Csak újságban látott Bösendorfer zongorát
Quentin Jerome Tarantino
„Mert ez egy ragyogó film. Mulatságos, agresszív, Harvey Keitel és Tim Roth játszik benne meg minden. És kurva jó zenéje van.” – ítélkezik a Campionship Vinyl elitista vezérgenyája Quentin Tarantino Kutyaszorítóban című filmje felett, a Pop, csajok, satöbbi című regényben. Aki olvasta Nick Hornby könyvét, tudja, hogy Barry elsődleges fegyverneme a kompromisszummentes verbális mészárlás, csak vasár- és ünnepnapokon méltat, akkor, ha szokatlanul nagy kegyet kíván gyakorolni. Miért annyira „kurva jó” az a bizonyos zene?
Bizonyos, hogy nem az eredetisége okán. Tarantino cseppet sem hasonul a korábban tárgyalt rendezőkhöz (Lynch, Jarmusch), szembeötlő különbség, hogy eddigi filmjeiben egyáltalán nem használt saját zenét. Egyszerűen nem vesződik ilyesmivel, ő nem az a típus, aki Philip Glass vagy Michael Nyman társaságát kívánja, legjobb esetben is csak újságban látott Bösendorfer zongorát, de nem a nappalijában. Poros külvárosi hangstúdióban potmétereket tekergetni, aggódó tekintettel figyelmezni a keverőpult kijelzőit, értetlenkedő zenészeket tutujgatni, rosszul beállított mikrofonok felett mantrázni: nem cool. Lazán, zsebből kivágni a tuti megoldást: na ez cool.

„I love Pop Culture”, hangzott Tarantino programbeszéddel egyenértékű válasza, mikor a Rolling Stone magazin riportere megkapargatta kicsinyt a témát („A dialógusokból és a cselekményből ítélve te a nyugati popkultúra szakértője vagy.”). A popkultúra pedig direkt és egyenes, nem tűri sem a szofisztikált kitérőket, sem a különcködő megoldásokat: QT filmjeiben a kocsi Chevrolet, a kaja hamburger, a figurák viccesen elnagyolt karikatúrák, a zene pedig kommerciális slágerkonzerv. Olcsó és könnyen fogyasztható, magas élvezeti értékű, tápláló tömegtermék.

Nincs olyan wurlitzer, amelyből ne lehetne előcsalni
Ponyvaregény
Tarantino nem teremt, hanem reciklizál. Másoktól nyúl. Méghozzá gátlástalanul – moziban is, zenében is. És pofátlanul ügyesen csinálja: milliók falják élvezettel az általa összeállított gyorsmenüt. Nem létezik még egy filmzene, amely annyit pörgött volna a hordozható lejátszókban, mint a Ponyvaregény soundtrackje. Nincs olyan wurlitzer, amelyből ne lehetne előcsalni a lemez egynéhány dalát. Nemigen akad tisztességes cédégyűjtemény, amely nélkülözné. Hangfalak ezreit hajszolták halálba ezzel a kompilációval. Volt idő, hogy minden házibuliban és kocsmában ez bömbölt. A Ponyvaregény zenéjét mindenki ismeri.

Az egyedi arcszerkezetű direktor saját bevallása szerint zenehallgatásra berendezett szobájában gyűjti a filmes ötleteket, addig pörgeti a lemezeket, még beindul a millió dolláros agy. „A film személyiségét a kiválasztott zene által találom meg (...). Ha már tudom, mit is akarok csinálni, akkor egyszerűen alámerülök a lemezgyűjteményemben, és megkeresem azt a dalt, amelyik megadja a mozi tempóját.” Akad éppen miből kitúrni, hisz Tarantino sok-sok folyóméternyi oldie kollekció felett rendelkezik: surf music, Motown funk, Philadelphia soul, rock’n’roll, régimódi r&b, csupa retro cuccok. Mindent gyűjt és mindenre emlékszik, és mindig tudja, hová érdemes nyúlni.

