Végéhez közeledik az egyhetes túlélő túra: sorok kígyóznak a Szigeten található gyógyszertár előtt (közérdekű: nyitva déltől éjfélig). Láz- és fájdalomcsillapító, zsebkendő és C-vitamin a legkelendőbb termék. Idén a torokfájással egybekötött tüsszögés a menő, ez még mindig kellemesebb a néhány évvel ezelőtti kötőhártya-trendnél, különben is, a mézes pálinka tünetmentessé tehet néhány órára.

A dokusok összedugták a fejüket
Amikor az ember alig áll a lábán, szívesebben üldögél: ha már unja a barátainak a fejét, akár még a Szabadiskolába is betévedhet. A filmhu filmklubja a nagyszínpados Európa Kiadóval konkurált, mégis szép számmal képviseltette magát a Sziget közönség az Így éltek ti – életmódok a vásznon innen és túl beszélgetésen. A beszélgetésen a Sziget Mozi dokumentumfilmjeinek rendezői voltak jelen: Béres Dániel (Menjünk!),Oláh Lehel (Gubera), Papp Bojána (Tévé és én), Papp Gábor Zsigmond (Plázák népe),  valamint Hammer Ferenc szociológus, velük beszélgetett Müllner Dóra. Annak ellenére, hogy nem a legszerencsésebb időpontban vetítették ezeket a filmeket a Sziget Moziban (22:00 Sziget-időszámításban koránnak számít), a közönség nagy része látta a szóban forgó filmeket, televízióban és moziban egyaránt.

A beszélgetés címe azonnal magyarázatra szorult: életmódok a vásznon. Egyáltalán létezik-e életmódfilm, mennyiben antropológiai és mennyiben szociológiai módszerekkel írható át mozgóképre egy életmód. Hammer Ferenc szerint a négy film nagyon széles spektrumot fed le, nem az a lényeg, hogy mennyiben nyújthatja a valóság lenyomatát egy dokumentumfilm, hanem mennyiben valóság az, amit egy dokumentumfilm nyújt és mennyiben „csinálmány„ (fikció). Oláh Lehel filmje olyannyira artisztikus, hogy már a fikciós filmek felé mutat, míg Béres Dani filmjében a reality-módszer miatt fel sem merül a hitelesség illetve a hiteltelenség kérdése.

Hammer Ferenc és Papp Bojána
Az alkotói szándék ugyanilyen széles spektrumot fedett le az alkotók részéről. Oláh Lehelt önmagában a filmkészítés maga vonzotta, nem az informálás, nem állt szándékában a guberálást létrehozó struktúrák feltárása. Papp Bojánát személyes ismerettség hajotta Papp „Alexa” Andreáról készült portréfilm felé: egy Showderről készülő újságcikk kapcsán hívták fel a figyelmét Alexára – egyenes út vezetett a portréfilmig. Papp Gábor Zsigmond plázafilmje saját bevallás szerint sem tartalmaz értékítéletet a bevásárlóközpontok felé, noha kezdetben a szokásos értelmiségi lenézéssel közelített ezekhez a létesítményekhez, de idővel elfogadóvá vált. A plázák okozta változások tudományos kutatások témáivá lettek – a tömegkultúra nem ítélhető el. Papp Bojána és Papp Gábor Zsigmond filmje tömegkulturális témát járt körül: a kereskedelmi televíziózás és a bevásárlóközpontok szerencsés témák, mert ezeket a jelenségeket testközelből ismerik az emberek.

Hammer Béres Dániel Menjünk!-ét Bourdieu nevében minősítette le: számára nem képvisel művészi értéket, ha „ugyanazt ugyanazon a nyelven mondják el” – ezért nem tudja fontos filmnek tekinteni. Béres szerint, ha a Menjünk!-et antropológiai filmnek tekintjük, márpedig neki személy szerint tetszik ez a kategória, akkor csak ilyen módszerekkel lehetett dolgozni. Az alkotónak az adott szubkultúra részesévé kell válnia, hogy forgatni tudjon – ebből adódik a szerkezet: mivel a film egy utazás története is, szándékolt volt az „elején kezdődik és a végén véget ér”- szerkezet. „A dokumentumfilm kezelheti a valóságot szövetként, amelyből kimetsz egy tetszőleges darabot és azt mutatja be” – foglalta össze Béres a lényeget.

Az új dokumentumfilmes iskolát képviselő amerikai dokumentumfilmekről (Super Size Me, Farenheit 9/11) megoszlott a jelenlevők véleménye. Hammer szerint sokat használhat a dokumentumfilmes piacnak, ha az emberek felismerik, hogy ilyen típusú filmeket is lehet nézni a multiplexekben. Béres szerint azonban ezek az új típusú filmek izolálják a többi dokumentumfilmes műfajt, mert előbb-utóbb csak ezek, a tulajdonképpen dokumentumfilmnek nem is tekinthető, de a piacon életképes filmek maradnak.

