, mit keresnek ott?
Engem ez a kérdés nem militáns feministaként érdekelne, hanem mint egyszerű televíziós jegyzetírót.