Gyorsabban elterjedt, mint a Kurnyikova-vírus
Dick Dale, a szörfzene feltalálója
„Számomra nagyon fontos a főcím, mert ez az a pont, amikor a mozik többsége megmutatja, milyen is. Egy cool jelenet és zene, vagy csak egyetlen hang, akármilyen zene –bármilyen döntést is hozol- megadja a mozi hangvételét, ezért nagyon fontos.” Hogy mennyire nem a levegőbe beszél, arra álljon itt egy közismert eset és annak főbb vonzatai. A Ponyvaregény Dick Dale „Misirlou” című dalával robban be – akad moziba járó ember, kinek esetleg valami más kattanna be, mikor meghallja azt a bizonyos gitárfutamot? Tömegek buktak rá, vadiúj slágerként üdvözölték, pedig a „Misirlou” ugyancsak vén jószág: szerzője, Dick Dale a kaliforniai szörfzene feltalálója és –névleg- koronával illetett királya, az ötvenes-hatvanas években számított igazán menő arcnak. Tarantino ismerte és elismerte a kilencvenes évek elején erősen hanyagolt zseni érdemeit, ezt a dalt akarta, más zenével el sem képzelhette a Ponyvaregény nyitányát. Személyesen kereste fel Dale-t, hogy elkunyerálja a kompozíciót: „A „Misirlou” egy mestermű. Mint A Jó, a Rossz és a Csúf. Mint a Ben Hur.” Szédítően nagy dumát lökött, nem csoda, hogy megkapta a dalt, a többi pedig már történelem: mindketten jól, nagyon-nagyon jól jöttek ki a buliból, nem mellesleg tekintélyes retro-mániát gerjesztettek. A kedves közönség már a főcímtől hanyatt vágta magát, a Ponyvaregényt a nézősereg és a kritika vállvetve menesztette mennybe, példás egységbe forrva méltatták a kivételesen ütős filmzenét (el is kelt néhány példányban: ’95-ben az ötödik legjobban teljesítő soundtrack volt, az egyetlen Parents’ Advisory címkével kitüntetett lemez a Top 10-ben, csak az Oroszlánkirály és a Pocahontas, meg a hasonló családi cukrozott taknyok futottak nála vidámabban). Dick Dale jelentős rehabilitáción esett át: a rákövetkező években több lemezt adott el, mint az előző harminc során összesen, ráadásul új, személyre szabott custom shop gitárt készített neki a Fender cég (a kereskedelmi forgalomban hozzáférhető Dick Dale Stratocaster listaára eléri a 3000 USD-t – a „King of Surf Guitar” címke nagy brand, nem adják olcsón a birtoklás mámorító élményét). Egyéb hozadék, némely trendbéli változások: a kaliforniai szörfgitár-hangzás divatja gyorsabban elterjedt, mint a Kurnyikova-vírus, tizenéves garázsmatadorok rúgták sarokba a torzítókat és kötötték reverb effektbe a hangszert. Mindez pedig egyetlen embernek volt köszönhető, aki merőben önös érdekből leporolta azt a bizonyos dalt, és beletolta pármillió mozilátogató arcába.

Groovy basszusfutamra vonulnak a gengszterek
Kutyaszorítóban
„Azon dolgok egyike, amiért nagyon cool dolog zenét használni a filmhez, hogy ha jól csinálod, ha jó jelenethez jó dalt választasz; ha tényleg jó dalt raksz a jelenethez, hát az a legtöbb, amit egy filmért megtehetsz. (...) És amikor jól csinálod, amikor jól célzol, akkor eléred a hatást, és sohasem tudsz többé arra a dalra gondolni anélkül, hogy ne gondolnál a mozira.” Tarantino filmjeiben az adott jelenet könyörtelenül kisajátítja a mellé/alá/fölé pakolt  nótát, mintha az direkt a mozgókép számára készült volna. A Kutyaszorítóban George Baker „Little Green Bag” című slágerével nyit, groovy basszusfutamra vonulnak a Blues Brothers mintára fazonírozott gengszterek - a majmolók és a filmes hivatkozások száma egyaránt tekintélyes, a QT által teremtett kontextust ezer egyéb helyen került idézésre. A mozi híres (nemkülönben hírhedt) csonkolási akcióját a „Stuck in the Middle with You” vezeti fel: a dal ’74-ben az ötödik helyig jutott a listán, ami nem rossz teljesítmény, mégsem menthette volna meg az eleve egynyári cikknek szánt darabot a totális feledéstől, ha tizennyolc év múltán nem rehabilitálja egy mocskos szájú filmes. Bárhol, bármily körülmények közt szólaljon meg a „Stuck in...”, feltétlen reflexként jön vele a mozgókép - Mr. Blonde (Michael Madsen) „összezsaruzza” a kezét, borotvát ragad és fület nyiszál, némi táncikálás-danászás után pedig jöhet a bőségesen mért benzinfürdő, a cigaretta és a klasszikussá érett kérdés, miszerint „Is it as good for you as it is for me?”. A jelenethez illesztett dal stabilan rögzült: amit Tarantino egyszer odaragaszt, az ott is marad. Nagyon érti ez a pasas, árukapcsolásból hatalmas jeles, irigyelhetik a reklámszakemberek.

Menő soul és blaxpotation
Pam Grier is dalol egyet
A kultusz persze ápolásra szorul, így a Jackie Brown is hasonló szabályok mentén keletkezett (menő soul és blaxpotation felvételek sorjáznak a lemezen, még Pam Grier, a főszereplő is dalol egyet), a bemutatás előtt álló Kill Bill főcímzenéje pedig minden másnál hamarabb felkerült a film hivatalos honlapjára, letölthetővé tették, hadd hallgassa a sokaság. Persze átvett darab, japán eredetű cucc: nagy ütem, nagy tempó, nagy gitár, nagyot szól. Üzenete nyilvánvaló: srácok-lányok, nagy filmet kaptok (mindemellett a bosszú témakörében fogant mozinak, ha minden igaz, immáron eredeti zenéje is lesz, Ennio Morricone, RZA és –nana, nana...!- Lars Ulrich kompozíciók, megtöretik hát a hagyomány).

Quentin Jerome Tarantino az elfeledett egynyári popslágerek mindentudó muzeológusa. Az agya, mint egy hetvenes évekbeli juke box, poros kislemezek ezreit tárolja. Némi renoválás után bármikor bevethető, potenciálban gazdag dalokat őriz – csak oda kell nyúlni értük, ha úgy hozza a szükség, és megvan az aktuális cool stuff, az új retro-divat, amelyre közönség és szakma egyaránt rágerjed, mert az ellenállás értelmetlen és fölösleges.