A Tűzkakas kocsmájának az ajtaja ugyanis pontosan olyan súlyos feketére mázolt fém volt, mint a Werckmeister nyitójelenetében. Mert a debreceni panelek aljában ugyanolyan súlyos arcok gravitáltak a sörcsap körül, mert én is jártam fém ételhordóval az üzemi konyhára, ahol tényleg azzal a jellegzetes undorral csapják az edény aljára a szottyadt köretet. Nagyanyám ugyanolyan szűk földes utcában lakott, amit a közelben kígyózó gát görbített meg. Talán még a halottnak tűnő akácfák is úgy hajoltak rá, vagy már csak odaképzelem őket. Mert én is róttam a lustán elnyúló alföldi városok végtelennek tűnő széles utcáit. Aki fagyos téli éjszakákon baktatott már kilométereket kihalt mezővárosi utcákon, az alapjáraton Werckmeister-rajongó, még ha nem is tud róla.
A Werckmeister harmóniák nemcsak egy enigmatikus történet vagy mondjuk példázat, hanem egy univerzálissá emelt, ám ettől még nagyon is valóságos és konkrét hely méregerős esszenciája. 2001. februárjában valószínűleg nem rezonáltam volna a lassú, elmélkedős apokalipszisre. Az ikertornyok még álltak, a tizedik emeleti zsúfolt egyetemi albérletünkben pedig egészen más létfilozófiai problémákkal szembesültem, a Werckmeister helyszínét és idejét viszont nagyon is jól ismertem már akkor is. Minderre persze már csak akkor jöttem rá, amikor hosszú évekkel később megnéztem, mert állítólag ez Tarr Béla legkönnyebben befogadható filmje, ezért ezzel kell kezdeni.
Az ide-oda bolyongó Valuskával tényleg nagyon könnyen lehet azonosulni. Mindenki ismer ilyen arcokat, az állandó mozgásban létező, mindenhol ismerős és elnéző figyelemmel megtűrt, csókolommal köszönő örök intézkedőket. A folyamatos rácsodálkozókat, akiket nem kötnek annyira szigorúan a hétköznapok írott-íratlan szabályai, ezért kimondva-kimondatlan, de picit irigyeljük is őket. Ahogyan Eszter urak is mindig léteznek körülöttünk, az átható tekintetek és régies megszólítások birtokosai. Őket még a kocsmában is magázzák és bármilyen tudásban mélyültek is el, őket mindig a méltóságteljes csend, a megkülönböztetett tisztelet komoly aurája lengi körbe. Rajtuk keresztül akadálytalanul lehet sodródni a filmmel, amihez Víg Mihály lírai zenéje és a kocsmában levezényelt napfogyatkozás adják meg a hibátlan kezdőlökést.
A Werckmeister harmóniák magyar bemutatójának kerek huszadik évfordulóján nem egy debreceni, hanem egy torontói panelház sokadik emeletének tágas bérleményében néztem a filmet. A kanadai városok is lustán terülnek el a végtelen síkban, a pandémiás téli éjszakákon pedig a hosszú egyenes utcák is pontosan olyan hangulatot árasztanak, mint az alföldi mezővárosok. Az a bizonyos esszenciális hely egyszerre tűnik kényelmetlennek és vonzóan otthonosnak. Azért, mert távol vagyok tőle, illetve mert az egész világon nyirkosak és ködösek a napok.
Húsz évvel később persze mi is épp oly tehetetlenül figyeljük a körülöttünk zajló eseményeket, mint Valuska és Eszter úr a bemutató idején. 2021. februárjában az a bizonyos bálna látványosan ott terpeszkedik a főterünkön, bárhol éljünk is a világban. Az persze, hogy mikor gördült be a cirkuszi társulat és pontosan mit is látunk a bálna kozmikus fekete alakjában, már egyéni értelmezés, vérmérséklet és személyes preferencia kérdése. Válogatni persze bőven van miből. A Werckmeister harmóniák az idővel egyre konkrétabb, sőt, rémisztően pontosabb jóslatnak tűnik. A városban pusztító szóbeszéd neve ma közösségi média és álhír, az újságot szortírozó asszony emlegette kórság a koronavírus, a szénhiány hidege az eddigi életünket szétszakító pandémia.
No és persze a megvezetett kiábrándultakat felelőtlenül hergelő cirkuszi mutatványosból is akad bőven. Az össze-vissza beszélő Herceg rombolni akar és nemcsak a ködös alföldi városban jár sikerrel. Mikor a washingtoni Capitolium oszlopcsarnokában állatbőrbe öltözött sámán üvölt a képünkbe, Tarr Béla és alkotótársai víziója már-már visszafogottnak tűnik. Szó sincsen persze arról, hogy a film valamiféle elkerülhetetlen jóslat lenne. A Werckmeister harmóniák nemcsak egy enigmatikus történet és masszív helyszín-esszencia, hanem egy jellegzetes létállapot megragadása. Aki szorongott már valaha, az alapjáraton Werckmeister-rajongó, még ha nem is tud róla.
A mából nézve a Werckmeister harmóniák akár kifejezetten optimista látomásnak is tűnhet. Nem elkerülhetetlen jóslatnak, hanem egy nagyon is valós lehetőség vizsgálatának, ahol maga a kiút is felvillan. A félelem ugyan maga alá gyűri a közösséget, a vereség mégsem totális. Valuska a bálnában nem a fenyegetést, hanem a csodát pillantja meg és bár végül őt is magával rántja a félelem ördögi köre, nem marad egyedül. Eszter úr ugyanúgy visszatér a főtérre, hogy a bálna fenséges szemébe nézzen, ahogyan a napfogyatkozás után is gyorsan visszaszivárog a fény a világba. Ebben pedig egész egyszerűen muszáj hinni, nincs más alternatíva. Nem volt és húsz év múlva sem lesz.
