Szubjektív díjkiosztó

Brad Anderson, a Sundance Fesztiválok és ezzel együtt az amerikai függetlenfilmes színtér egyik meghatározó figurája, ötödik, spanyol pénzből tető alá hozott filmje, már megközelítésében is ravasz, hiszen elsősorban pszichothriller, melynek második rétegében végig ott lappang a tudat-szál, de csak a legvégére kerül felszínre. Főhősünk a szó szoros értelmében csont és bőr, saját állítása szerint már egy éve nem aludt, elidegenedett, magányos életét éli, gépgyári munkásként dolgozik, kurvázik, de mire ez mind kiderülne, már rég elindult a film középső, konfliktust kifejtő szakasza is: egyre-másra furcsa dolgok történnek, Trevor Reznik (talán nem véletlen a névhasonlóság a Nine Inch Nails-es Trent Reznorral) pedig szép lassan becsavarodik.

Mi játszódik le Reznik agyában?

A The Machinist nem korszakalkotó alkotás, nem mond újat az emberi pszichéről, nem próbálkozik filmnyelvi vagy dramaturgiai újításokkal. Mégis, ebben a mai posztmátrix korban is izgalmas és fordulatos bír maradni, elsősorban azért, mert rendezője tökéletes arányérzékkel adagolja az információt. A felvezetés, a konfliktus, majd a végjáték nem egymástól élesen elváló, hanem egymást átfedő szerkezetben mesélik el a történetet, melyben ott vannak a szokásos motívumok, így viszonylag hamar lehet sejteni, hogy főhősünk pszichéje alaposan betolakodik a film valós képsoraiba. A hogyan és a miért, ahogy az ilyen típusú filmek esetében mindig, csak a legvégére derül ki, ám ezúttal nem öncélú leleplező képsorokat látunk, melyben a főhős végiggondolja, hogy talán nem is úgy történt, talán látott még valakit vagy valamit, ésatöbbi, ésatöbbi…

Hogy pontosan mi is játszódik le Trevor Reznik agyában, ezúttal valóban fokozatosan derül ki, a néző és a főszereplő számára egyaránt. A lelepleződés, a pszichés problémák felszínre kerülése nem egy adott fordulata a filmnek, hanem folyamat. Kezdetben Reznik éppen annyira nem érti, hogy mi történik, mint a néző, a korábban történt, tudatában elfojtott tragédiát szép lassan hozza felszínre, és ez tökéletes összhangban válik világossá a néző számára is. Közben persze az egész történet kulcsa ott van a film egyik legelső jelenetében, amikor álmatlanságban szenvedő hősünk néhány másodperce elbóbiskol Dosztojevszkij A félkegyelmű című műve fölött.

Kim Ki-duk filmje a Samaritan Girl filmdráma, vérrel, brutalitással és érzelmekkel egyaránt, ebből a szempontból némileg a Gegen die Wand-hoz hasonlítható, de mégis teljesen más. Nem olyan jó, de azért még mindig elég jó, az idei híg mezőnyben kiugró alkotás. Két gimis kislány, úgy véli, hogy európai repülőjegyre kurválkodással kereshetik meg legkönnyebben a pénzt. Az egyik csinálja, a másik pedig rossz szemmel nézi, hogy barátnője érzelmileg is kötődik a kuncsaftokhoz. Aztán a rendőrök munka közben ütnek rajta a lányon, aki inkább kiugrik az ablakon, nem hagyja, hogy elkapják. Barátnője egyedül már nem akar Európába menni, legjobb barátnője elvesztését szeretné feldolgozni, és ezt szokatlan módon teszi: sorra felkeresi az egykori kuncsaftokat, lefekszik velük, majd visszafizeti nekik a pénzt, amit barátnőjének fizettek.

A hármas tagolású történet harmadik főszereplője a visszafizetős lány rendőr apja, aki egyszer szolgálatban szemtanúja lesz, ahogy lánya éppen „feloldozza” az egyik pedofil-gyanús üzletembert. A film innentől az apa enyhén szólva vitatható reakciójára koncentrál. Kim Ki-duk elég bátor ahhoz, hogy a film zárlatát teljesen szimbolikussá tegye, magabiztosan viszi végig az igencsak megtépázott apa-lány viszonyt, a hangsúly a melodráma helyett a megértés és megbocsátás eleve problémás voltára tevődik át, minden sallang vagy giccs nélkül. Az utolsó képsorok könnyedén, szájbarágás nélkül mesélik el a két szereplő viszonyában végbemenő változást.

Megnyílik az evolúció térideje.

A síró teve történetéről nem érdemes túl sokat beszélni. Die Geschichte vom weinenden Kamel. Ha valaki ezt a filmcímet látja, hacsak teheti, ne hagyja ki. Egy nomád körülmények között élő mongol család halad keresztül a Góbi-sivatagon. A tevék ellenek, az utolsóból két napi vajúdás után úgy kell kiráncigálni a borjút, mely a nehéz szülés mellett még fehér színű is. Az anyának ez túl sok, nem akarja elfogadni kicsinyét. A kis fehér teve egyetlen módon élheti túl a dolgot, egy ősi rituálénak kell alávetni a két állatot. Az aprócska történet, a szikár képi világ és a szűkszavú, kizárólag a szükséges információ átadására konstruált dialógusfoszlányok által létrehozott minimalista közeg mögött, mély, józan ésszel alig-alig felfogható perspektíva nyílik meg a néző számára. A modern kor technikai vívmányai, az utolsók között lassacskán Mongóliát is elérték, a gyerekek parabola antennán keresztül nézik a nupagagyít, a nagypapa pedig szárazelemet hozat a rádiójába.

Ám az igazi érték, az ősi szokások átható ereje, a mai napig megmaradt ebben a kultúrában. Az elemi erővel kommunikáló hegedűszó és énekhang kettőse könnyeket csal ki a tevéből, ember és állat közti metakommunikációnak lehetünk tanúi, melyhez képest a műholdon keresztüli kommunikáció is eltörpül. A néző egy síró teve képében láthatja viszont saját magát, módja nyílik, hogy önnön állati mivoltára csodálkozzon rá, mai világunk egy apró szegletében megnyílik az evolúció térideje, hogy aztán rögtön be is záruljon, talán örökre, hiszen a rituálé után, talán utolsóként, ez a mongol család is megveszi első televízióját. Vagy filmsztárok lesznek Karlovy Varyban.