Csak presztízsfilmek premierjén szoktam annyi embert látni filmszemlén, mint szombat reggel az Uránia kávézójában Havas Ágnes és Andy Vajna szakmai fórumán. Ketten ültek a pódiumon, két mikrofon ment körbe - de ez nem akadályozott meg egy sültbolondot, hogy elkapja a mikrofont, elővegyen egy paksamétát és elkezdjen belőle olyan mondatokat olvasni, mint hogy “Magyarország első lehet a modern világ ipari forradalmában” meg hogy “az ország fogja maga után húzni Európát”. Én még nem vagyok annyira járatos és azt hittem, hogy tényleg így kezdődik a sajtótájékoztató és megtaláltam magamnak a legjobb abszurd egyszereplős drámát szombat délelőttre, de sajnos Durst György letessékelte Vajnáék mellől és kezébe vette a moderálást.
Az egész eseményt vissza lehet olvasni a filmhu twitterén. Nem volt annyira érdekfeszítő, mint a bolond performansz, emberek tiszta/nem teljesen tiszta kérdéseket tettek fel, amire aztán nem teljesen tiszta/tiszta válaszokat kaptak. A végén aztán elmaradtak a kérdések és átvették a helyüket a kinyilatkoztatások, a dokumentumfilmesek eluralták az utolsó fél órát, lett még egy bolond aki figyelmeztette Vajnát, hogy készüljön fel a magyar virtusra és arra, hogy nála magyarul szebben beszélő emberekkel fog dolgozni, aztán az egésznek vége lett és a kezdettől majdnem kétszeresére duzzadó tömeg szétszéledt. És akkor csapott csak belém, hogy a pultnál lézengő Miklauzic Bencén kívül nem volt ott egy fiatal filmes sem. Ő is szerintem csak azért, mert aznap volt A zöld sárkány gyermekei-nek sajtóvetítése.
Én viszont mást akartam nézni. A Vad Magyarország-ról csak kevés dolgot tudtam: majdnem az egyik legnézettebb magyar film lett idén, pedig egy moziban játszották összesen, két és fél évig forgott és az indexes Szily László szerint az évtized legjobb magyar filmje. Itt szeretném megjegyezni, hogy Szily László szerint hajnali hidegben egy nádasban ladikolni az évszázad szórakozása. Ja igen, és a Vad Magyarország természetfilm, ezzel bekerült abba a körbe nálam, ahol már évek óta a jazz, a cirkuszi bohócok és az opera műfaja tanyázik, azaz dolgok, amikről elismerem, hogy léteznek, de annyira távol akarok maradni tőlük, amennyire ez emberileg lehetséges.
Ez az érzés a Vad Magyarország nézése során egyszercsak eltűnt, amikor megláttam, hogy szuperlassított felvételben két rétisas egymásnak megy a döghús zabálása közben. Ez a film második perce. Onnantól úgy éreztem magam, mintha megint öt éves lennék, mintha a világ csodája lenne a hóban fetrengő vidra, a legfélelmetesebb eseménye lenne a zöldár és a császára lenne a befagyott tóban lyukakat vágó halász. Mosolyogtam a szexelő gyurgyalagokon, hahotáztam, amikor a vadászó vízisikló mellett hirtelen felbukkant a víz alól egy teknős feje és olyan arcot vágtak mindketten, mintha egymásra nyitottak volna maszturbálás közben, aggódtam a kisborjúért az átkelésnél és elképedtem a kócsagok vadászati technikáján. Az egy dolog, hogy tudjuk milyen állatok élnek Magyarországon, látni is lehet őket ha valaki kimozdul, de valahogyan mindegyik olyan volt, mintha legalább Ausztrália vadjait látnánk. És valószínűleg ez lesz életem egyik legférfiatlanabb kijelentése, de közben folytak a könnyeim, mert minden amit láttam annyira szép volt, és nem a méltóságos vagy émelyítően cuki állatok miatt, hanem mert Török Zoltán egy gyönyörű filmet készített. Gyönyörű az összes kép, ha komponál, ha nem, hozzáértőek a vágások, a lassított felvételek tényleg azokat a részleteket emelik ki, amit látnunk kell, Kulka János hangja kellemes anélkül, hogy andalító lenne, az elhangzó információk nem lenézőek és nem antropomorfizálják az állatokat úgy, ahogy a gyengébb dokuk szokták, a zenének használt Madárka, madárka feldolgozás pedig szép, nem pedig elcsépelt. A dokumentumfilmek általában azt szokták elérni, hogy ott akarjak lenni és én lássam ugyanezt - amikor a Vad Magyarország-nak vége lett, a filmet akartam továbbnézni, ugyanezzel a stábbal. Lehetőleg azonnal.
A kompakt filmszemle hátránya, hogy hülye döntéseket kell meghozni. Mert vannak a fontos premierek, a játékfilmek amik itt mennek le először, mint például A halálba táncoltatott leány, és vannak, amiket meg lehet nézni a szemlén, aztán soha többé. Hules Endre filmjének vetítése pont belelógott a rádiócsillagászatról szóló tudományos-ismeretterjesztő, rádiócsillagászatról szóló Lüktetés és hullámzás játékidejébe, amit valami miatt kinéztem magamnak. Nem tudom miért, egész középiskolában kettes voltam fizikából. De ott volt az ajánlójában az a bizsergető mondat, hogy “A film rendkívüli embereket mutat be, korunk vezető tudósait, akik "tonnás acél szemeikkel" a legmesszebbre láttak a Világmindenségben,” ami azért elég férfiasnak tűnik a vidravigyorgásaim után, ráadásul A halálba táncoltatott leány félig-meddig táncfilm, ami megint egy olyan műfaj, ami rögtön elfoglalja majd a jazz helyét abban a körben ha megöregszem.
Azzal, hogy beültem csillagásztudósok beszélő fejeit nézni, sikerült tökéletesen szembemenni az árral: árván ültem a Körhinta teremben és néztem az egyébként teljesen angol nyelvű filmet. Egyáltalán nem bántam meg. A Lüktetés és hullámzás első részében végigzongorázik a csillagászat, és az abból specializálódott rádiócsillagászat történelmén, a második felében pedig annak a lehetséges jövőjén. A Vad Magyarország-hoz képest ez sokkal tradícionálisabb tudományos-ismeretterjesztő film, nincsenek rendezői trükkök, a holland, ausztrál, magyar, német tudósok fejei vannak, archív felvételek, pár timelapse rész, idejétmúlt vagy éppen szemkápráztató illusztrációk. Amikor a történelemtől átcsúsztunk a jelenbe, akkor elvesztem kvazárok, neutroncsillagok és szupemasszív fekete lyukak tudományos feltérképezései között, de inkább nekem kelljen kompromisszumot kötnöm, mint egy ismeretterjesztő filmnek. Már azért megérte végülni, hogy hallhassam a végefőcím aláfestő dalát, ami ha jól hallottam, a filmben elhangzó tudósok szövege volt ütemre autotune-osítve.
Filmekre kezdés után bemenni nem szeretek, úgyhogy maradt levezetésnek az animációs blokk. Mivel egyik sem volt akkora átütő élmény, és eleget írtam már másról. A szombati délelőttöt elvette a Nemzeti Filmalap, de vasárnap ígérem elkapok egy játékfilmpremiert, egy dokumentumfilmet is muszáj megnézni, mert aztán vége az egésznek és a filmek, amikért annyi ember gründolt annyi időn át, eltűnnek nyom nélkül.
