Vár a kemény valóság: a jelek szerint nem tartom ujjamat a magyar filmes zsűrik ütőerén, meg egyébként is: szombat óta nem tudom hányszor vontak felelősségre amiatt, hogy az Emigráns-t kiáltottam ki a Szemle legjobb filmjének, amely kijelentésem mellett továbbra is kitartok, a szerencsétlen flesbekkjei ellenére.
Az utolsó két nap nagy részét kísérleti- és (főleg) kisjátékfilmek bámulásával töltöttem. Ekkora felhozatalnál elkerülhetetlen a minőségi ingadozás, kiváló munkákkal és gyatrákkal egyaránt összeakadtam.
Igazság szerint a hétfőt a Férfiakt sajtóvetítésével kellett volna kezdenem, de a téma nem különösebben csábított, úgyhogy úgy döntöttem, nézze, akinek hat anyja van (kollégáim visszajelzéseiből amúgy is azt szűrtem le, hogy a fesztivál legunalmasabb filmjét úsztam meg jó érzékkel.) Miután megejtettem ritka látogatásaim egyikét a Filmhu légópince-szerű előretolt szerkesztőségében, visszadzsaltam a Mamutba, ahol az egyik általam leginkább várt film következett: a Konyec teljes joggal nyerte később a Szemle közönségdíját, egyenletes tempóval rendelkező, kedves komédia, amely csak a végén bicsaklik meg, akkor sem túl feltűnően.
A hétfő és a kedd kisjátékfilm-blokkjain nem fogok kronologikus sorrendben végigmenni, főleg mivel nem látom értelmét egyik-másik fiatal alkotó nyilvánvalóan és érthető okokból kevésbé kiforrott munkája fikázásának. A legjobbakról viszont elkerülhetetlenül ejtek pár keresetlent.
Szirmai Márton Szalontüdő című ujjgyakorlata a fesztivál egyik legviccesebb alkotása, még akkor is, ha egy régi gag-re épít, amelyet komédiavonalon több ezerszer elsütöttek már. És tetszett a message is: hogy a nagydarab vállalkozócsávó nem reagál agresszív módon, mikor meglátja, a hajléktalan nekilátott a kajájának, sőt, inkább megosztja vele. Comedy of manners, nagyon-nagyon szimpatikus megvalósításban. Szirmai remekül tud időzíteni és vágni, a sajtóközönség érezhetően hálás volt az élvezetes pár percért.
 |
| Valaki adjon már pénzt Simonyi Balázsnak, hadd forgasson nagyfilmet |
A Spark című, a potsdami filmművészeti (?) egyetem anyagi hozzájárulásával elkészült munkában szenzációsak a vizuális-számítógépes effektek, amelyeknek grandeur-je nagyszerű kontrasztban áll a téma, egy kedves kis szerelmi történet intimitásával.
Az Almá-ban Scherer (eleve nyerő) egy stilizált paraszti világ majdnem-burleszk ura (kiváló az art direction, szinte az összes beállítást uralja a piros és a fehér szín). Alma nő az akácfáján, és akárhányszor leszakítja, újranő, sőt, a korcs gyümölcs még a halottakat is feléleszti. Magának az almának a jelentőségét csak találgatni lehet, persze a legkézenfekvőbb az isteni eredet… Humoros-egyenletes vízió, remek képi világgal, és egy olyan krán-fahrttal, amilyet magyar filmben ritkán látni.
A Celluloid Műhely által összegründolt Vége a Szalontüdő-höz hasonló réges-régi geg-szituáció újramelegítése, remekül megrendezve, meg egyáltalán, összerakva. A vetítést követő beszélgetés alapján le a kalappal a film készítőinek elhivatottsága láttán, főleg, hogy a kivitelezés szempontjából a Vége felveszi a versenyt akármelyik, meglehetős költségvetéssel rendelkező rövidfilmmel.
Az Alteregó cinikus – vagy inkább realista? --, ám mégis valahogy könnyed mese két párról, akik nem veszik észre, hogy szinte ugyanazok, csak éppen húsz év eltolódással. Vajon a fiatalok viszonya is úgy végzi majd, mint másaiké? Az utolsó beállítás erre utal.
Valaki adjon már pénzt Simonyi Balázsnak, hadd forgasson nagyfilmet, ugyanis a kellő bádzsettel a csávó jobb vígjátékokat készítene, mint az ország összes reklámokból, művész (pfff…) filmekből meg mittudomén honnan szalajtott rendezője együttvéve. Az Originál láger (amely ijesztő címe ellenére egy, a nyolcvanas évek hajnalán szerveződő, majd tagjai egója folytán széteső amatőrzenekarról szól) és a Tóth Barnabással közösen készített Egy szavazat tökéletes kis vígjátékok, egyetlen elvesztegetett másodperc nélkül. Még az amatőrszereplőiből is nagyszerű alakításokat hoz ki.
A Kommersz-től elsőre kissé megijedtem, a helyszín, az autómosó brigádja nem tűnt valósnak, sampon és a mindennapok által megtörtnek, inkább látszottak a balettintézetből összeverbuvált üdvöskéknek, akik férfiasságuk maximáját a körmük letörésénél definiálják. De visszaszívom: amint beindul a film, és nyilvánvaló lesz a premissza, elkezdtem élvezni, a vége pedig (bár állítólag nem ez lett volna) gúnyosan realista: az alfa hímség a saját szemétdombod meghódításának elkerülhetetlen velejárója (kurva fárasztó hosszú távon egyébként). Az egyik fazonnak tök jó Bruce Lee-s pólója volt, hol vetted?
 |
| Az alfa hímség a saját szemétdombod meghódításának elkerülhetetlen velejárója |
Bár megígértem, hogy azokat a filmeket, amelyek számomra nem különösebben jöttek be, békén hagyom, egyetlen apró megjegyzést azért csak tennék, méghozzá mert visszakanyarít minket a forgatókönyvek hazai elhanyagoltságának témájához: a Vakáció című kisfilm kiváló példája annak, hogy az expozícióval, illetve annak hiányával mi mindent lehet elrontani. A körülöttem ülőkkel egyetemben csak a film legvégére jöttünk rá, hogy ki kicsoda a filmben („Ez most az anyja vagy a nővére vagy a szeretője?”), a lezárás fordulatai azonban még ezt a kis bizonyosságot is elvették tőlünk („Én ebből egy kurva szót nem értettem”, suttogta szomszédom.)
Szóval kell a jó forgatókönyv, nincs mese, hiányuk – tisztelet a rendkívül ritka kivételeknek, természetesen - jelenleg a magyar film óriási hendikepje. Ez egy technika, el lehet sajátítani, a honi filmgyártás múlik ezen hosszú távon, bizony.
Ebben a szellemben, jövőre ugyanitt: szasztok!