Oláh Lehel azonban rámutatott, hogy nem egyedi eset, ha egy magyar moziban dokumentumfilmet vetítenek: Flieagauf Benedek Feldmár-filmje is telt házzal ment a Tabán moziban, „holott nem több egy kétórás beszélő fejnél”, Papp Gábor Zsigmond filmjeit is rendszeresen vetítik. Papp Gábor Zsigmond szerencsésnek érzi magát, hogy személyes jó kapcsolata van a Tabán mozi vezetőségével, így bár saját utánjárás árán, de sikerül vetíttetni a filmjeit. Papp Gábor úgy látja, hogy a budapesti moziskála elég széles ahhoz, hogy a dokumentumfilm is képviseltetni tudja magát. Egyszerűen nem plázákban kell gondolkozni, hanem a speciális, szűkebb közönségre építő mozikra: Szimpla kertmozi, Kultiplex, de a Szindbád és a Tabán is erre halad.

A televíziós forgalmazás területén Papp Bojána a problémák gyökerét abban látja, hogy a dokumentumfilm, a televízió és a néző hármasa alkot rendszert. Semmiféle visszajelzésre sincs lehetőség, így rengeteg műfaj hiányzik, mert nem derül ki, hogy mire van/lenne igény akár a televíziók, akár a nézők részéről, ebből következnek az alkotói módszerekben elkövetett hibák is. Hammer Ferenc szerint fel kellene hagyni azzal az irreális elvárással, hogy a kereskedelmi televíziók dokumentumfilmeket fognak vetíteni főműsoridőben. A közszolgálati televíziótól ez inkább elvárható lenne, de a katasztrofális állapotából következően nem tudja ellátni ezt a feladatát (sem). Ebben a kényszerhelyzetben fel kellene hagyni azzal a szemlélettel, hogy csak egyfajta tévénéző van, aki este otthon tévézik. Hordozót kell váltani: videón kell terjeszteni ezeket a filmeket, utána menni a nézőnek.

Maguk az említett filmek a Sziget Moziban mentek
A promotálás kapcsán merült fel a producerség kérdése: szüksége van-e ennek a műfajnak producerre. Papp Bojána szerint egy doksiban nincs annyi pénz, hogy kihívást jelentene akármelyik producer számára is, ráadásul annyira nem is bonyolult a gyártása, hogy külső cégre lenne szükség. A beszélgetés ezen pontján Oláh Lehel gyorsan köszönetet mondott Muhi Andrásnak és az Inforg stúdiónak, hogy biztosítják számára a filmezés lehetőségét. Oláh azzal próbált érvelni, hogy aggodalomra egészen addig nincs ok, amíg egy nagyszínpados Európa Kiadó helyett inkább egy doksi-beszélgetésre jöttek az emberek. Egy nézői bekiabálás azonban azt kezdte firtani, hogy vajon hányan vannak itt hivatalból, hányan véletlenül, és hányan valódi passzióból.

Levezetésképpen egy, a Sziget Fesztiválról készülő film leírására kérte Müllner a résztvevőket. Oláh Lehel bejelentette, hogy „viccen kívül” nem szeretne több filmet készíteni, Béres viszont pszicho-thrillert szeretne forgatni, úgyhogy ezen a fórumon nem fejtette ki bővebben ezt az ötletét. Papp Bojána nem engedett a személyes indítattás szükségességéből:  őt csak akkor izgatná a Sziget mint jelenség, ha találna egy olyan embert, akinek ez kiemelkedően fontos. Papp Gábor Zsigmond inkább a rendezvény hátterét világítaná meg a szervezőkön kezdve a kiszolgáló személyzetig. A szakmai elvárást képviselő Hammer viszont arról nézne szívesen filmet, hogy a Szigettel szemben támasztott előítéletek hogyan és miért jelennek meg a társadalomban.

A Sziget Moziban az este folyamán vetítették a beszélgetés témájául szolgáló Menjünk!-et, a Gubera pedig az utolsó napon kerül majd sorra. A filmes programok általában egyébként népszerűségnek örvendnek a Szigeten – ki lehet pihenni a napi/heti fáradalmakat, és közben úgy tűnik, hogy azért valami értelmeset csinálunk. Hétfőn éjjel feltűnően kevesen képviseltették magukat – Mozinet sátrában is alig néhányan bírták idegekkel a Gyűrűk ura klub filmjeit, a GYISM sátorban összesen két alvó embert találtunk. A lávakövön sütött hot-dog felé vezető úton fény derül a turpisságra: magánvetítés keretében egy lepedő darabra vetítették a Shrek 2-t. Ezt szeretem a Szigetben.